Visszavárunk!

Búcsúzni jöttem, nem temetni. Felidézni mi mindent is köszönhetek a nagyjából velem egyidős sportlétesítménynek, az “uszi”-nak.
Jó az idő, irány a kinti medence, nincs nagy élet. Utolsó napok ezek. Távolban, az egykori napozó, majd az amögötti kőcsúszdás gyermekmedence is már rég a múlté, helyette kaptuk akarva-akaratlanul az Élményfürdőt. Jobbra, az egykori Juharos Étterem is már csak régi árnyéka önmagának, balra pedig a büfé épülete árválkodik egymagában. Az egykori – szabadstrandról megmentett – csúszda csobbanómedencéje sem fogad már gyerekeket, pedig volt itt élet, nem is kicsi.
Ketten vagyunk a medencében, halkan szeljük a habokat. Felfrissülve ülök le még utoljára szusszanni a lelátó lépcsőjére, majd a belső medencetérben folytatom nosztalgiázásomat. Gyerekmedence, ahol megtanultam úszni.
A belső sarokban tisztán emlékszem, volt egy – akkoriban elég modernnek számító – ivókút. Már az is már csak az emlékezetem leltártárgya…

A nagy medencében még csoportfoglalkozás, talán ők sem akarják elengedni egykönnyen, jönnek amíg lehet. Átjáró, a pár éve átadott új rajtállások… talán a másodpercmutató még egy örök darab. Ugye meghagyjátok?!

Lelátó feletti részen még egy utolsó pillantás a sakktáblára, talán megvannak még a sakkbábuk is valahol…
Zuhanyzó, ahol emlékszem mennyire zavart minket a nyomógombos rendszer kialakítása, egy kicsit megnehezítve ezzel hogy a fáradt fiatalok itt melegedjenek negyed-, vagy akár fél órácskát is..

Öltöző, a szűk kis viharvert szekrények, az idő múlása rajtuk is meglátszik sajnos. Az előtérben már időtlen idők óta nincs középen az órás fülkéje, korábban talán még a jegyet is itt adták, de egy biztos, a lépcsők alatt volt nagy élet, a hajszárítók ugyanis itt kaptak helyet, de visszakanyarodva, az öltöző felé az uszoda építésének fényképeit lehetett megnézni, ezek sajnos nem maradtak meg, 1-2 képet tudtam már csak megszerezni az egykori vezetőségtől még 2005-ben. Ezeket ITT találjátok.

Fedett uszoda

Az építésben pedig szinte az egész város részt vett. Egy nemes célért dolgozott mindenki, hogy a felmerülő problémák ellenére időre befejeződjön az építkezés.

Egy remek délután, megannyi emlék, és a remény, hogy hamarosan, megújult környezetben ÚJRA TALÁLKOZUNK! Egy biztos, a Fabó Éva Sportuszoda történetének ezennel egy fejezete lezárult. Most várunk türelmesen….

 2018. 09. 29. Fabó Éva Sportuszoda – képek

Őry Zoltán 1997-es cikksorozata az éppen 20 éves fennállását ünneplő Sportuszoda történetéről a Dunaújvárosi Hírlapban

