Kálnay Adél: Gergő és az a csodálatos másik világ XV.

Most már a kislányra sem kell vigyázni, minden gond elmúlik, azt csinálhat megint, amit akar. Örült, hogy végre ilyen okos döntést hozott, s mindjárt az iskola után próbát akart tenni, tud-e még úgy verekedni, mint régen.
Egész délelőtt ezt táplálgatta magában, s már előre büszke volt magára, de aztán ahogy kijöttek az ajtón, valahogy elmúlt a harci kedv.
Pedig a szerencse még kedvezett is neki.
Mire a játszótérre ért, ahol iskola után rendesen gyülekezni szoktak egy kis fogócskára, meg ami még menet közben adja magát, szóval mire odaért, már javában állt a verekedés, igazán csak be kellett volna kapcsolódnia. Ott állt, többször is körüljárva a gyerekgubancot, s közben érezte, hogy megy el a kedve szép lassan az egésztől.
– Ugyan, hagyjatok már! – szólt végül erőtlenül, eredeti szándékától némiképp eltérően, aztán, mivel látta, nem sokat tehet, lemondóan legyintett és elindult hazafelé. Semmi kedve sem volt hazamenni, de sehová másfelé se volt. Otthon testvérei ijedt örömmel fogadták.
– Anyut be kellett vinni a kórházba! – újságolták izgatottan.
– Miért? – nézett rájuk teljesen értetlenül Gergő.
– Jaj, hát tudod – mondták türelmetlenül, kicsit lenézve testvérüket ezért a tudatlanságáért – eljött az ideje, megszületik a kistestvérünk, érted már?
Gergő végre megértette.
– Sajnos, nekünk vissza kell menni a suliba, de te maradj itthon, s ha megjön Apu a hírrel, tudod hol találsz!
Gergő egyedül maradt, de éppen csak kezdett elgondolkozni ezen az egészen, már érezte is, hogy az őrzők itt vannak, vele vannak megint, vagyis hát ő van velük, egyszóval együtt vannak. Egycsapásra elfelejtette az elmúlt napok, hetek minden keservét.
– Képzeljétek – kezdte, s az Őrzők közbeszóltak:
– Tudjuk.
– Ja, persze – ocsúdott Gergő – el is felejtettem…
– Igen, és majdnem mindent elfelejtenél.
– Hogyhogy mindent?
– Hát nem emlékszel? – mondták szemrehányóan az Őrzők – aki úgy dönt, hogy nem akar segíteni nekünk, az úgy elfelejt minket, mintha soha nem is találkoztunk volna! Bizony, meg voltunk ijedve, s ráadásul nem tehettünk semmit. Szabad vagy, s ha úgy döntesz, mi nem szólhatunk. Azért az rosszul esett ám, mikor vádolni kezdtél minket. Olyan dolgokat vetettél a szemünkre, ami teljesen jogtalan volt. Az utat nemcsak miértünk, magadért is keresed, azt hittük, ennyit már megértettél. Meg aztán azzal vádoltál minket, hogy a bajban nem jelentkezünk. Gondolkozz csak, nem fordítva van ez véletlenül? Hogy te csak akkor akarsz velünk találkozni igazán, amikor baj van? Milyen jól érezted magad a szakállassal, bezzeg akkor nem jutott eszedbe, hogy örömödet megoszd velünk!
Gergő egyre lejebb hajtotta a fejét, úgy érezte, menten elsüllyed, annyira szíven ütötték ezek a szavak.
– Furcsán gondolkozol – folytatták az Őrzők – ha nem látsz minket, mintha nem bíznál igazán abban, hogy létezünk, s vigyázunk rád. Aztán meg gondolod, ha a fénykép eltűnt, akkor már megszűnt a felelősség, mert nem látod, nem tudsz róla, akkor már szenvedhet?
