Dunaújvárosi Hírlap – 1997. január 25.
Korbácsolásért pálinka, bor
Elnézem a téli Dunát, felidézem a régi emlékeket, amikor messze a láthatáron a felhők közül kibukkanó gyenge napfényben felragyogtak a sziget és a Hegyalja oldalából a zúzmarával tömött fák fehérlő ágai, megcsillantva a jégen néhány fénypászmát, csak azért, hogy ismét sejtelmes szürkeségbe olvadjon minden.
Ezekből a felderengő emlékekből kísérelem meg egyik-másik felidézését.
Vigyázz ha jön a tél, pécsi brikettet vegyél!
fotó: Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
Apró gyermekkoromban alig vártuk karácsonyt, majd közvetlenül utána aprószentek napját. Nem tudtuk, hogy kik voltak az aprószentek, azt sem, hogy ekkor kell mustármagozni. Mustármagozás, mustohármagozás, szerintünk leginkább csak ustármagozás volt az az alkalom, amikor magunk készítette fűzfakorbáccsal végig lehetett verni a lányokat, ismerős asszonyokat, akiktől ennek ellenében kijárt 10 vagy 20 fillér, szaloncukor, dió vagy mákoskalács. A legénysorba cseperedett nagyfiúk korbácsára a lányok pántlikát kötöttek, pálinkával vagy borral kínálták őket. Én is sokszor gondoltam rá, ha nagyobb leszek, milyen szépen felszalagozott ustármagom lesz majd. Mire odáig jutottam, ez a szokás már a múlt homályába veszett. A gyengéd ütögetések közben hangzott az elődöktől örökölt mondóka: Egészséges légy, kelléses ne légy – mint látható, nem nagyon kellett megerőltetni magunkat.
Nagyobb dolog volt viszont az ustármagnak, a fűzfakorbácsnak az elkészítése. Fiatal, hajlékony fűzfavesszőből fontuk, én már az öt szál vesszőből is nehezen fontam meg, úgy hogy egyenes legyen. Voltak, akik kilenc, tizenegy szálas korbácsot is tudtak fonni. Vastagabbat már nem volt érdemes, mert nehezen hajlott. Kis pajtásunk, Zsombor Józsika is nekikészülődött. Ott laktak a Héthercegségben, velük szemközt a Kis-Duna szigeti oldalán fiatal vesszős, ahol bőségesen lehetett ustármagnak valót találni. Gyorsan bele két szöget a bodzabotok végébe, máris fel lehetett pattanni a szánkóra és fakutyázva a jégen át: irány a sziget oldala. A néhány napos jég egy ideig bírta, de vagy száz méter után beszakadt. A szomszédok, de édesapja is gyorsan a segítségére siettek; késlekedés nélkül vízre, illetve jégre, dobták a téli álomra partra húzott ladikot. Kétségbeesett erővel törték maguk előtt a jeget, de mire odaértek, kis pajtásunkat csak a jég alól tudták előhúzni, nem lehetett megmenteni.
