Dunaújvárosi Hírlap – 1980. április 4.
Kóré Sándor:
Ez a város…
Lehet egy-két kurta napig járni egy várost. Eligazodni benne térkép alapján, megjegyezni utcáit, számba venni intézményeit. A várossal való találkozáshoz ennyi talán elég. De megismerni néhány nap alatt aligha lehet, legfeljebb valamit megérezni belőle. Az pedig, hogy ki, mennyit érez meg belőle, az rajta és szándékain is múlik.
A városról írni is többféleképpen lehet. Lehet úgy is, hogy az idelátogató a kapcsolatkeresés és az őszinte megismerés igyekezetével keresi az élő város értékeit, gondjaiban megragadható valóságát. Mert egy város valóságában sok minden megragadható, megismerhető. Az ott élő emberek is, akiknek a harminc év előtti kezdet még csak a tegnapot jelenti. Kitapintható, nyomon követhető az is, hogy a mai városlakók mire voltak képesek, mit hoztak létre, mit, hogyan teremtettek, miként óvják értékeiket, s építik tovább lakóhelyüket. Különösen így van ez, ha a városlakók egy jelentős része még nem olyan régen barakktáborokban élve, szállásos helyeik vaságyán álmodta holnapjait, és sokszor embertelenül nehéz körülmények között építette városát.
Déliváros /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Városunkról sokan írtak már így is, úgy is. Sőt, a harmincéves évfordulóhoz érkezve egyre többen. És ahogy egy-egy országos lap írt magáról a városról, aszerint szisszent fel, vagy nyugtázta az olvasottakat jóleső érzéssel a közvélemény. A reagálás természetesen betudható sok mindennek. Annak is, hogy az itt élő ember építve-küzdve, több ezernyi társával együtt cselekedve, elfogulttá, városát szerető lokálpatriótává vált. Annak is, hogy tudja: ezt a várost – mint mindnyájunkét – nemcsak “megokolni”, de elismerni, netán dicsérni is lehet. S tegyük hozzá szerénytelenség nélkül, ez utóbbit inkább megszokta. Aztán annak is betudható reagálása, amivel tisztában van: a városra oly gyakorta ráaggatott különböző jelzők soha nem jelentették azt, hogy szégyellnie, netán védenie kellene ezt a várost. Mert sokan, sokféle jelzővel illették már. Mondták és írták is róla, hogy… tervezett, lombikban született város; egy bátor kísérlet eredménye; …. már születése pillanatában várossá lett; … hagyományok nélküli város; … bíborködös; … káderkohó; …. sárból és fényből gyúrva született, … egy egész nemzedék feledhetetlen emléke; … az ország valósággal megkoplalta, megkülönböztetett helyzetű; … egy másik város földbetemetett értékein épült; … szocialista jelzők, amelyek egyszerre igazságok és féligazságok is.
Miért fogtam magam is tollat, s írok erről? Több okom van erre. Egyrészt, mert én is sokadmagammal harminc éve élek itt. S a kort, amelyben itt éltünk megadatott, sokat teremtő, de gyorsan elviharzó három évtizedként ismerem. Olyan történelmileg villanásnyi időnek, amely itt várost, új ipar- és munkásvárost teremtett. Azért is, mert ez a szándék tiszteletadás akar lenni azok előtt, akik annak idején várost építeni jöttek, másrészt, mert tudom, hiszem, hogy nemcsak a hivatásos íróknak, de az itt élő embereknek is van és kell legyen mondanivalója városunkról. Miért? Azért mert magunk is keressük a választ a megfogalmazódó kérdésekre. Itt élünk és tudni akarjuk, hogy milyen ez a város, ami több mint negyedszázada, szinte a semmiből, egyik napról a másikra, a puszta földből, “robbanásszerűen” jött létre. Amelyet a lakosság is oly hirtelen népesített be, hogy a kezdet legelején a lélekszám négy év alatt nőtt 4000-ről 27 000-re. Szocialista város! Valljuk hisszük és tudjuk is, hogy az, mégha teremtve, a bizonyítás szándékával keressük is jellemzőit. Mert bizonyítani is tudnunk kell, hogy mitől szocialista. Mitől is? Nemcsak attól, hogy 1950-ben a puszta földön kezdtük el a vasművet és a várost építeni. S nemcsak azért, mert az akkori, majdan lesz városnak – talán előbb, mint megérdemelte – a városi rangját, és az új magyar társadalom szocialista jelzőjét is megelőlegezték. Ennek a nagy társadalmi megtiszteltetésnek és bizalomnak – amelyet a magyar várostörténet korábban soha nem ismert – minden felelősségét és terhét is vállalni kellett. Persze segítséggel, várost építeni tudó szovjet mérnökök, szakemberek segítségével. Egy olyan születő, új városközösséget létrehozva, ahol már emlékeiben sem kísérthet a múlt, a kizsákmányolás, a polgármesteri és főispáni hivatal embert gyalázó, letűnt világa. Ahol az idetelepítendő ipari kultúra, az anyagi-tárgyi keret által születő városban végre otthonra, s magára találhat az ember.