Sokáig hallgattak. Gergő azért, mert úgy érezte, egyszerűen nincs mit mondania, az Őrzők meg várták, amíg minden szavuk, mint vízcsepp a gyökérhez, leér Gergő lelkéhez. Végre ismét szóltak:
– Azért ne szomorkodj annyira, hisz a próbát kiálltad, s bizonyossá vált, hogy te már nem tudsz a régi módon viselkedni. Azt nem mondjuk, hogy soha nem is próbálod majd meg, de mint ma a verekedéstől, a későbbi próbáktól is megkeseredik a szád íze. Igazi Segítő leszel, ha nem is megy majd mindig könnyen. Csakhogy te erős vagy! – tették még hozzá, most már a régi szeretettel.
– A fénykép után ne bánkódj, az idő mindent elrendez. Meg kell tanulnod most már magadtól eldönteni mi a helyes, mi nem. Örökké senki sem foghatja a kezed, mert akkor nem tanulsz meg egyedül járni. Ahogy új barátod mondta, meg kell próbálni belülről. Hallgass rá, jó tanácsokat ad.
Gergő szeme felcsillant:
– Ugye őt felismertem? Segítő ő is, ugye? – az Őrzők mosolyogva bólogattak.
– S vannak még nem is kevesen, és egyre könnyebben ismered majd fel őket, s ők is téged. Ne feledd, a Segítők előbb-utóbb mind megtalálják egymást.
– Anyu most kórházban van – mondta aggódó hangon Gergő – ugye nem lesz semmi baj?
– Semmi – nyugtatták meg az Őrzők – ne félj! Most mennünk kell. Valószínű, sokáig nem találkozunk. Jó lenne, ha… – de nem fejezték be, nézték Gergő arcát, szemét, s biztosak lehettek benne, hogy sosem felejti már el őket.
– De azért itt lesztek? – kérdezte alig hallhatóan, s nem is várt választ, ő is tudta a feleletet.
– Ha nyitott szemmel és szívvel élsz, valamiből mindig tudni fogod, hogy itt vagyunk. Aztán egyet soha ne feledj – s ezek voltak az utolsó szavaik – csak te hagyhatsz el minket, mi téged soha!
Nem volt túl sok ideje Gergőnek a szomorúságra, mert berontott Apu, vidáman felkapta, s azt kiáltotta:
– Megvan a kistestvéretek, vigyázni kell, kezdenek a nők kiegyenlíteni! Mindenki nagyon boldog volt ezen a napon, aztán ahogy kiörülték magukat nagy készülődés kezdődött, méltóképpen várni Anyut és a kislányt. Szerencsére Nagyi eljött, a férfiak nem nagyon bírták már a munkát, ő meg örült, hogy segíthet, s legalább – ezt már Apu tette hozzá – megint jó időre kisírhatja magát, azt úgyis annyira szereti.
Azt a napot persze, amikor Anyu megérkezett, senki sem felejtheti el, ám Gergőnek olyan oka volt élete végéig emlékezni erre a napra, mint senkinek a világon.
Ahogy beléptek az ajtón, mindenki Anyunak esett és összevissza puszilta, aztán a babával szerényen hátul álldogáló Aput rohanták meg.
Jó időbe telt – legalábbis úgy érezte – míg a pólya fölé hajolhatott.
– Jaj de édes, de cuki, milyen aranyos, nahát mekkora már, tisztára, mintegy kéthónapos, tiszta anyja, a szája, mint az apjáé -, ilyeneket kiabáltak Gergő feje fölött izgatottan és nevetgélve, de Gergő nem hallotta őket.
A meglepetéstől se látott, se hallott. A pólyában a kislány annyiszor látott arcát pillantotta meg, s noha jóval fiatalabb volt, okos szeme ugyanolyan várakozással függött Gergőn, mint a fényképtől mindig.
– Hát itt vagyok – mondták ezek a szemek – vigyáznod kell rám tovább!
– Tudom – válaszolt Gergő – ígérem, vigyázok, ne félj! – és boldogan felsóhajtott.