Az intő példa után már vigyáztunk, nehogy megjárjuk, mégis – vagy tizenkét évvel később – velem is majdnem megesett. Téli vakáció volt, a Kis-Duna teljesen befagyott, rajta vagy tizenkét centi vastag sima jégtükör, nyugodtan lehetett bárhol korcsolyázni. A januári szürkeségben egyedül igyekeztem a sziget sarka felé, ahol a jégzajlás borzongatta az érdeklődőt. Recsegve-ropogva, a partot gyalulva torlódtak-váltak el egymástól a jégtáblák, itt-ott sirályokkal, vagy néha még vigyázatlan őz is szomorkodott egy nagyobb táblán. A vagy tízfokos hidegben mégsem fáztam, a mozgás melegített. Talán harminc méterre lehetett a part, ahova igyekeztem, amikor zsupsz leszakadt alattam a jég. Azonnal a vízben találtam magam. Persze, vigyázatlan voltam: a sziget végén limány volt, a keringő víz felett mindössze néhány centi vastag jéggel! Csak arra gondoltam, valahogyan fel kell kapaszkodni és a jégen hason csúszva próbálkozni a partra jutással. A limány nem volt ugyan erős, mégis félő, ha a jég alá sodor, ottmaradok. Próbált már valaki a síkos jégre vízből kievickélni? Hiába akartam kétségbeesett igyekezettel felkönyökölni, mindig visszacsúsztam, a jég széle is állandóan töredezett, véresre mardosva kezemet, arcomat. Szerencsém volt, az égiek is vigyáztak rám: korcsolyám hegye iszapot ért, így víz alatt, víz felett lökve magam az iszapban, fejemmel törve a jeget, megmenekültem. Nosza, gyorsan haza! Jó másfél kilométerre laktak Jóskáék, amíg oda értem, már nem mozogtak tagjaim a merevre fagyott ruhától, alig bírtam lökni magamat a korcsolyával. A parti házban Mari néni gyorsan a dunyha alá dugott, jól megrakva a kályhát, forralt bort tukmált belém. A kúra sikerült, annak ellenére, hogy rossz nyelvek szerint Józsi bácsi ugyancsak egy kalapkúra alkalmával borából már öt litert lehajtott és még csak jobb kedvre sem derült tőle.
Korcsolyázók a Duna jegén
fotó: Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
A Dög-Duna – így hívtuk a mai szabad strandi öblöt – gyakran volt színhelye hatalmas jéghokimérkőzéseinknek is. Bajci, Buli, Csimasz, Csönös, Mitre, Gyukhec, Makum, Tuta, Iszák, Hiszem, Firó, Dádi, Csócsa, Deskre, Sztévo, Jován, Besa, Sára, Timó; belőlük állott össze a két elszánt csapat. Sejthető, hogy az anyakönyvben más néven szerepeltek, de sok esetben azt senki sem ismerte. A csapatok összeállításának legfőbb szempontja az volt, hogy mindkét oldalra lehetőleg azonos számú, korcsolyával is rendelkező játékos kerüljön, lévén, hogy a többség csak csizmában vagy bakancsban tudott közreműködni. Elcsodálkoznának ma is a nézők, ha látnák, hogy a csatárok, védők a korcsolyásokat megszégyenítő ügyességgel karéztak (karélyoztak) a csizma, vagy bakancs sarkán lévő patkó élén. Nemigen volt előny a korcsolya! Csattogtak a keményfa gyökérből készített botok, amint a kerek kavicsot – néha egymást is – püfölték vele. Ebben már azonosak voltak a mai játékosokkal! Előnyös volt, ha a meccs tükörsima jégen zajlott, ennek hiányában a pályát bizony elő kellett készíteni. Legegyszerűbb módja volt ennek a lesöpört jég megöntözése. A játék sokszor benyúlott a téli estékbe, amikor a telihold titokzatos fénye már különféle rejtelmes árnyékokat varázsolt a messzi tájra, a fák mögé.
Téli szünetekben, kedvező időjárás alkalmával ebéd után a lányok is megjelentek. A telelőre kitett ladikok feneke volt az öltöző, ahol lovagi szolgálatként segíteni lehetett a korcsolyák felcsatolásánál. A bógnizás volt a jó gyakorlat, mert ezt összefogózva lehetett végezni. Korcsolya tudományunk nem terjedt messzire: előre, hátra, koszorúzás, bógnizás esetleg kadettugrás.
Nagy csodálat tárgya volt az a pesti kislány, aki az egyik egyesületben szerzett ismereteiből tartott rögtönzött bemutatót. Nem tudom, kedves olvasó, járt-e már a befagyott tavak tükörsima jegén? Ha erősen nézünk, a zöld jég alatt megláthatjuk a víz alatti élet jelét: a parti vizek mellett a kagylók járatait, a jégbe fagyott halakat. Helyenként a jégen furcsa, havas foltok gyűlnek egymás mellé, felületük hártyás, könnyen behorpad, a nagyobb kiterjedésűek le is szakadhatnak az ember alatt: ezek a fenéken korhadó anyagokból kiszabaduló mocsárgázt jelzik. A korcsolya sarkával kilyukasztva a mező közepét, a nyomás alatti gáz süvítve tódult a szabadba börtönéből. Ilyenkor kellett ügyesnek lenni: ha gyorsan meggyújtottuk, a kék színű, öt-hat méter magasra feltörő láng több másodpercig is égett.
