Sztálinvárosi Hírlap – 1960. július 15.
Ha az ünnepre érkezett látogató végignéz a forgalmas, nagyvárosi jellegű Sztálin úton, ha megcsodálja a gyáróriás égretörő kéményeit és arra gondol, hogy ezeken a helyeken 10 évvel ezelőtt legfeljebb egy-két csőszkunyhó jelentette az építészetet, kételkedni kezd abban, hogy nincsenek csodák.
És talán igaza is van…
Persze itt nem valami misztikus ködbe borult földöntúli csodáról van szó. Nagyon is megmagyarázható ez a csoda, hisz azok, akik e csodát tették, itt járnak a Sztálin úton, itt serénykednek a kohóknál, vagy az újabb építkezéseken. Egyszerű munkásemberek ők, a csodatevők, akiknek egyesült akaratából és szorgalmából létrejött ez a hatalmas alkotás, hogy hirdesse a munkásosztály teremtőerejének diadalát, az ember csodatevő erejét.
Az eltelt 10 év alatt szerte az országból érkeztek ide emberek. Volt aki minden vagyonát egy kopott faládában hozta. Sokan közülük csak éppenhogy, vagy talán egyáltalán nem ismerték a betűt, nem ismerték, nem igényelték a szépet, a kulturáltat. Jöttek, mert hívták őket, vagy eljöttek szerencsét próbálni. Munkájuk nyomán megmozdult a föld. Házak, hatalmas gyárak nőttek, ki a földből, város született egészen szokatlan módon. Város, melynek nincs múltja, nincs történelme. Város, melynek történelmét együtt írták a keletkezésével.
És ahogy nőttek a házak, ahogy fejlődött a gyár, ahogy a pusztából várossá változott a táj, úgy változott benne a változást előidéző ember. Nőtt a város és vele nőttek az emberek igényei a szebbre, a jobbra. Akinek idejövetelekor talán még az is csoda volt, hogy nem földes szobában lakik és nem petróleummal világít, aki a nyomtatott betűt addig csak a hivatalos közleményeken böngészte, az ma már szőnyeggel borítja a fényes parkettát, új, sokágú fényes csillárt vásárol és könyvespolcán rendre sorakoznak a regények és tudományos könyvek. Az emberekben új vonások alakultak ki. A sok-sok különböző egyéniség közösséggé kovácsolódott és az együtt végzett munka, 
a közösen elviselt nehézségek és a hátrahagyott akadályok utáni együttes öröm eggyé tette őket a város, saját városuk szeretetében.
Közülük mutatunk be most néhányat. Nem hősöket, nem kiválóságokat. Egyszerű embereket, amilyenekből még nagyon sok van ebben a városban. Különböző érdeklődésűek, különböző egyéniségek, csak abban egyeznek, hogy büszkén vallják; övéké ez a város, hogy sztálinvárosi emberek…
Augusztényi Antal
1952-ben szállt le először Sztálinvárosban a vonatról. Akkor nem sokat hozott a tarsolyában. Még szakmunkás bizonyítványt sem.
Ma az egyik új technikumi ház földszinti lakásának ajtaján kis aranyozott táblácska hirdeti, hogy itt lakik Augusztényi Antal villanyszerelő. A kétszobás lakás ragyog a tisztaságtól. Az ablak előtt szép virágállványokon egy kisebbfajta botanikus kert. Látszik, hogy gondozzák őket. A falon képek, a könyvszekrény zsúfolásig tele könyvvel. Az ember bárhová néz, láthatja, hogy egy boldog, harmonikus család otthonában jár. Augusztényi Antal egyedül van otthon. A felesége esti műszakban dolgozik.
– Éppen most fejeztem be a mosogatást… tudja, ilyenkor segíteni kell az asszonyon…
A látogató hangjára a másik szobából egy széparcú kislány sündörög elő. Először bizalmatlan, majd megbarátkozik. Még azt is megmondja, hogy jövőre megy iskolába és tanár szeretne lenni. Az apja bólint rá. Az egykori segédmunkás lánya tanár lesz. És erre nem is teszünk megjegyzést. Nincs ebben semmi különös, csak tanuljon a gyerek.
– Előbb azonban nekem kell tanulnom. ősszel beiratkozom az általános iskola VII. osztályába… mondja Augusztényi Antal.
– Miért? – kérdezi rögtön az újságíró, mert titkon arra gondol, hogy riportalanya valami nagy terv megvalósítására készül.
– Kell… Az ember ma már nem élhet ennyi tudással. Meg aztán félek, hogy ha iskolába jár a lányom, hamarosan többet tudna mint én és nem tudnék felelni a kérdéseire…
Később azt tudakoljuk, hogyan jönnek ki a fizetésből, meg vannak-e elégedve. A válasz határozott igen.
– Tudtak valami komolyabb dolgot venni az utóbbi időben?
– Nem… Csak apróságokat… rekamiét, néhány fotelt, konyhabútort… tudja, inkább ruházkodunk. Most televíziót akarok venni – mondja.
