Sztálinváros – 1955. március 8.
SZTÁLINVÁROSI ASSZONYOK
Simon Károlyné
Figyelem az asszony kézmozdulatait: ütemesek és gyorsak. Először az olajtartály csapjához nyúl, hogy vastagabb sugárban engedje a fehér folyadékot a munkadarabra, aztán elzárja, lábával pedált nyom, mintha sebességet váltana és szemét egy pillanatra sem veszi le a gépről.
– Egypárszor már becsapott, muszáj mindig figyelni. Sokáig tartott úgyis, amig megszoktam, hogy nem lehet elbámészkodni semerre sem.
Ő a mechanika-üzem egyik női sztahanovista esztergályosa. Egy a kevés közül, mert ezt a szakmát nálunk még nem hódították meg a nők.
Simon Károlyék már öt éve Sztálinvárosban élnek. Az építkezésen dolgoztak először mindketten. Barakkban laktak a Radarban és tervük sem volt még, hogy az építkezés befejeztével mihez kezdenek. Sokan voltak akkor így, akiket idevetett a sors és csak a mának éltek, előre nem gondoltak, mert nem tudhatták, hogyan alakulnak a további lehetőségek.
– Állandóan erről beszéltünk a férjemmel. Ő vasmunkás volt, én nem értettem semmihez sem. Az járt mindig a fejünkben, hogy itt kellene maradni, valami végleges munka utána nézni. Így kerültünk ide mindketten. Ő valamivel régebben mint én.
Ő is egyike azoknak az asszonyoknak, akik ebben a városban érezték először, hogy a férjük mellett állhatnak a munkában is.
Abonyi Sándorné
Félévtizedes sztálinvárosi lakos ő is. Mindannyian ismerjük őt évek óta, akik a könyvesboltba járunk. De nemcsak a mostani tágas, szép üzletből, hanem még azokból az időkből, amikor a könyveket a Május 1 utcában lévő kis raktárépületben, később pedig egyik béketéri ház földszinti szűk lakásában árulták.
Minden sztálinvárosi olvasót ismer. Nem is csoda, végigkísérte a várost a könyvekkel egészen mostanáig, hogy serdülőkorába ért.
Férjével együtt jött Sztálinvárosba, 1950-ben, Mohácsról. Áthelyezéssel. Kissé kétségbe voltak esve, hogy mi lesz velük idegenben, de aztán hamar otthonra találtak és ma már a legkisebb “sztálinvárosi” gyermek szaladgál lakásukban. A másik kettő már nagyobb. Sanyi – mint mondja – az óvoda réme. Minden gyerek ismeri.
Két asszony a sok ezer közül. Miért mutattuk éppen őket? Mert az ilyen asszonyokat ünnepeljük most, a Nemzetközi Nőnapkor. Azokat, akik dolgoznak, gyermeket nevelnek, szeretik családjukat.
Őket ünnepeljük, akik – mint ez a két asszony – itt élnek közöttünk és társaink minden hétköznapon.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