Tél a Lengyel közben. Elöl Pukli János, mögötte Pukli György, a háttérben a Lebuk és a temető utca /1941
(Őri Zoltán felvétele)
fotó: Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
Micsoda tábortüzek mellett csapkodják kezüket néhányan itt, a jég mellett? A jégvágók melegszenek. Némi túlzással a jégvágást a nyári takarodáshoz hasonlíthatjuk. A tizenöt centi vastag jeget már érdemes volt feldarabolni és a jégvermekbe szállítani. Villamos hűtőszekrényt csak a háború utáni amerikai képeslapokon láttunk, a jeget a jégvermekben lehetett megőrizni a következő őszig. A négy méter mély, szalmával jó vastagon kibélelt, náddal bőven befedett jégverembe külön kis légzsilipként működő előtéren át lehetett a darabokra vágott jeget elraktározni. Nem nélkülözhették őket a korcsmárosok, hentesek, fontos kelléke volt a fagylaltkészítésnek.
A községi jégveremben tartották az állatok oltásához használatos szérumokat. Tizenöt-húsz szán is sürgölődött naponta a jégvágók mellett. A begyűjtés kedvező idő esetén tíz napig is eltartott. Volt dolga a jégvágó fejszének, fűrésznek, csáklyának. Munka közben a tűz mellett jólesett nagyot húzni a kulacsból. Mi, gyerekek, nagyon örültünk, amikor kis szánkónkat a lovas szánok után akaszthattuk, mindig ott loholt mellettem Csöpi kutyám is.
1944 decemberében, alig hogy elfoglalták Pentelét, az oroszok hidat építettek a Dunán. December elején a víz alacsony volt, jégnek híre-hamva sem látszott. Első kellemetlen meglepetés akkor érte őket, mikor a víz egyik napról a másikra szinte métereket áradt, elöntve a szépen kiképzett hídfőt, ezért megkezdődött a cölöphíd építés. A hirtelen hideg, a jégzajlás ezt is lehetetlenné tette. A zajló, hatalmas jégtáblákat ágyúlövésekkel, repülőbombákkal aprították, hogy el ne sodorják a készülő munkát. Nem volt más lehetőség, szállító hajókat állítottak be a két part között. Ezek ideig-óráig, míg a jég engedte, működtek is. A hídnak épülnie kellett: az összetorlódott jégtáblákról cölöpverő kossal verték a cölöpöket a Penteléről és a környező falvakból begyűjtött robotosok.
Két megszállás között Pentelén
A munkának az 1945. január 19-én bekövetkezett német páncélos támadás vetett véget. Másnap a frissen esett hóban végtelen csend, még a faágak sem mozdultak. Félve óvakodtunk le Jóskáék házából a rakpartra, ahol néhány ottrekedt szovjet autó kötötte le figyelmünket. A befagyott Kis-Duna jegén is volt két autó, amivel vezetőik vagy nem tudtak, vagy nem mertek már tovább menekülni a sziget irányába. A friss hóban már nyomok vezettek hozzájuk a forrás irányából. Valaki merészebb volt, megelőzött bennünket. A kocsik túloldaláról ugyancsak nyomok látszottak a sziget irányába vezetni, valószínűleg a menekülő gépkocsivezetőé. Mi oda már nem mentünk be, beértük a parti szemlével. Jól tettük: következő napokban már a fedezékből figyelő német katonákat is kilőtték a szigeten rejtőző mesterlövészek.
Őri Zoltán
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