Nem szeretne venni, hanem akar. És amit az emberek akarnak, az be is teljesedik. Ezért épült fel ez a város is. Mert az emberek akarták.
Finta Ferenc
főépítésvezető közvetlenül az egyetem padjaiból került Sztálinvárosba, 1951 tavaszán. A fiatalembert hamarosan bedobták a mélyvízbe, öt hónap után már építésvezető volt és alig telt el egy újabb év, már főépítésvezető lett, így ez leírva két mondat, de hihetetlen sok munka van mögötte. Az első időkben estéről-estére fel kellett készülni a következő napra. Nappal dolgozott, este tanult, így jött bele a munkába. Ma az összes Vasmű építkezés főépítés vezetője. Pedig alig harminc éves. De egy tízéves városban ez szinte természetes.
Amikor a munkájáról beszél, lelkesen hosszan magyaráz. Kár, hogy a nem szakember a felét sem érti. Legfeljebb csak annyit, hogy Finta Ferenc a munkájának él, ez áll élete középpontjában.
– Egy csak a mélyépítő fájdalma – mondja egy kicsit tetetett szomorúsággal. – Nem látszik a munkánk. A meleghengerműnél is megépítettük a betonalapokat, melyre a gépek kerültek. 40.000 csavart kellett betonba ágyazni milliméter pontossággal. Aztán a munkákra rákerültek a gépek és talán senki sem gondol arra, hogy milyen nagy feladat volt megépíteni az alapot… Pedig az alap nélkül nincs felépítmény…
Finta Ferenc ezelőtt egy évvel nősült meg. Itt Sztálinvárosban. Akkor kaptak egy kétszobás lakást. Egészen addig szombatonként Pestre járt haza.
– Most kezdek igazán sztálinvárosi lenni. Most ismerkedem a város életével. Eddig nem nagyon jutott erre idő – vallja.
Aztán egy rövid időre elhallgat, majd így folytatja:
– Az igazság az, hogy én annak idején úgy képzeltem el a dolgot, hogy egy-két évre lejövök ide dolgozni. Tanulok egy kis gyakorlatot, összeszedem magam anyagilag, aztán beülök egy kényelmes pesti tervezőintézetbe… Dehát így sikerült.
– Bánja?
– Nem! Dehogy – felelte határozottan. – Nagyon szeretem ezt a várost és most már nem is tudnám itthagyni. Hisz újabb szép munkák várnak. Fel kell építeni a hideghengerművet, a salakhabosítót… És amire azzal készen leszünk, biztos újabb feladatok várnak…
Ez egészen bizonyos. Mert az élet, a fejlődés nem áll meg. Sőt egyre gyorsul. Mert az emberek, ezek a sztálinvárosi emberek gyorsítják.
Öcsi! Vendégünk van – kiált át a másik szobába
Mikó Lászlóné
és bocsánatot kérve elmegy, hogy a bejelentett fényképezéshez a házi ruha helyett szebben felöltözködjön. “Öcsi”, azaz Mikó László gépésztechnikus a másik szobában leteszi a könyvet mert éppen tanult és amíg a felesége – e jelen riport alanya – megfelelő köntösben megérkezik, vele beszélgetünk.
– Még csak 1956 óta vagyunk Sztálinvárosban, – mondja egy kicsit olyan hangszínnel mintha szégyelné. Pedig ez a négy év más városok történelméhez viszonyítva annyi, mintha Pesten 400 évet éltek volna. Ez pedig nem is olyan kis idő.
A szoba, amelyben fogadnak, magán viseli a kis család történelmét. A szekrények régi típusúak. Világos, fájukon régi divatú faberakás. Ugyanitt modern kihúzhatós rekamié, alig egy-két éves lehet, a mennyezeten egészen új, modern vonalú csillár, minden bizonnyal a legutóbbi beruházási keretből került a szobába.
Közben bejön Mikó Lászlóné. Csinos, kedvesen mosolygós fiatalasszony. Foglalkozása óvónő, most az 5-ös számú bölcsődében dolgozik.
– 20 gyerekem van – mondja. – Nagyon szeretem őket, mint a sajátjaimat. – Mert nekik is van kettő.
A gyermekekről modja, öröm elnézni, beszélgetve elhogy ezek a csöppségek milyen rendesen gondozottak. Mindenük megvan, szüleik szépen öltöztetik, jól táplálják őket. Szeretetben, nyugalomban nőnek fel.
– És persze nálunk is megkapnak mindent. Természetben is és szeretetben is.
A beszélgetés az itthoni életre terelődik.
– Szépen nyugodtan élünk – mondják Mikóék. – Nincsen olyan problémánk, melyet ne tudnánk megoldani, melynek megoldásában ne segítenének. És szépen haladunk is – büszkélkedik a fiatalasszony.
– Vettünk mosógépet, padlókefélőt, legutóbb elektromos hűtőszekrényt.
– Azt akarom, hogy a feleségem itthoni munkája könnyű legyen. Én ugyanis nem nagyon tudok neki segíteni. Esténként állandóan tanulnom kell – mondja a férj.
