A CSÁRDA ROMJAIN

Mint egy tárgyat, úgy néztem meg, nem is az irodalomtörténeti kérdést, magát a pert, s mindenkire rábízom, hogy a groteszket lássa benne, vagy a felemelőt. Egy bizonyos: ilyen sem volt még az irodalomban. S ha a per tárgyai el is pusztultak – nyomuk sincs -, a disputa, mely puszta helyükön felkelt, nem fog elkallódni. Ezt megírom.

forrás: Csárdakönyv

Röviden: két község vitázik szenvedélyesen két épület felett. A házak halottak, apáik lerombolták, de él egy vers, egy halhatatlan: most mind a két község azt állítja, hogy a vers nem a másik, hanem az ő házának szól. Valami irodalmi fülemile-per, gondolod, mint én, a mosoly már megjelent a szájam sarkán, de eltűnt, nagyon elgondolkozva ültem a disputázók között.
“Kis lak áll a nagy Duna mentében…”, – nem fogom idézni, nem kell, mindenki ismeri, hontalanok beszélték, hogy hatása a Szózatéval vetekszik; tudom, nem a legnagyobb verse Petőfinek, de hogy egy-egy versben tulajdonképpen mi az, ami így fogja marokra egy nemzet szívét, azt az esztétika sohasem fogja tudni megmagyarázni. A vers egy alföldi falu büszkesége: Dunavecséé, itt volt a kis lak, ahová a gyermeki szeretetnek ez a himnusza szállt. A távolból – valóban távolból, Pozsonyból, hol nyomorogva élt a költő. De ennek ismerete nem akadályozta meg a dunavecseieket abban, hogy 1875-ben a kis lakot az utolsó tégláig le ne bontsák. De nem is tégláig, az utolsó terméskőig. Szívós jószág volt a ház, régi kövekből épült, úgy kellett csákánnyal és vasékkel agyonverni. Miután elpusztult a dunavecsei kis lak, a szomszédos község, ahol szintén éltek egykor a költő szülei, egyre határozottabban kezdte állítani, hogy az üzenet neki szól, Szalkszentmártonnak. Volt ott egy csárda, távol a falutól, olyan közel a Dunához, hogy a víz visszatükrözte a képét, ezen az épületen még huszonöt évvel ezelőtt is felirat – csárdacégér – hirdette, hogy íme, ez a kis lak, mely a nagy Duna mentében áll. Csak állt. Mert a hagyomány ismerete sem mentette meg a csákánytól. Ezt 1936-ban romboltatta porig a gazda, a Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak erdőmérnöke, mert ez a terület az Akadémia birtoka volt. Hiába harcolt érte a falu, Monoki Mihály akkori bíróval az élen, a csárdát szívós és alapos munkával szétverték. Ugyanis ez még a dunavecseinél is keményebb kövekből, egy ősi templom köveiből épült.
De végül is elunta Dunavecse, hogy a szomszéd a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve egészen máig a magáénak vallja a kis lakot, perdöntő vitára hívta ki Szalkszentmártont. A vita a vecsei kultúrházban folyt be, múlt vasárnap. Engem hívtak meg bírónak, ezt a tisztet a világért fel nem veszem, de a disputára elmentem. Még gyalog is elmentem volna, ilyen per még aligha volt a földtekén.
Egy fiatal ember, Bolváry László, a vita szervezője, egy másik fiatal ember, Veszeli László helybeli tanár, a vita elnöke. A dunavecsei álláspontot Vasberényi Géza védte, aki foglalkozása szerint könyvelő egy gőzmalomban; az álláspontot a szalkszentmártoni Ottlik András támadta, ez tanító. Vasberényit Dunavecse monográfusa, Molnár Lajos, a reformátusok papja és egy szépfejű öreg parasztember, a 78 éves Kovács Imre támogatta; Ottlikot egy szalkszentmártoni cipész, Lakos László, a falu összes hagyományainak bámulatos ismerője és egy zömök, hallgatag, értelmes paraszt férfi, Kontra István. A vita – azt hiszem, így szokták mondani – a hallgatóság feszült figyelme között megindult.
Ezek az emberek hűen és jól ismerik a falujuk történelmét. Csupán a hagyományaikból? Dehogy, olvasnak, ceruzával olvasnak, jegyzetelnek, kitűnően felkészültek erre a vitára. Nem, nagy kört nem fog át az érdeklődésük, szó sincs az egész látóhatárról, de állítom, hogy a helyi memorátumok eredetének Petőfi egy rövid, de fontos életszakaszának, sőt az itteni versek keletkezéstörténetének is, olyan alapos ismerői gyűltek össze ebben a szerény teremben, akiknek tárgyi tudása zavarba hozhatna néhány hivatásos kutatót. Egy részletet ismernek, de azt igen jól.
Nem szaporítom a szót, a dunavecsei disputát a védelem nyerte meg, Dunavecse, Vasberényi Gézával. Ugyanis Vasberényi is csak úgy “gőzmalmi könyvelő”, ahogy az irodalom nem egy művese volt élete végéig hivatalnok, paraszt vagy katona. Szegénysorsú ember, de a háza múzeum – Petőfi is lakott ebben a házban, mikor Nagy Pál vendége volt – övé az ország legszebb Petőfire vonatkozó magángyűjteménye, nagyon figyelemre méltó tudású kutató. Bizonyította, hogy Petőfi a “Távolból”-t 1843. májusában írta Pozsonyban – még azt is tudjuk, hogy a Neumann-vendéglőben -, a költő szülei egészen 1844. november 1-ig a községi árendás kocsma épületében laktak, a templom közelében, pár lépésnyire a dunaparttól. Ez volt a kis lak, valóban kicsiny. Vasberényi a legegyszerűbb szavakkal olyan leírást adott erről az épületről – egyetlen rajza sem maradt fenn -, amelyért még hálás lesz a Petőfi-irodalom. A verskeletkezés és a szülők lakhelye adatai alapján állítja, hogy a költő ezt a feledhetetlen üzenetet csak Dunavecsére küldhette, “a dunai halászok és a pusztaszentimrei csikósok csárdájába”: ez volt a kis lak.
