Kálnay Adél: Gergő és az a csodálatos másik világ XI.

Valahányszor eszébe jutott később, mindig megcsapta az orrát a párás levegő, érezte a zöldellő fű és a virágzó fák illatát, látta a súlyos, egyre lejjeb ereszkedő felhőket, a Duna felől ébredő szelet. Minden olyan valószerűtlen volt, hogy azon sem csodálkozott volna, ha most hirtelen felemelkedik, s ő is odarepül a furcsa idegen vállára.
És a madarak! Az ismertek és ismeretlenek! Mert nemcsak verebecskék és rigók, fecskék és pintyek, hanem soha nem látott, csodálatos színekben pompázó madarak gyűltek össze óriási számban. Csak állt ott, és nézte ezt a színjátékot és közben arra gondolt, hogy ilyen nincs is. A madarak lassan jól lakhattak, mert egyre halkult a lárma, aztán amilyen hirtelen érkeztek, olyan hirtelen rebbentek szerteszét, s egy pillanat alatt eltűntek Gergő szeme elől. A madaras ember ekkor végre megmozdult, lehajolt, felvette földön heverő hátizsákját, néhány félig üres zacskót tett bele aztán öregesen felegyenesedett, s ekkor a még mindig mozdulatlanul álló Gergőre nézett. Sokáig nézték egymást, míg végül a madaras ember csupa ránc arcán mosoly suhant át, halvány, csupán önmagának szóló mosoly, de Gergő észrevette, s megint olyan érzése támadt, mint mikor a fényképet meglátta, úgy érezte hirtelen, ismeri ezt az embert, de képtelen volt rájönni honnan.
– Régóta itt vagy? – kérdezte a madaras.
– Nem, vagyis igen, szóval nem is tudom – vallotta be – nem figyeltem az időt.
– Láttad a madárkákat? – kérdezte az öreg és mellélépett. Gergő bólintott.
– És elmeséled majd?
– Ne meséljem el? – kérdezett vissza – talán titok?
– Nem, nem titok – nevetett a madaras – csak tudod nem hiszem, hogy elhinnék neked.
– Az lehet – hagyta rá Gergő – az emberek nem nagyon szoktak elhinni ilyesmit.
– Még a gyerekek se – tette hozzá az öreg.
– Még ők se – bólintott erre is, s közben már ballagtak tovább a sétányon.
– Bizony, bizony, pedig mesélhetnék nekik – folytatta a madaras, s cinkosan kacsintva hozzátette – neked is lenne mit mesélned, nem igaz?
Gergő meglepődött. Honnan sejti ez a furcsa ember, hogy neki is lenne miről mesélni?
– Én még kicsi vagyok – mondta, mintegy elhárítva a kérdést.
– Kicsi, öreg egyre megy – legyintett az öregember – tudjuk mi azt jól – beszélt most már többes számban, ami kissé zavarta Gergőt. Szeretett volna már elbúcsúzni ettől a titokzatos embertől, nem félt tőle, de mégis valamiért kényelmetlenül érezte magát mellette.
– Mondjuk azért jó, hogy még kicsi vagy, mert van még bőven időd. Látod, én se így képzeltem, de nekem már nincs sok hátra. Tele voltam tervekkel – suttogóra fogta a hangját – fontos feladataim voltak, az ám! Végül ennyit sikerült megcsinálnom – mutatott a zsákjára és a madarak után – ennyit – és széttárta a karját. Aztán odahajolt Gergőhöz, és azt súgta neki:
– Persze, vannak akik azt mondják, hogy ez éppen elég! – felemelte ujját – s nekik kell hinnem. Ők jobban tudják. Az ember nem tudja meg önmagáról talán soha, hogy sokat tett-e, vagy keveset. Azt ők tudják, és ez elég.
Gergő szeretett volna már elszaladni.
– Kik azok az ők? – nyöszörögte, s közben arra gondolt, hogy ez a madaras őrült – kik azok?