A sajátos tervek alapján létesült “strand” hamar a lakosság kedvencévé vált

Húszéves múlt április 2-án a fedett uszoda. A megemléke­zésre az uszoda körüli tavaszi bizonytalan állapotok miatt – a tervek szerint – a “Hol élünk?” Fesztiválon kerül sor.
1960-ban dr. Weichinger Ká­roly műegyetemi tanár tervei alapján épült az uszoda-fürdő komplexum első lépcsőjeként a külső medence, a zöldbe ágyazott, a fák között rejtőző gyermekmedence és a külső öl­tözőcsoport a bejárati épülettel. Az ötvenméteres medence mel­lett már elkészült a lelátó is. A létesítmény helyén – talán még sokan emlékeznek rá – volt az első felvonulási postaépület, a Késdobálónak nevezett híres csehó. Itt volt a város első, ideiglenesnek nevezett autóbusz-ál­lomása is, amely a lelátó alatti helyiségekben rendezte be iro­dáit. Annyira megkedvelték ezt a helyet, hogy a mai napig sem tudtak lemondani róla a közle­kedési szakemberek: mellette épült a jelenlegi autóbusz-állo­más.
A sajátos tervek alapján léte­sült “strand” rövidesen a lakos­ság kedvence lett. Fenntartása, üzemeltetése jó kezekbe került: a Víz- és Csatornaművek dolgo­zói szívügyüknek tekintették a feladatot, így rövidesen Dunaúj­város legszebb parkjaként em­lítette mindenki a strand terü­letét.
A medence vízellátása a vá­rosi ivóvízhálózatról történt. A növekvő város vízellátása nem engedhette a nagy kincset jelen­tő ivóvíz “elpocsékolását”, ezért az akkori vezetők, köztük Tapolczai Jenő és dr. Weiner Ti­bor, kihasználva felsőbb kap­csolataikat, elintézték, hogy egy szerkezetkutató fúrás készüljön a Kádár-völgy végében. Az 1300 méter mély fúrásban ugyan olajra nem sikerült buk­kanni, de kb. 110 méteres mély­ségben 26 fokos hőmérsékletű vizet találtak, amelyet a városi ivóvízzel keverve be lehetett ve­zetni az úszómedencébe.
Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a terveken szereplő fürdőkomplexum felépítése egyrészt az anyagiak hiányában, másrészt a fürdőszobával ellá­tott lakások miatt már nem is annyira égető. Annál inkább jelentkeztek az igények a spor­tolók részéről: szerintük egy fe­dett uszoda nagymértékben se­gítené az ifjúság úszásoktatását, ugyanakkor nagy lendületet ad­na a versenyszerű vízi sportok fejlesztésének is.
Megszületett a döntés. Fedett uszodát kell építeni! A döntést elősegítette az a tény is, hogy közelünkben Kecskeméten be­fejezés előtt állt a fedett uszoda, Budapesten is épült a Komjádi uszoda. Pénz hiányában azon­ban csak szükség megoldásra le­hetett gondolni. Városunk veze­tői felfedezték Kőbányán az egyik iskola mellé épített tan­medencét, amely nagyméretű sátor alatt volt elhelyezve rákap­csolva a városi távfűtésre, meg­lehetősen kezdetleges víztisztí­tó berendezéssel. Ezt megvásá­rolva – talán 12 millió forintért – leszállították Dunaújváros­ba: tervek szerint a strand terüle­tén kívánták felépíteni. A zöldterület egysége másodlagos szempont volt: a medence tele­pítésével sikerült volna ketté­vágni a gyönyörűen kialakított parkot.
Felmerült, hogy a kádár-völ­gyi mélyfúrású kút mellett kell az úszómedencét megépíteni. Már a vázlattervek is elkészül­tek a városi tervező irodában, amikor kiderült, hogy a kút vize a medence vízellátására alkal­matlan: annyira kemény volt, hogy a nyomóvezetéket a lera­kódott ásványi anyagok teljesen eltömítették. A dilemmát végül is Borovszky Ambrus, a vasmű vezérigazgatója oldotta meg. “Ne csináljatok butaságot – mondotta egy végrehajtó bizott­sági ülésen -, Dunaújvárosnak nem ez kell. Mire felépítjük, ez is belekerül 40-50 millió forint­ba. Építsünk inkább egy korsze­rű fedett uszodát, a Dunai Vas­mű segít benne.” Mindenki fellélegzett, lehet, hogy csak erre vártak?
1975 elején kaptam a megbí­zást a fedett uszoda építésének irányítására. Már előre látható volt a feladat nehézsége: a kivi­telező vállalatok vonakodtak a munkát elvállalni. Mindenki az egyéb, halaszthatatlan felada­tokra hivatkozott. A térségben szabad építőipari kapacitás nem volt: Székesfehérvár, Százhalombatta, Paks, de a Dunai Vas­mű maga is minden építő kapa­citásra igényt tarott; nem is szól­va a dunaújvárosi lakásépíté­sekről.
Az építőiparban az eddigiek során alkalmazott generálkivi­telező szervezetről nem lehetett szó: sok esetben a zsarolás ha­tárát súroló megállapodások jöt­tek létre a vasmű és az egyes ki­vitelező vállalatok között az uszoda részmunkáinak elvégzé­sére. Jobb volt a helyzet a terve­zés terén, de ez sokszor az épí­tést is alig előzte meg.

Nagyon rövid idő. mindössze két év alatt kellett felépíteni a létesítményt

Ilyen meglehetősen bizonytalan állapotok között kezdte meg 1975. március végén a fedett uszoda tereprendezési és alapozási munkáit a Vízügyi Építő Vállalat. Losonczi Imre főépítésvezető kifüggesztett egy táblát, amelyen szerepelt a befejezési, átadási határidő: 1977. április 4. A határidőt olvasva meghökkentem. Addig egyszer sem esett szó megbeszéléseinken a befejezési határidőről. Lehetetlennek tartotta mindenki, figyelembe véve az építőiparban kialakult kényelmes szervezési módot és a bőségesre szabod átfutási időket. A kecskeméti uszoda már négy éve készülgetett, ezért arra gondoltunk, hogy három, három és fél év az az időtartam, ami szükséges a munka elvégzéséhez. A Dunai Vasmű részéről dr. Répási Gellért vezérigazgató-helyettes volt az uszoda felelőse. Ő kereken kijelentette, hogy miután a határidő már szerepel a táblán, ezt kell betartani. Vitának nem volt helye, ezért inkább azt kerestük, mit kell tennünk a gyors megvalósítás érdekében. A vasmű beruházás tervezési és -szervezési irodáján dolgozó kollégákkal nagyon részletes hálótervet készítettünk a munka ütemezésére, megjelölve az egyes feladatok elvégzéséért felelős személyeket és a kivitelezésre megnyerhetőnek tartott vállalatokat, szervezeteket. A tervet számítógépre vittük, felhasználva a vasmű szinte vadonatúj számítóközpontját. Egy megbeszélésen, amelyen részt vettek a vasmű gyáregységeinek, üzemeinek vezetői, felhatalmazást kaptam, hogy az uszoda érdekében bármikor, bármit kérhetek, amit az egyes üzemek lehetőségükhöz mérten teljesítettek. Hasonló megbeszélésre került sor a városi pártbizottságon az alapszervi párttitkárok részvételével. Tőlük társadalmi munkában kértek közreműködést. Sikerült megállapodási kötni a 26. ÁÉV-vel az épület vasbeton szerkezeteinek megépítésére. Az acélszerkezetet a vasmű tervező irodája tervezte, a vasmű üzemei gyártották le és szerelték fel.

