RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon
2026. június 4. – 2026. június 18.
Dunaújvárosi Hírlap – 1972. augusztus 08.
Előkerült az intercisai castrum sarokbástyája
Intercisa castrumában század elején voltak az első a ásatások, de csak a huszas években jött rá egy kutató arra, hogy a feltárt épületek római erődítmény részei. Az 1949. évben végzett ásatások tisztázták a castrum főbb védműveit, és ezek alapján először sikerült a tábort feltérképezni. Az ekkor készült rekonstrukció feltételezte, hogy a sorozatos omlások következtében a partból mintegy 60, a castrumból pedig mintegy 40 méter elpusztult. Az így kiszerkesztett, a jelenlegi állapotot figyelembe véve keleti sávjával a levegőben lógó castrum méretei 176×240 méter.
Ahogy a század elején is húsz esztendő telt el, amíg az egyes épületekből összeállították a castrumot, most is két évtizednek kellett elmúlnia, hogy a feltételezett rekonstrukción javítani lehessen.
Már a tavalyi próbaásatásnál, mely a part közvetlen közelében volt, gyanítani lehetett, hogy a keleti zárófal nincs messze. A castrumok sajátsága ugyanis, hogy a zárófalakkal párhuzamosan út halad körbe, az úgynevezett via sagularis.
Ébredező kőtár 2026 februárjában
fotók: Horváth Tamás
Az említett szelvényben pedig előkerült egy széles, mely a parttal kövezett utca, párhuzamosan, vagyis nagyjából észak-déli irányban halad, két oldalán a szorosan mellé épített kőházak alapfalaival. A déli frontról tudjuk, hogy a via sagularis és a castrumfal között korábban szabadon hagyott sávot a IV. században beépítették, mégpedig úgy, hogy az épületek külső falát a castrum védőfala alkotta. Felmerült tehát az a lehetőség, hogy ha a parton talált út nem az erőd egyik belső útja, a keleti zárófalnak a közvetlen közelben kell lennie. A déli frontról ismerjük a via sagularis és a védőfal közötti távolságot, ezt rámérve a parton talált útra kiderült, hogy ha másutt nem is, de a délkeleti saroknál meg lehet próbálkozni az elgondolás igazolásával.
Az ásatásra csak az idén kerülhetett sor, az éppen most záruló kutatás igazolta az elgondolást, ha nem is teljes pontossággal. Előkerült itt is a legelső tábor, a palánktábor, árka, a kő-castrum ívelő sarka, a később épített belső, valamint a legkésőbb épített külső saroktorony maradványa. Ami nem pontosan az elgondolás szerint alakult, az a via sagularis és a keleti zárófal közötti távolság volt: az ívelés mértékéből kiszámíthatóan ez nagyjából háromszor akkora, mint a déli front. A lényegen azonban ez nem változtat, hisz a castrum nagysága most már pontosan kiszámítható, bebizonyosodott, hogy csak jelentéktelen területe esett a Duna eróziójának áldozatul.
Az ásatás legfontosabb eredménye kétségkívül ez, de sikerült néhány más megfigyelést is tenni. A palánktábor védőárka az északi és déli oldalon csaknem pontosan a későbbi, kőből épített castrum fala alá esik, a nyugati oldalon viszont Barkóczi László megfigyelése szerint a kőfaltól mintegy húsz méterre keletre húzódik. Ebből a tényből arra következtetett, hogy a nagyjából azonos formájú és területű kőerődöt – nyilván az időközben megismert, esetleg tapasztalt omlási miatt veszély – hátrább húzták nyugat felé. Elgondolását most sikerült igazolni: az észak felé ivelődő kőfal alatt palánktábor a árka nyílegyenesen halad tovább a part felé.
Új dolog a hosszanti falakra 45 fokos szögben épített, nagyjából négyzetes belső torony is. Bár a még meglévő két másik sarokrészt, a délnyugatit és az északkeletit régebben már föltárták, ilyen tornyot egyiknél sem sikerült megfigyelni a kőbányászás gödrei miatt. Innen is, de másutt föltárt analóg esetekből is tudjuk, hogy a római castrumok építésében szigorúan érvényesült a szimmetria elve. Így egészen biztos, hogy eredetileg mind a négy sarkon állt ilyen torony.
A külső, formájáról legyezőalakúnak nevezett toronynak csak az egyik fala maradt meg, azt is jórészt alapjaiig kibányászták az elmúlt századokban. Jellemző adatait azonban így is sikerült megállapítani, bár még más zavaró tényező is jelentkezett. A part itt csaknem pontosan a toronyfal belső széleinél szakadt le, a sorozatos partomlások a meglevő részeket sem hagyták érintetlenül. Több, utóbb betöltött rést figyelhettünk meg, melyek mentén egyes részek egy-másfél métert süllyedtek.
Érdekes azonban, hogy a rómaiak jól számítottak. Magából a castrumból csak a középkor folyamán omlottak le a hiányzó részek, vagyis a római korban az erőd még nem volt veszélyben. Erre mutat és ezt bizonyítja a szintén megtalált védőárok, amit a IV. században, a legyező alakú torony építésekor készítettek. Et a partfal egyszerű letisztításával került elő, metszetben. Az árkot teljes egészében a lassan pusztuló castrum omladéka töltötte ki, az árok mélysége, és így a betöltés is, három méter. Kétségtelen, hogy az ettől keletebbre már hiányzó rész csak akkor szakadt le, amikor az árok már teljesen betöltődött, vagyis a felszín elnyerte mai alakját. Ehhez pedig több évszázadra volt szükség.
Az erőd délkeleti sarka a késő római legyező alakú torony falával. (Visy 1972)
Az ásatás nemcsak azt bizonyította be, hogy a castrumból hiányzik kevesebb a feltételezettnél, hanem azt is, hogy a partból is. Ha a palánktábort közvetlenül a partra építették, ami feltételezhető, akkor a kőtábor húsz méteres elcsúsztatását figyelembe véve 30-35 méterre becsülhető a déli fal vonalában hiányzó partrész. A castrum északibb részein ugyanez 40-45 méterre tehető. Feljegyzésünk ugyan nincs róla, de jelentősebb partszakadás ezen a részen mintegy 100 éve nem volt, ami részben a Duna e század eleji elterelésének köszönhető.
Ez a tény és az új megfigyelések ugyan megnyugtatók, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a növényzettől lekopasztott lösztalaj rendkívül érzékennyé válik a felszíni vizekre, így a castrum esetleges műemléki helyreállításakor körültekintően meg kell oldani az esővíz elvezetését.
Visy Zsolt
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