Mi soha nem tanultunk korábban várost építeni, még kevésbé városi életet teremteni. S azzal, hogy lakóházakat, iskolákat, gyárakat hoztunk létre, még nem született meg a város. Kezdettől fogva, s azóta is, a kapott és számon kért lehetőségeknek kellett eleget tennünk, s számtalan új feladatot kellett, tapasztalatok nélkül, megoldanunk. Innen, s így indultunk mi. Amit pedig harminc év alatt teremtettünk – még ha nem is lett minden tökéletes, – érte szégyenkezni sohasem volt okunk.
Éltünk és élni tudtunk lehetőségeinkkel, s ha voltak is mulasztásaink, a város mai jelene, valósága bizonyítja, hogy ezekkel végtére jól sáfárkodtunk. Magunk is értékeljük azt, amit eddig elértünk. S rendre áttekintjük a megtett utat. És ha különbözőképpen, eltérő, s nem mindig egyező módon ítéljük is meg eddigi munkánkat, akkor sem tekintjük ezt az egységes városi tudat zavarainak, netán megbomlásának.
Valóban ellentmondásos ez a város. Mégsem állítjuk és soha nem állítottuk, hogy itt – ha kevésbé is -, nem jöhetnek létre, s alakulhatnak ki a városokat általában sújtó gondok. S ha kezdetben hangsúlyoztuk is, hogy az itt tervezett, létrehozott urbanisztikai szerkezeten szocialista értékek, magatartás- és életformák bontakozhatnak ki, azt is tudtuk, hogy idáig eljutni nagyon nehéz. Mégis hisszük, s joggal feltételezzük – még ha ez bizonyításra is vár -, hogy amíg ez a város sok dologban azonos és hasonló más városokhoz, addig harminc év elteltével van amiben más, mint a többi város. Más, mint a többi város ökológiai viszonyaiban, szociális összetételében, gazdasági funkciója által befolyásolt, meghatározott helyi társadalmi szerkezetében, s abban is, hogy az itt foglalkoztatott aktív keresők 78 százaléka munkás! Ezek a feltételek, viszonyok új magatartási modelleket, értékeket és a városra jellemző, új erkölcsi normákat is életre hívtak.
Ez a város sajátos társadalmi-történeti feltételek közepette született, fejlődött, és vált újszerűvé, mégpedig annak ellenére, hogy harminc évvel ezelőtt az ország különböző területeiről akkor ideérkezők nem találták szembe magukat a kialakult városi élet tényeivel, értékítéleteivel. Mert itt akkor még nem létezett koherens helyi társadalom. Az érkezők, az új életről álmodozók a város születésekor átmenetileg társadalmi kontroll nélkül és csoportkapcsolatok nélkül maradtak. Kiszakadtak a korábbi, régi városi vagy falusi életformából és az épülő, formálódó városban még nem volt értékrend, amihez igazodhattak volna.
Ez a város, különböző életfelfogású, gondolkodású emberek heterogén tömegeként jelent meg harminc évvel ezelőtt a pentelei fennsíkon. Meg kellett teremteni a városi élet egészét, és ez az igény az alkotás olyan kényszerét hozta magával, ami egy korábban soha nem tapasztalt művelődési folyamat elindítója is lett az idekerült emberek életében.
A nagy felvonulás I.-V. – Garancz István naplója
Itt egyszerre kellett várost építeni, a mindennapi lét feltételeit biztosítani, ki kellett alakítani az emberi kapcsolatokat, el kellett sajátítani a korszerű technika működtetésének ismereteit. Mi ezt a teremtő folyamatot szívünkben-agyunkban úgy rögzítettük, hogy a várost a hatalomra jutott munkásosztály politikai rendszere hozta létre. Gazdasági és társadalmi szükségszerűségből született. Népünk történetében először adódott, hogy megálmodhattunk, megtervezhettünk és rendkívül rövid idő alatt felépítettünk egy várost. Óriási ipari értéket koncentrálva egy viszonylag kis területre. Városteremtő álmunknak és elhatározásunknak értelme és felemelő célja az volt, hogy itt olyan város épül, amelyben nem lesz különbség a belváros és a periféria között, mert periféria sem lesz. Olyan város, amelyben minden itt élő emberre az elvárt, az idealizált szocialista magatartás és életforma lesz a jellemző.
Itt azonban az emberi élet számára nemcsak objektív tárgyi-anyagi életfeltételeket, de új szocialista erkölcsi értékrendet, s nemcsak ipari, de humán kultúrát is teremteni kellett. S a harminc éves múltba visszatekintve, vitatható-e, hogy fogantak, kialakultak itt már a kezdet legelején, s azóta is új normák, s termelt ki ez a város új, akkor még máshol aligha létező értékeket.