Az előcsarnok burkolata a metróból “megmaradt” görög márvány lett

Így nagy vonalaiban már kibontakozott a megvalósítás lehetősége, de a szerkezet felöltöztetése, a belső szerelések, különösen a jelentős vízgépészet és fűtés a szellőzéssel együtt még bizonytalan volt. Akkoriban csak álmodtunk a világszínvonalat jelentő feszített víztükörről az emelhető fenékkel és válaszfallal megosztható medencéről, a csodálatosan tiszta vizet biztosító szűrő- és vízforgató berendezésekről.
Németországban, az NDK-ban, Ausztriában látogattuk meg az akkoriban készült modern uszodákat, ismerkedtünk a műszaki megoldásokkal. Ezek során sikerült kiválasztani azokat a szerkezeteket, módszereket, melyek nálunk is alkalmazhatónak bizonyultak, és a vasmű számára anyagilag elérhetők voltak. Az építési munkákkal párhuzamosan alakultak ki a tervezés technológiai megoldásai is.
A fal- és padlóburkoló anyagok szállítására két cég: a régi hagyományokkal rendelkező Villeroy and Boch, valamint az új termékeket gyártó Buchtal jött számításba. Végül is ez utóbbi lett a nyertes. Az előcsarnok burkolata a budapesti földalattinál megmaradt görög márványból készült.
Az uszodával párhuzamosan folyt a vasműben a konverter építése. Szerencsénkre! A technológiai szerelő vállalatok, a villanyszerelő vállalatok is “beszálltak” a munkába.
A helyszínen sikerült egy viszonylag állandó, kis mindenes brigádot létrehozni városi üzemek által biztosított szakemberekből, segédmunkásokból, őket Agárdi Béla kollégám irányította, aki az üzemfenntartási gyárrészleg dolgozója volt.
Félre kellett tenni az építőiparban kialakult technológiai sorrendet. Mindenütt dolgozni kellett, ahol lehetett. Egyidejűleg folyt a munka alul a medence térségében, a medencében és a tribünön, valamint felül a tetőtérben.
A munka végső fázisában az egész város – mondhatni – az uszodában dolgozott. Csodálatos volt látni a napról napra alakuló, hihetetlennek tűnő fejlődést.

1977. március utolsó napjaiban kipróbáltuk az uszodát. Az építőkkel, szerelőkkel, elsőként úszkáltunk a fényártól csillogó vízben, miközben még folyt a beszabályozás.
A városi pártbizottság a Munkásművelődési Központban rendezett házi ünnepségen fejezte ki köszönetét mindazoknak, akik az uszoda felépítésében vezető szerepet játszottak.
Másnap, április 2-án fényes ünnepséget tartottak az uszodában, és újabb kitüntetéseket adtak át. Mellettem áradozott a Buchtal cég egyik burkolója, hogy náluk az ilyesmi elképzelhetetlen: munkájukért fizetés jár, azt felveszik, azzal kész. Itt, Magyarországon bezzeg a jól végzett munka ünnepélyes erkölcsi elismerése nem marad el! Hát, valahogyan így van – dörmögtem feléje. Közben azt néztem, hogyan nyújtja át városunk nagyfőnöke a Munka Érdemrendet a fedett uszoda építése terén kifejtett elévülhetetlen érdemeiért az egyik jelenlévőnek, akit személy szerint nem ismertem, és az uszodánál soha nem láttam. Egyszer csak fekete olajfoltok jelentek meg a víz felszínén, bemaszatolva a lubickoló apróságok fejét. A tető trapézlemezeit tervező kollégánk kívánságára – minden tiltakozásunk ellenére – bitumennel kellett kiöntenünk. Hiába bizonygattuk, hogy a hőre minden bitumen megolvad! PVC-fóliát kellett kifeszíteni a tető alá, abban gyűlt meg a kiolvadt bitumen.
A város és a vasmű összefogásával rekordidő alatt olyan világszínvonalon álló létesítményt sikerült létrehozni, melyet mindenki akart. Köszönet illet érte mindenkit. A körülbelül 145 millió forintra rúgó költségeket a vasmű viselte.
A közös munka eredményét az Építésügyi Minisztérium nívódíjjal jutalmazta.

Őri Zoltán

Forrás:
Dunaújvárosi Hírlap archívuma

 Strand-mozaikok