Magyar Nemzet – 1955. szeptember 27.
ÚJ VÁROS AZ ÚJ VÁROSBAN
A pepita-kéményt követem már jó negyedórája, amióta beléptem a Sztálin Vasmű impozáns kapuján. A munkás, akit még a bejáratnál megszólítottam, ezt a messziről is jól látható, jellegzetes építményt jelölte meg utam végcéljaként, mondván, hogy ott épül a kokszolómű. Még csodálkoztam, hogy milyen közel van s nem tudtam mire vélni útbaigazítóm rejtélyes mosolyát. Ő már ismerte a gyárkrémények délibábszerűen megbízhatatlan útmutatását, amely most engem is tévedésbe ejtett. És negyedórás séta után “kockás célom” még mindig szinte elérhetetlen messzeségben kacérkodik.
Óriási, beláthatatlan területen foglal helyet nehéziparunk új bázisa, a Sztálin Vasmű. (Jellemző, hogy az autóbusznak is csaknem 15 percébe telik, amíg megkerüli.) Mintha egy kis városban járnék. Aszfaltozott főutcáját fasorok szegélyezik, a járda mellett üdezöld gyepszőnyegek, virágágyak pompáznak. A főúttól pedig mellékutcák ágaznak szerte a különböző üzemrészekhez: a Kovácsműhely út, a Csatorna utca és társai.
Jó szomszédság
Végig lebilincselő, érdekes kirándulás ez a bejárattól a gyárváros túlsó végéig. Már nem is bánom, hogy ilyen távol esik a kokszoló. Amerre a szem ellát, az épülő nagylétesítményekre jellemző kettősség uralkodik: a termelés és az építkezés jó szomszédsága. Jobbra az érctömörítő féligkész épületeinek falain serénykednek a kőművesek, szerelők, távolabb iparvágányokat fektetnek – de balra már sűrű füst gomolyog elő a nagyolvasztó kéményeiből: a kemencék ontják a vasat, az acélt.
És nyelik a kokszot.
A tonnák százezreire van szükség évente ezeknek az örökké éhes kemencéknek táplálásához. S mennyi valutára! Egyetlen tomla kokszért több mint ezer forintot fizetünk – a koksz ma még kizárólag import-cikk. Pedig,ha utánanézünk, a magyar föld mélyének kincsei között is akadnak olyan minőségű szenek, amelyek legalább 60 százalékban alkalmasak a kokszolásra. Csak megfelelő berendezés nincs hozzá. Ma még.
Ma még nincs – ezt gyorsan és ismételten hangsúlyozni kell, mert néhány hónap és nem mondhatjuk többé. A pepita-kémény tövében s a környező területeken ugyanis – ahová végre mégis megérkeztünk – gyors ütemben közeledik befejezéséhez. Sztálinváros új, nagyjelentőségű létesítményének építkezése, a Kokszoló és Vegyiműveké.
Komló és Pécs jóminőségű kokszolható szene adta a gondolatot, hogy itt, az acélváros szívében felépítsék hazánk első ilyen üzemét. De a számítások azt mutatták, hogy még akkor is kifizetődő, ha nem hazai, hanem jó minőségű külföldi szenet dolgoznak fel benne. Az új kokszolómű egyetlen blokkja (kemencéje), amely – mint megtudjuk – már a jövő év elején megkezdi működését, évi 222 000 tonna kokszot ad majd, ellátja egész Sztálinvárost, sőt darakokszból még más üzemeknek is juttat. S minthogy a koksz tonnáját 331 devizaforintban számolják, üzembeállítása évi 73 és fél millió devizaforint megtakarítást hoz.
Minden óra nyereség
Valóban igaza van Nagy Istvánnak, az épülő gyárrészleg vezetőjének: itt mindennap, minden óra nyereség az építkezésnél, sok ezer forint haszon a népgazdaságnak. Nyilván ezért is igyekeznek oly pontosan megtartani minden apró részhatáridőt s ezért fogadták meg, hogy december 31-ig befejezik az üzem építését és szerelését. Pedig, ahol 25 vállalat emberei dolgoznak egyszerre – nem könnyű dolog. Mindig akadnak kisebb súrlódások, kooperációs hibák, amelyek késleltetik a munkát.
Az épületek, ennek ellenére, javarészt készen állnak már, az építőknek inkább csak a belső munkáik vannak hátra. Annál nagyobb feladat hárul a 23 szerelővállalatra, amelyek a gépek szerelését, csővezetékek összeállításét, kábelek lefektetését végzik. Ebben az üzemben attól a pillanattól, hogy a szén a vagonokban megérkezik, teljesen a gépek veszik át a főszerepet s ezt ki nem adják kezükből, amíg a koksz, vagy a vegyianyagok rendeltetési helyükre nem jutnak.