– Neked ismerned kell őket – itt felegyenesedett az öreg, s elengedte Gergő karját – vagy tévednék – s itt zavar és kétkedés jelent meg az arcán – pedig azt hittem, azt hittem megismertelek – sokáig nézte Gergőt, aztán mintha egy legyet akarna elhessenteni, intett kezével – na mindegy, talán mégis képzelődtem, megesik az ilyen öreg emberrel, nem igaz – és már nevetett – Isten veled, én erre megyek – mutatott a Duna felé, s elmenőben még visszaszólt.
– Mindenkinek megvan a maga útja, ugye? – nevetgélve ment, lépteit és szaggatott nevetését még akkor is hozta a szél, amikor már alakját rég elnyelte a párás homály.
– Most mit csodálkozol, Gergő – hallotta hirtelen a rég hallott hangot -, miért vagy úgy megdöbbenve?
S már ott is voltak az Őrzők, illetve ott volt Gergő velük és nagyon megkönnyebbült.
– Végre! – kiáltotta – már azt hittem, tejesen elmentetek.
– Mi sosem megyünk el, mondtuk már – kicsi szemrehányás érződött a válaszukban és Gergő elszégyelte magát ettől – ránk mindig számíthatsz, tudod!
– Tudom – hajtotta le a fejét Gergő – de ha sokáig nem jelentkeztek, az olyan rossz, olyan bizonytalanná tesz.
– Márpedig ebben a világban nélkülünk kell élned. Mi nem lehetünk úgy itt, ahogy itt van a többi ember, ezt megértheted. Nem ez a feladatunk. Dehát nem értünk téged, nem elég neked, hogy tudod: mi vagyunk és itt vagyunk mindig veled láthatatlanul?
– Majd megszokom – mondta Gergő, majd másra terelte a szót, mert kicsit elszomorodott ettől a beszélgetéstől, maga sem tudta miért.
– Szóval akkor láttátok ezt a furcsa madaras embert?
– Láttuk bizony – mosolyogtak az Őrzők – s úgy tűnt nekünk, mintha kicsit megijedtél volna tőle, igaz?
– Hát igen – vallotta be – olyan nem is tudom én milyen volt, kísérteties!
– Ugyan – nevettek most már az Őrzők – miket nem mondasz, egyszerű kis öregember volt, ő felismert téged, de hiába, te megijedtél tőle, hát inkább elment. Kár, nem valószínű, hogy látod mégegyszer.
– Miért nem látom, és ki volt ő? – firtatta és rosszat sejtett.
– Segítő volt, mint te és azért nem fogod látni, mert már nagyon öreg, lehet, hogy hamarosan el kell mennie.
– Meg fog halni? – szomorodott el Gergő, mert ezt a szót, s amit jelentett nagyon nem szerette.
– Elmegy – mondták az Őrzők, s jelentőségteljesen megnyomták a hangsúlyt – innen elmegy, ahogy mindenki egyszer. Emiatt nem kell annyira búsulnod.
– Tényleg, beszélt a feladatról, de buta vagyok és rólatok is beszélt, hogy nem vettem észre!
– Majd legközelebb – vigasztalták, mert látták, mennyire el van keseredve – legközelebb már könnyebb dolgod lesz, ne félj!
– És neki is az volt a feladata, ami az enyém?
– Igen, mindenkinek ez a feladata, csak nem mindenki tudja és aki tudja, azok közül sem mindenki teszi.
– Furcsa dolgokat mondott a madaras és nem is értettem mindent. Mi az, hogy ő csak annyit tudott megtenni, hogy eteti a madarakat, s mi az, hogy az ember nem tudhatja sokat tett, vagy keveset?
– Ez az igazság, az ember nem tudhatja, ebbe bele kell törődni. De mi tudjuk, s az Urunk is tudja. A madaras ember őrzői ezt el is mondták neki. Ne képzelj hatalmas dolgokat, a kis dolgok sokkal nehezebbek. Van, akinek nagy, nagy tettet kell véghez vinni egy pillanat alatt, van akinek egész életében sok aprót szorgalmasan, soha nem csüggedve. Mondd csak, kinek a nehezebb?
Gergő nem tudott válaszolni.

– folytatás hamarosan – 

Gergő és az a csodálatos másik világ

Megjelent: A Hírlap – 1994. október 1.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros