Dunaújvárosi Hírlap – 1980. március 21.
Iskola épül a karcsú víztorony kivitelező szomszédságában. A a dunaújvárosi IKVGV. És lássuk a “tengert”: a beruházás értéke mintegy 70 millió forint.
A Castrum készülő 24 tantermes büszkeségében a tornaterem karzatán találom meg Kollár László megbízott építésvezetőt.
– Befejeztük a terem parkettázását – mondja. – Most az ablak alatti biztonsági korlátok felszerelése van folyamatban, illetve azzal párhuzamosan a végső nagytakarítás. A parketta csiszolása, lakkozása egyelőre elmarad, hogy itt helyezhessék el a szállítók az érkező berendezési tárgyakat.
Az úgynevezett “A” tantermi szárnyban is elfogytak már az építőmesteri teendők, sőt, lassan-lassan szakipari feladatok sem maradnak. A “B” tantermi szárnyban a befejező építőmesteri munkák folynak, de a PVC-burkolók és az álmennyezet készítői is dolgoznak már. Egyszóval jó az IKVGV és az alvállalkozók “csapatmunkája”, így nem fenyegeti veszély az objektum június 30-i műszaki átadási határidejét.
Nagyon jó ütemben halad a Római városrész 2. számú, 24 tantermes általános iskolájának előkészítése /1980
fotó: Cseh Tibor
Pallókon, lépcsőkön a zsibongóba érünk vissza, ahová az elmúlt csütörtökön szállították be Birkás István monumentális domborművének legutolsó darabjait is. Így már csak a kompozíció 8-8 elemének a végleges helyére tétele az IKVGV gondja…
– Eleinte csak méregettük ezeket a műkőlapokat, aztán elgondolkoztunk a látványon – lép hozzánk Petres József létesítményfelelős. – Mit ábrázolhatnak? Elhagyott játékokat? Egy biztos, az egész olyan hullámzó, akár a Duna. Talán a város változásait akarja érzékeltetni, meg azt, hogy itt egyre több gyerek lett…
– Szerintem a fejlődést, a tudás gyarapodását fejezi ki áttételesen Birkás alkotása – vélekedik Kollár László. – Nincs arra okvetlenül szükség, hogy az első pillanatban ráismerjek egy szoborra, s tudjam, ez például Hunyadi Jánost mintázza… Persze, azért az sem érdektelen, hogy ez a dombormű egy iskola zsibongójába került, ahol az egyik gyerek meglökheti a másikat, az meg bizony könnyen belefejelhet hegyekbe, ezekbe a csúcsokba, élekbe. Tehát, ahogy hallottam, ilyenformán is megoszlanak róla a vélemények…
(A lépcsőn is elég egyetlen rossz mozdulat: el lehet rajta esni, szóval az is balesetveszélyes. Létjogosultságát azonban mégsem szoktuk megkérdőjelezni…) Tehát, mint majd’ minden műalkotáson, így Birkás István kibontakozásán is lehet vitatkozni. Az viszont vitathatatlan, hogy Birkás az őt méltán megillető alkotói díjból háromszázezer forintról lemondott… Ez a háromszázezer a hetvenmilliós “tenger” sokat emlegetett egyetlen “cseppje”. Színezhető, cifrázható az adakozás (szerencsétlen a szó!) ténye, attól függően, hogy jó, vagy rosszindulattal közelítünk az ügyhöz. Tán még érthető is a gyanakvás, hisz – legyünk őszinték – ki, s vajon miért teszi meg azt manapság, hogy ennyi pénzt csak úgy eldob magától. Kötöznivaló bolondról, netán napjaink jótékony Dáriuszáról van szó?
– Az általam előbb gipszből, majd pedig műkőből megmintázott alkotás tulajdonképpen nyolc elemből áll, így tölt be egy falfelületet. Viszont a zsibongóban a vele szemközti fal mentén a kompozíció pontos mását is felállítják – avat be a “rejtélybe” Birkás István. – De műalkotásról, tehát a végsőkig nem sokszorosítható dologról lévén szó, a másodpéldányért is tiszteletdíj jár, mégpedig az eredeti példányénak a 75 százaléka. Én erről az összegről mondtam le, már öt évvel ezelőtt, amikor a vázlatot bemutattam a zsűrinek. Akkor kétszázezerre értékelték, s csak a nyolcelemes gipszmodell láttán emelték fel a tarifát négyszázezerre.
– Ezek szerint ha nem is hétszáz-, de négyszázezer forintot azért felvettél a kibontakozásért?
– Nem ilyen egyszerű a dolog. A háromból még csak két részletet kaptam meg. Az elsőt vasra, gipszre, segítő kézre, tehát a várható kiadásaimra, a másodikat a gipszmodell bemutatása után adták. A pénz fennmaradó részét pedig akkor fizetik ki, ha a helyszínen már minden elkészült. Ez a dolog rendje… Az adó nyolcvanezer. Legalább ötvenezret költöttem anyagra, s ki tudja, hogy mennyibe került a segédmunkások bora, pálinkája. Csaknem egy éven keresztül, napi tíz-tizenkét órát dolgoztam. Vasárnap ide, ünnepnapok oda, nem érdekelt. Hajtottam, hogy a határidőre mindennel elkészültek, hogy a gipszmintáról mihamarabb megcsinálhassák a műkőtáblákat. Az persze más kérdés, hogy a munkások a teherautókkal, darukkal, targoncákkal hajlandók-e, s tudják-e műalkotásként kezelni ezeket a háromtonnás lapokat. Mert hiába mondok le bármennyi pénzről, ha mások nem becsülik meg a munkámat…
– Ezek szerint sok lett a javítani való?
– Ha azt mondom, hogy a száznégy négyzetméteres felület száz helyen sérült meg, akkor keveset mondtam… Az viszont szintén az igazsághoz tartozik, hogy csak eddig mentek vontatottan a dombormű behelyezési munkálatai. Mostanában örvendetesen felgyorsultak az események. Van egy roppant lelkes brigád, kúsznak-másznak ezek a fiúk, irtó rendesek… Ellenben az eltelt hónapok alatt az is bebizonyosodott, hogy a lelkesedés nem pótolhatja mindig a szakértelmet. Szép, szép a takarékoskodás, de csak az ésszerűség határain belül.
Aki a megszokottnál egy kicsivel többet tesz, az rögtön gyanússá válik…
– Egyáltalán ki finanszírozta a kibontakozást?
– A Képző- és Iparművészeti Lektorátus, csaknem másfél millióval. A városi tanács 100 ezerrel járult hozzá a kiadásokhoz. Viszont a másodpéldány tiszteletdíja már a tanácsra hárult volna.
– Áruld el, miért mondtál le erről a 300 ezerről?
– Nézd, én egyetlen példányt csináltam, a másikért semmi plusz munkát nem kellett végeznem. Számomra különben is az volt a legfontosabb, hogy ez az egész megvalósuljon, hogy egy iskolába műalkotás kerüljön! A munkában engem máskor sem az vezérel, hogy mennyit fogok érte kapni. Alapvetően nem árut gyártok! Azt se hidd, hogy felvet a pénz. Tigriseim sincsenek, mint például az egyik nyugaton élő, s nemrég itthon meginterjúvolt, valóban tehetséges művészünknek. Egyetlen macskám volt, de az is kimúlott szegény… És pont az előbb döbbentett rá a feleségem, hogy alig ötszáz forintunk van itthon. Aztán meg hirtelen változhat a kép, pénz áll a házhoz, s bemehetek a bankba tízezrekért…
– Nem bánhatod, hogy így van, hiszen erre az életmódra nem kényszerített senki sem téged…
– Persze. Távol álljon tőlem a nyavalygásnak még a látszatja is. Független vagyok, szellemileg nem vagyok lekötelezettje senkinek. Dolgozom, kedvem szerint. Aztán vagy fizetnek érte, vagy nem. Valóban, ezt az életet önként vállaltam, a feleségemmel és a három gyerekemmel együtt… Csak roppant labilis és feszültséggel teli élet ám ez, egyszer kesereg, máskor meg örül az ember. Tíz éve vagyok a pályán. Saját autóm nincs, a szüleim Trabantjával járok. Hogy jól keresek-e? Attól függ. Egy átlagos jövedelmű művésznél biztosan csak éppen többet dolgozom, kevesebb pénzért… Csoda tudja, de borzasztóan idegenkedem hangzatos szavaktól. Ám azt a kürtöljük úton-útfélen, hogy tegyünk valamit! Adjunk, s önzetlenül adjunk, ha módunkban áll. Aztán lám, milyen az élet, aki teszi, vagy ad a megszokottnál talán egy kicsivel többet, az rögtön gyanússá válik. Miért tette? Miből tehette? Mi bújhat meg a dolgok hátterében? Holott nincs ebben semmi rendkívüli…
Birkás István – Kibontakozás
fotó: birkas-istvan.hu
Hiszek Birkásnak. Elvégre mi történt: háromszázezerrel kevesebbért készülhet el egy iskola. Vagy mégsem ennyi csak az egész?
Eördögh Bertalan
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