Az értékteremtés, persze, nem volt zavartalan. Fájdalmas folyamatként zajlottak. És nemcsak győzelmeink, de kudarcaink, veszteségeink is voltak.
Valóban sokan építettük akkoriban a várost. Létén együtt munkálkodtunk azokkal, akik közül később többen elismert és tehetséges vezetőként irányították a várost. De nemcsak velük, hanem a többezernyi névtelennel is, akiket a város ma – mégha máshol élnek is – alapítóként -, ha úgy tetszik, hős városépítőként – tisztel. Csak így lehet igaz, hogy ez a város egy egész nemzedék feledhetetlen emléke.
Találkozás a 10 éves város régi építőivel és vezetőivel
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
Akik ma veszik a fáradságot és a szándékot, hogy bemutassák-visszaadják a város mai valóságát, könnyen levonják azt a régi, sokat hangoztatott következtetést, hogy megkülönböztetett helyzetű ez a város. Származik ez abból is, hogy valóban volt időszak, amikor az ország valósággal megkoplalta építését. Mert akkor mindenből több jutott, mint máshová, de legfőképpen a nemzeti vagyonból. S ha ma van előnye a városnak, ez is ebből fakad. És ez nem egyéb, mint az, hogy a már meglévőhöz kapcsolni, telepíteni, újabb üzemeket építeni, a régieket továbbfejleszteni – mint ahogy eddig is történt – még mindig gazdaságosabb és célszerűbb, mint máshol semmiből indulni. Különösen, ha a város nem méltatlan, hanem a meglévő értékek, lehetőségek maximális kihasználásával, bizonyított.
A másik dolog, ami értékítéletként hangzik: – Az az állítás, hogy más lett ez a város, mint amilyennek ígérték. Valóban más lett, és a megálmodottnál is gazdagabb. Azzal együtt, hogy “naív” álmainkat és képzeletünk szányalásait a szocialista társadalom alapvető igényei szorították a valóságos élet keretei közé. Úgy is, hogy először itt kezdtük tanulni, hogy mindig meg kell fontolni mire költjük a pénzt, és csakis valóságos társadalmi igények kielégítésére koncentrálhatjuk erőinket. S azt is, hogy a várost álmodó, tervező mérnök tehetségével és fantáziájával, mindig köteles a reális társadalmi elvárásokat szembesíteni. Mert esztétikai elképzeléseibe, fantáziájának szárnyalásába mindig beleszól a több és olcsóbb építés igénye, az előírt normák kényszere.
A várost tervező csoport 1955-ben (középen Weiner Tibor)
Persze, hogy másnak képzeltük és álmodtuk annak idején városunkat. De sohasem hittük, tartottuk az ígéret földjének! Hogyan is tekinthettük volna annak, amikor itt mindig dolgozni, küzdeni kellett. Újra és újra nekifeszülni tennivalóinknak, a kapott lehetőségek kihasználásának. És törekvéseinket sem csupán a soha nem próbált feladatok és a soha nem próbált körülmények nehezítették, hanem a város létét megkérdőjelező kétkedők, hitetlenkedők is. Mert mi végigéltük azt az időszakot is, amikor ez a város nem volt rokonszenves az ország közvéleménye előtt.
És ha nem is úgy indult, hogy igazi város lesz, ma mégis hatvankétezer ember dolgozik és él falai között.
Más lett valóban. Olyan, mint amilyen. Képeskönyve a háború utáni építkezéseknek…? Igaz így is. Megszokható? Nekünk, akik építettük, több ennél. Szép, még ha nem is őrzi letűnt korok évszázados emlékeit — mert a mienk, s életünk része. S azt is tudjuk, hogy jövője sem csak reménykeltően bizonytalan!
Hogy tulajdonképpen egy nagy lakótelep, – és “mégiscsak vidéki város, ahol az ember nem tehet mást, mint legkésőbb este 8 órakor otthon van és bekapcsolja a televíziót” – aligha igaz, sőt enyhén szólva torz és hamis. Mert az, aki azt állítja, hogy ez a város ma sem több egy összkomfortos falunál, az csak itt lakik, de nem él együtt városával. Olyannyira nem él itt, hogy azt sem tudja talán, hogy hol a múzeum vagy kiállítási terem. De azt sem, hogy ebben a városban évente átlagban 30 zenei rendezvény, 20-21 felnőtt és 30 gyermekszínházi előadás, a Bemutató Színpadon 18-20 színmű, csarnokaiban-termében, 30-35 kiállítás látható az itt élők tízezreinek részvételével. De más is van és ennél több is. És ha még laknak is itt ilyen emberek, hiszem-tudom, hogy számuk egyre csökken, mint ahogy a városépítés kezdeti időszakának igen ellentmondásos viszonyaiból végül mégiscsak letisztultak, kialakultak a mai városi élet írott és íratlan szabályai.
