Régi karácsony Pentelén

Püspöki látogatás 1928. december 16-án

Schlitterné Nyuli Anna

Régi karácsony Pentelén

Igen nagy volt a készülődés akkor is. A mi szüleink azonban nem a nagy vásárlásokkal, pénzköltéssel, hanem inkább mindennek a megtisztításával, rendbe tevésével várták a karácsonyt.
Azt a nyugalmat és békességet, amit az emberek óhajtanak ezekre a napokra, mi meg is kaptuk.
Édesanyánk meszelt, lemosott, fölmosott, kimosott. Tiszta, rendes lett minden. Édesapánk friss szalmát tömött a szalmazsákokba. Megfürdött az egész család a befűtött kemence mellett a nagyteknőben, és igen jó érzés volt este a tiszta ágyneműbe lefeküdni.
Apánk elrendezte a nagykertben a kazlak környékét, az udvaron is mindent úgy, hogy még egy szál szalma se legyen elő. Öregapánk sok fát vágott, hogy az ünnepen ne kelljen. Vesszővékákba bekészítette az ágy alá, meg a sütő alatti mélyedésbe, amit renliknak neveztünk. Így száradt is, meg kéznél is volt, ha tüzelni kellett.
Huszonharmadikán volt a kocsonyafőzés, töltöttkáposzta-készítés. Mikor elkészült, az elsőszoba-asztalra tették. Itt. nem fűtöttek, olyan hideg volt, mint a jégverem. Éppen kocsonyának való hely.
Huszonnegyedikén édesanyánk kelttésztát készített, ebből lett a diós és mákos kalács, a mákos guba, meg a túrós lepény. Közben sűrűn nyílt a kapu, jöttek koldusok. Legelsőnek a vályogvető cigányasszony a lányával. Megálltak a konyhaajtónál, elénekeltek a “Csordapásztorok”-ból egy-két versszakot és kívántak boldog ünnepeket.
– Köszönnyük Trézsi, néktek is boldog ünnepeket – mondta nekik anyánk, mert így illett. Pedig tudta, hogy Trézsiéknek nem lesz “boldog ünnepek”. Hogyan is lehetett volna a partfalba ásott odúban, éhezve, fázva, rongyok között? Még csak reményük sem volt, hogy ebből valaha is kikerülnek.
Megkapták az alamizsnát és elmentek. Jött a többi. Sokan voltak. Anyánk mindnek adott valamit. Egyet sem engedett el üres kézzel.
A túrós lepényt délben ettük, a vacsora ősi szokás szerint lencseleves volt meg mákos guba. Vacsora után anyánk rendbetette az edényeket, az asztalra fehér abroszt terített és egy tányéron odatette a kalácsot. Öregapánk a kékszínű félliteres bádog kancsóba bort hozott fel a pincéből. Csak ennyit és nem többet. Mértékletes, józan ember volt öregapánk is, apánk is.
– Tegyetek magatokra kendőt, mennyetek ki a gangra, – szólított fel bennünket anyánk – ki akarom szellőztetni a szobát.
Mire bementünk, már ott volt a fenyőág a szobasarokban a gerendára felkötve. Édesapánk volt a díszítője. Ő gyújtotta meg a csillagszórót is.
Leültünk az asztal köré. Öregapánk pedig beköszöntötte a karácsonyt. Ez az ő tisztsége volt, mert ő volt a “családfő”.
Családunkban és a mi rokonságunkban ősidők óta így volt:
A családfő egy kosárba bekészített mindenféle szemeleséget. Búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát. Mindennek a tetejére szalmából egy összetekert csutakot tett.
Egyik karjával magához fogta a kosarat és a szoba közepén megállva elmondta a karácsonyi köszöntőt, kívánva a családnak “bort, búzát, békességet”. Aztán a kosarat az asztal alá tette, annak vízkeresztig ott volt a helye.
Öregapánk bort öntött magának.
– Egissígtekre! – emelte föl a poharát – igyá Pista té is – kínálta apánkat, aztán anyánknak is öntött.
– Ne, Kati igyá te is, aggy ezeknek is eggy picit – intett felénk.
Az asztalnál ülve karácsonyi énekeket énekeltünk. Édesapánk levette a mestergerendáról a citorát, ő meg zenélte az énekeket.
Kedves és érdekes szokás volt községünkben. Karácsony estéjén a kanászok utcáról utcára járva tülköltek, a tehenesek meg ostorjaikkal durrogtattak. Bezörgettek a gazdákhoz, boldog ünnepeket kívántak. A gazdák meg adtak nekik valamelyes szemet. Búzát, árpát, vagy zabot.
Mikor abbahagytuk az éneklést, édesapánk elővette a társasjátékot.
Milyen volt a mi társasjátékunk?
Egyszerű. Volt abban az időben is nagyszerű játék a boltokban, de a mi szüleink nem pazarolták a pénzt ilyesmire.
Apánk egy diót bicskaheggyel ügyesen kettévett, kiszedte a dióbelet, ezt mi megettük, aztán kivett a kosárból egy szem kukoricát. Mi, gyermekek elfordultunk az. asztaltól. Ő meg eldugta a kukoricát az egyik dióhéj alá. Visszafordultunk, és egyikünk elkezdte találgatni, melyik alatt van a kukorica. Aki eltalálta, kapott egy szem diót, vagy kockacukrot. Egész jól elszórakoztunk vele.
Édesanyánk csészékbe befőttet rakott, aki éppen kívánta, eszegetett belőle.
Ezen a karácsonyon négy babánk volt, pedig pénzt sem adtunk érte. Anyánknak igen ügyes kezei voltak, mindkettőnknek készített egyet-egyet. Aztán Márton bátyámék is küldtek két gumibabát. Ha megnyomtuk az oldalát, sípoló hangot adott. Elneveztük őket “sípubaba-nak”.
Kilenc óra felé készülődni kezdtünk. Míg élt édesanyám anyja, a mi Hingyi nagymamánk, minden karácsony este egy-két órahosszat őnála voltunk.
Itt összejött nagymamám nyolc gyermeke közül az öt itthonlakó, no meg egy sereg unoka.
Igen nagy öröm volt együtt lenni. Éjféli miséig itt énekeltünk. Éjjel egy óra után, amikor álmosan fáradtan hazavánszorogtunk, ha volt még annyi erőnk, ettünk a kocsonyából.
Ez a karácsony, bizony nagyon régen volt. Olyan régen, amikor még mi kisgyermekek voltunk. Akkor még hajlott a derekunk és le tudtunk hajolni a földre a lepottyant kenyérdarabért. Lehajoltunk, felvettük, lefújtuk róla a port, megcsókoltuk és megettük. A bacillusra még csak nem is gondoltunk. Pedig az iskolában akkor is tanítottak róla. Kincs volt a kenyér, igen nagy kincs! Sok olyan ember volt abban az időben, aki még kenyérből sem lakhatott jól, még karácsony estéjén sem. Kenyérből sem, másból meg meg úgy sem.