Ottlik András, Szalkszentmárton követe ellenvéleményét mondja el. Nagyon fegyelmezett és rokonszenves, középkorú, szemüveges tanító. Szerinte az öreg Petrovics István csak 1845-ben költözött a szalkszentimártoni piactéren ma is álló községi kocsmaépületbe, addig kívül a falun, a dunaparti révcsárdában mérte a bort, mely a nagyvadasi puszta határában van, ezért a bennszülöttek “Vadasi csárdá”nak is nevezik. Ez volt szerintük a kis lak, ezt így tudja a szalkszentmártoni hagyomány, de ennek a kérdésnek irodalma is van, amit a falu igen jól ismer. Ilyen Szuper Károly színész leírása, aki Székesfehérvárról Kecskemétre tartván, 1843. január 12-én Petőfivel együtt a pentelei révnél kelt át a Dunán és állítja, hogy Petőfi ekkor a szalkszentmártoni parton levő révcsárdát mutatta, mint apja kocsmáját; ilyen Ács Tivadar cikke 1920-ban, aki Ferenczi Zoltánnal szemben is vitatta, hogy a kis lak nem más, mint a szalkszentmártoni révcsárda, amelyben 1845-ig volt bérlő Petrovics István, csak akkor költözött be a piactéri kocsmaházba, mikor az 1845-ös tavaszi árvíz bedöntötte a parti csárda falait. Erről az épületről írta Petőfi A csárda romjai-t, ezt a gyönyörű verset, 1845 októberében, – egy olyan csárdáról ír Petőfi, mely falun kívül, pusztában áll és egy elpusztult templom köveiből épült. Minden régi szentmártoni ember tudja, hogy ez a nagyvadasi puszta parti csárdája volt, mely az ősi Szalk város kőtörmelékeiből épült – csak az Akadémia nem tudta, azért bontatta le.
A dunavecseiek szótlanul hallgatták végig az ellenvéleményt, majd okosan válaszoltak. Ők sem kételkednek abban, mondták, hogy Petőfi A csárda romjaiban valóban a parti révcsárdát festi le; ez lehet, mert a verset 1845-ben írta Szalkszentmártonban, amikor a szülei már ott laktak. Hogy pedig 1844 novemberétől hol mérte a bort Szentmártonban Petrovics István, azt kutassák ki a szentmártoniak, még az sem lehetetlen, hogy a parti révcsárdában is, ámbár ezt nem tartják valószínűnek, mert a puszta és a révcsárda a Vigyázó grófok birtoka volt – ott pedig nem a Petrovics-, hanem a Gudman-család volt az árendás. A költő apja vállalkozó szellemű, város- és falulakó ember volt, sohasem uradalmi árendás, mindig községi bérlő, Vecsén is, Szentmártonban is, Dömsödön is. Szuper színész 1888-ban írta le emlékeit, 46 évvel a történtek után, bizony, rosszul emlékezett. Ács Tivadar nem kortanú, azt írta le 1920-ban, amit Szalkszentmártonban hallott. Mert annak a legendája, hogy a vadasi révkocsma volt a kis lak, valóban él Szalkszentmártonban, összekötötték a verset a Duna mentén álló csárdával, azt ők, a vecseiek, igen jól tudják, ezért van most a per. De azt is tudják, hogy ez legenda, mert az nem igaz, hogy Petőfi szülei 1844. november 1-e előtt Szalkszentmártonban – akár csak a határában is -, laktak volna, mert igenis Dunavecsén laktak. Ebből következik – kopogtak le az asztalon a vecseiek -, hogy Petőfi 1843. májusában csak Dunavecsére üzenhetett a távolból, a kis lakba, ami a vecsei községi kocsma volt. Ők még azt is elismerik, hogy Petőfi több verset írt Szalkszentmártonban, is mint Dunavecsén – 111 verset! -, ez mind a szentmártoniaké, de a kis lak és a Távolból, az nem, az Vecséé. Ők egy verset se perelnek Szentmártontól, de a just, azt nem hagyják!…
Megosztoztak az örökségen: Vecséé a kis lak, illetve ennek ma már csak puszta földje; Szalkszentmártoné a csárda romjai – illetve ennek hűlt helye.

Az egykori mészárszék és kocsmaház Dunavecsén
forrás: Csárdakönyv

Mozdulatlanul és villámló szemekkel disputáltak, osztozkodás után már csöndesen beszélgettek közös gondjaikról: a csabonyi erdőről, mely a két falu határán fekszik és a Petőfi-nyárfáról, melyet valami töltésrendezés fenyeget. Nézem ennek a különös konventnek a fejeit, fiatal, szemüveges arcok és bozontos koponyák: tanítók, a malmi dolgozó, parasztok, a pap, kézművesek – azt hiszem, ez valóban maga a nép. A nép, mely hűlt helyét találja nagyjai emlékházainak, melyet idő, tűz, víz, ostobaság rombolt le s a romokon ülve is perli a romokat. Aki örökséget véd – akár a csárda romjait -, a jövendőnek felel, s ítélheti ezt a disputát mindenki tetszése szerint, ők végzik dolgaikat, magukon érezve az utókor figyelő tekintetét.

Dienes András

Megjelent: Magyar Nemzet, 1958. március 23.