– És nem bánták meg, hogy Sztálinvárosba jöttek? Csodálkozva néznek rám.
– Megbántuk? Hogy bántuk volna meg, hiszen olyan szép itt minden. És az emberek… Olyan jó menni az utcán, hogy az ember mindenütt kedves ismerősökkel találkozik, hogy rám kiabálnak a kisgyerekek. Úgy érzem, hogy összetartozunk. Ezt érzem akkor is, amikor együtt dolgozunk a Barátság-ligetben… Egyelőre 68 órám van… de tudja emellett én vagyok az orvos-egészségügyi szakszervezeti járási gazdasági vezetője és ez is annyi időt elvesz… De szívesen csinálom, mert mindenki csinál valamit… Úgy vagyunk itt, mint egy nagy család… És ez olyan nagyon jó…
Szabó Mihály
sem volt mindig igazgató. Sztálinvárosba mint kőműves jött 1951-ben. És bár fiatalember volt, már nehéz múltra tekintett vissza. 1936-ban kimaradt a VI. elemiből és elment a kőművesek mellé vízhordónak. Később kitanulta a szakmát. 1945-ben már ott találjuk az épülő Kossuth hídon, majd az ország számos építkezésén.
– Hívtak Sztálinvárosba. Egy felelőtlen ember azt mondta, hogy ahogy megérkezünk, kezünkbe adják az új lakásunk kulcsát. Ebbe persze 3 év is beletelt. De nem is ezért jöttem. Érdekelt és vonzott a nagy építkezés…
Hamarosan kiemelték. Tervfelbontó lett, majd egy iskola elvégzése után személyzetis. Közben beiratkozott az építőipari technikumba és négy év után sikerrel leérettségizett. Az ellenforradalom után újra építkezésen dolgozott.
A hengerműnél végeztek először állagmegóvási munkákat, majd megindították az építkezést.
– Nem féltem és nem félek a munkától. Ha kell, bármikor megmutatom, hogy az építkezéseken is megállom a helyem. Éppen egy évvel ezelőtt őt bízták meg a Városgazdálkodási Vállalat vezetésével.
– Most már szívesen csinálom. Persze nem volt könnyű munka. De mindent elkövetek, hogy meg tudjam oldani a napról-napra nagyobb feladatokat. És ha egyszer mégsem tudnék megbirkózni velük, ha a feladatok túlnőnék a teljesítőképességem határát, akkor sincs semmi baj. Átadom a helyem annak, aki rátermettebb és újra visszamegyek az építkezésekre – mondja. Pedig erről nincs szó, mert Szabó Mihály jó igazgató lett.
Együtt fejlődött a várossal. Mint ahogy a semmiből nőtt ki az a csodaszép új város, úgy lett az egykori kőművesből tanult, képzett, rátermett vezető.
Mindezt persze nem azért mondtuk el, mert Szabó Mihály esete valami egyedülálló csoda. Nagyon megszokott jelenség ez ma már az országban és nálunk Sztálinvárosban is.
Katona Mihály
az 5. számú Épületelemgyár ácsa még csak 23 éves. 15 éves volt, amikor idekerült mint ipari tanuló. Apja ugyanitt gépész. Egyszerű, csendes fiatalember. A vasmű klubjában találkoztunk. Rendszerint ide jár televíziót nézni, biliárdozni, vagy beszélgetni. Élete sima és nagyobb problémáktól mentes. Havi 1700 forintot keres. A pénz nagyobb részét hazaadja, csak annyit tart meg, ami a szórakozására kell. Kétszobás lakásban laknak. Mint elmondja, mindenük megvan.
Ahogy kérdezgetem, látom rajta, nem nagyon érti, hogy miért kell erről beszélni. Hisz minden, ami vele és körülötte történik, olyan természetesen egyszerű, hogy szót sem érdemel.
– Hány öltöny ruhája van?
– Három ünneplő, meg három hétköznapi – feleli és azt olvasom ki a szeméből, hogy attól tart: keveslem.
Ismétlem: A fiatalember 23 éves. És talán nem is tudja, hogy mindaz, ami neki ma olyan magától értetődően természetes és egyszerű, nem is olyan régen elérhetetlen álom lett volna.
De ő már olyan nyugodt természetességgel ül le a Vasmű klub elegáns, modern fotelébe és kapcsolja be a hatalmas zeneszekrényt, hogy a walesi herceg sem csinálná különben…
Május elseje a 10 éves városban /1960
fotó: MTI/Bárándi István
Íme, néhány felvillantott vázlat. Néhány, egyszerű sztálinvárosi ember. Néhány tipikus figura egy új város új embereiből. És sok-sok ezren vannak ilyenek, övék ez a város, mert ők építették ilyen szépre.
A Ti munkátokat dicséri, a Ti erőtöket hirdeti és a Ti kényelmeteket szolgálja ez a város, sztálinvárosi emberek.
Ősz Ferenc
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