Kokszolómű /1955
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
Bonyolult gépóriások, végeláthatatlan csőrendszerek, égbemeredő tornyok között igyekszünk oda, ahol a szén megkezdi útját. A monumentális méretek birodalma – így nevezhetnénk el az épülő gyártelepet. Valósággal új város az új városban.
Ott, ahol a vágányok véget érnek, készen áll már az ország legnagyobb körvagonbuktatója, a 100 tormás szovjet buktató, amely a szállítószalagokra üríti a szenet. (Esetleges üzemzavara esetén a szénfogadó aknasor tölti be ezt a hivatást.) S a szén ettől kezdve kényelmes úton, kizárólag szalagokon látogatja végig állomásait. A különböző üzemrészeket összesen mintegy 5 kilométeres hosszú szállítószalag köti össze, amely a buktatónál kezdődik s a nagyolvasztóban ér véget, hogy lerakja időközben megváltozott utasát, a kokszot.
A vasmű anyagellátását megkönnyítő modern szovjet vagonbuktató
Épül népünk büszkesége: a Sztálin Vasmű és a város
Kétszázötven villanymotor
Első állomása a szénadagoló, ahol hamutartalma szerint 21 darab, egyenként 32 méter magas bunkerben osztályozzák, így azután mindig egyforma hamu tartalmú keveréket tudnak adagolni a kokszolóba. A magasabb hamutartalmú fajták közben még a mosóba és szárítóba is tesznek egy kis kerülőutat. Az érdekesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ebben a két, korszerűen gépesített üzemrészben 250 villanymotor hajtja a gépeket.
Hatvan méter hosszú blokksor 55 kamrája várja azután a gondosan előkészített elegyet a központi épületben, a kemenceüzemben. Itt történik a tulajdonképpeni kokszosítás, vagyis az illő gázok eltávolítása a szénből – 1400 fokon. A kiszolgáló gépek sora áll már készen, hogy segítse a kokszolás korszerű technológiáját. Töltőkocsik, kitológépek, pajzskocsik, villanymozdony, kokszrámpa és a többiek. Csekély munkást hagynak az embernek!
Itt azután ketté is válik az üzem. A koksz útját már könnyű végigkísérni. A rámpákról szállítószalagom az osztályozóba kerül, ahonnan a 20 milliméternél nagyobb darabokat egyenesen a nagyolvasztóba viszi a szalag, a kisebb darabokat (ismét külön a dió- és darakokszot) vagonokba üríti. Ez azután az érctömörítőbe, vagy az ország más gyáraiba kerül. A kokszolásnál keletkezett gáz már viszontagságosabb úton jut el a gyárakba és háztartásokba.Ahol kilép a kamrákból, ott kezdődik csak a vegyiüzem. A kokszolásnál keletkezett melléktermékek fontos vegyialapanyagok egész sorát szolgáltatják, amelyeket javarészt eddig ugyancsak külföldről szereztünk be.
A három csöves előhűtőkből 36-40 fokon kikerülő gázt először a szulfátüzemben veszik kezelésbe. Kivonják belőle a műtrágyagyártáshoz nélkülözhetetlen ammóniumszulfátot, a gyógyszergyártáshoz használatos piridint és a műanyag egyik fontos nyersanyagát, a nátriumfenolátot. Később a benzolüzemben a benzoltól, a kénüzemben pedig a kéntől szabadítják meg. Az üzemek az így nyert vegyianyagokat mindjárt fel is dolgozzák. Az épülő kénüzem például hazánk legkorszerűbb kénüzeme lesz. Termékét nemcsak a borgazdaságokban, hanem a textil-, a festék- és a gumigyártásnál is felhasználják.
Tizenhárom év alatt…
A vegyiüzemek évente 240 tonna ammóniumszulfátot, 10 ezer tonna kátrányt, 48 tonna nátriumfenolátot, 13 tonna piridint és 1300 tonna ként állítanak elő. Ezek összessége újabb 6,7 millió devizaforinttal tehermentesíti az importszámlát.Végül a megtisztított gázt a gyárakba és háztartásokba vezetik, értéke évente 37 és fél millió forint. Szó van arról is, hogy Sztálinvároson kívül a főváros gázellátásába is bekapcsolják a Kokszoló és Vegyiműveket.
Munkás dolgozik a Sztálin Vasmû kokszolóművének hűtőtornyán. /1955
fotó: MTI/Hollenzer Béla
Ne fárasszuk magunkat azzal, hogy mindezt a sok számot most összeadjuk. A szakértők már megtették. S az eredmény: az új gyár üzembeállítása évente 302 millió forintot hoz az országnak. De van olyan adat is, ami mindennél jobban érzékelteti az épülő nagylétesítmény horderejét.
Tizenhárom és fél év alatt egész Sztálinváros építési költségeit – beleértve a Sztálin Vasművet és a többi gyárakat is – megtéríti.
Végh Ottó
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