Vannak mások, akik nemcsak feltételezik, de állítják is: az a “bánata” Dunaújvárosnak, hogy nincs múltja, hagyománya. Nos, aligha hiszem, hogy bánkódnunk kellene a múlt- és történelemnélküliség miatt, vagy keseregni azon, hogy itt egymástól alig különböző a munkás- és értelmiségi életstílus. Azért sem, mert a város nagy vívmánya, hogy itt a munkások politikai befolyása a legerőteljesebb. És az érett, egészséges munkásközvélemény határozottan elítéli és elutasítja az olyan életvitelt, amelyben a különállás és az egyéni érdek élvez előnyt.
Nincs tehát “bánkódásra” különösebb okunk, mert nem kevés az, amit itt létrehoztunk. A korábbi más-más hagyományokból és társadalmi gyökerekből táplálkozó munkástömeg már messze túljutott az egységessé válás folyamatának kezdeti szakaszán. S ez azt jelenti, hogy ma már szemléletében, magatartásában és erkölcsi értékeiben mindinkább a leghaladóbb tradíciók hordozója.
És valóban igaz, hogy a városnak születése pillanatától vállalnia kellett a káderkohó szerepét. Eleinte csak önmaga számára. Később már nemcsak befogadni, de alkalmassá nevelni és máshová, magasabb társadalmi közéleti funkcióba is “adni kellett” embert. Akik pedig eltávoztak, érezték és tudták, hogy innen nemcsak elmenni, de ide visszavágyni, visszajárni és hazaérkezni is lehet. Ez a város magához ölelte és ezer szállal köti meg azokat, akik tettek érte. Egyszer valahol már leírtam: én magam is többször érkeztem haza ide. Először akkor, amikor kamaszként még meg sem érthettem. És akkor is, amikor másokkal együtt jöttem, akiket én hívtam, toboroztam e város építéséhez. Érkeztem meg ide riadtan, zaklatottan, összekuszálódott gondolatokkal is 1956 novemberében, mint leszerelő katona.
Akkor ez a “bíborködös” város nemcsak azt éreztette velem, hogy hazaértem, de ismét megerősítette bennem a hitet és körülöttem is nyugalmat teremtett. Mert e városban, akkor is, ha voltak megzavart emberek és akadtak kishitűek, akkoris munkások éltek. Aggódtak megvalósult álmaikért, s minden olyan értékért, amit itt és másutt létrehozott ez a rendszer. A kábultságból és a pillanatnyi bénultságból is itt hamarabb magukhoz tértek az emberek! Ezért – a feltett és a gondolatokban rejlő kérdésekre válaszolva is – mondhatom: attól is szocialista ez a város, hogy ilyenek az itt élő emberek. Azt is tudom és hiszem, hogy semmivel sem kevesebbek náluk gyermekeik, az őket követő generáció, a második. Az ő sorsuk már könnyebb, még ha nem is olyan látványos életpályájuk, mint elődeiké. Ők már képesek a meglévő értékek továbbörökítésére, gazdagítására, új értékek teremtésére. De szembe tudunk nézni az igazsággal, ha néha fájdalmas is. Gondjainkról, saját hibáinkról megtanultunk őszintén, nyíltan beszélni és megtisztelő kötelességünknek tartjuk, ellene cselekedni. Úgy ítéljük meg, hogy ami itt harminc év alatt létrejött , azzal élni lehet, de a jövőnkhöz ez már nem elég. Épp ezért tartjuk feleslegesnek az elért eredményeinkkel való oktalan kérkedést és dicsekvést. Dolgaink mérlegelésekor úgy tartjuk: fontos az, hogy tudjuk mindig, mire vagyunk büszkék. Mert pusztán az, hogy megadatott számunka, hogy e városban élhetünk – ilyen, vagy olyan munkakörben, beosztásban -, érte cselekedhetünk, még nem lehet ok a büszkeségre. Mindarra viszont méltán lehetünk büszkék, amit fizikai és szellemi munkánk teremtett, és ki-ki arra, ahogyan helytállt ebben a munkában, így jogos, így igazságos, így van igazi tartalma és értelme lokálpatriotizmusunknak.
Ez a város, három évtizede alatt mindig azokat becsülte, azokat értékelte, akik fáradhatatlanul munkálkodtak érte, sohasem élt a nevek, nagy nevek bűvöletében. De mindig lehetőséget teremtett és teret engedett az emberi tehetségnek, a képességeknek. Az itt élők nagy többsége él is ezzel. Őrizve, féltéssel óva a tisztességes emberi szándékot, a közös gondolkodást és együttes akaratot.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
