Sztálinvárosi Hírlap – 1960. február 2.

Ahol az óvárosi lakosság ügyes-bajos dolgait intézik

Látogatás a tanácskirendeltségen

Tanácskirendeltség, Dunapentele egykori Községházája

Ki ne ismerné a kis, gólyafészkes épületet, amelyben az óvárosi lakosság ügyes-bajos dolgait intézik. Kiskapuja mindig tárva van, jeléül annak, hogy sokan lépik át naponta küszöbét.
A folyosón most is nagy forgalom van. Egyesek a hirdetőtáblára kifüggesztett hivatalos közleményeket olvasgatják, mások az Óváros problémáiról beszélgetnek. Arról, hogy például az utcákon gyenge a közvilágítás, egyes helyeken még a hálózat sincs megépítve, aztán az árkokat, vízeséseket átszelő hidak is lehetetlenül rozoga állapotban vannak.
Megszólítunk egy idősebb embert: Sóti János bácsit, s megkérdezzük tőle, mi járatban van.
– Hát az úgy volt… – s előad egy hosszabb történetet, melynek lényege az, hogy Rácalmáson leadott valamennyi földet, s most azt szeretné megtudni, mi lesz a járadékkal.
Aztán bekopog Tóth József mezőgazdasági csoportvezető ajtaján, s belép olyan határozott mozdulatokkal, mintha ez itt mindig így lett volna… Húsz évvel ezelőtt is, amikor János bácsi még csak gondolni sem mert volna arra, hogy reklamációval forduljon a segédjegyző úrhoz. No hiszen… lett volna haddelhadd! Ma már azonban más a kapcsolat a lakosság és a tanács között. János bácsi is gyakran keresi fel ügyes-bajos dolgaival ezt a hivatalt, néha csak azért, hogy tanácsot kérjen a tanácstól. És sohasem megy el innen csalódottan. Mint mások sem.
Csavajda György kirendeltségvezető szobája tele van emberekkel. Mint a megbolygatott méhkas, úgy veszik körül a zöldposztós asztalt, s az Óváros egyik legidőszerűbb problémájáról, a közös gazdálkodásról beszélgetnek, vitatkoznak. Erről a témáról csak egy mondatot jegyzünk fel:
– Az országos példa nyomán a Vörös Csillag Termelőszövetkezet fejlődése is azt mutatja, hogy az egyetlen helyes út a szövetkezeti gazdálkodás…
Jó lenne, ha ebből a mondatból azok is értenének, akik ma még tétováznak, ingadoznak.
Tóth József mezőgazdasági csoportvezető is tele van “ügyfelekkel”.
– Ma már legalább harmincan-negyvenen fordultak meg itt – mondja az asztalát borító aktahegyek mögül. – Pedig még dél sincs.
Milyen ügyeket intéznek ebben a helyiségben? Az adón kívül úgyszólván mindent. Járatleveleket, lakónyilvántartásokat, különböző hatósági igazolásokat, engedélyeket, azon kívül iktatnak, leveleznek, postáznak is. A munka tömegére jellemző, hogy tavaly például a mezőgazdaság átszervezésével párhuzamosan gyorsütemű földrendezés vált szükségessé, amely nemcsak a mezőgazdasági csoportnak adott bőséges tennivalót, hanem nagy terheket rótt az adócsoportra is, mert át kellett dolgoznia az adókönyveket. Még mindezekhez járult a múlt évben több mint 12 ezer állat átadásával kapcsolatos munka, s majdnem kétezer új járatlevél kiadása is. Jelenleg a lakónyilvántartás okozza a legnagyobb gondot, mert a házak újraszámozása után most minden lakónak kivétel nélkül ki és be kell jelentkeznie. S ez több ezer embert jelent.
– S hányan végzik ezeket a teendőket?
– Összesen heten, de ebben benne van a hivatalsegéd is.
– Ejha! Ez bizony nem sok. Legalábbis kivülről nem látszik soknak – jegyezzük meg tréfásan.
– De belülről is kevés – hangzik a kedélyes megjegyzésre a komoly válasz. Mialatt beszélgetünk, az írógép szüntelenül kattog, óvárosi asszonyok, férfiak jönnek-mennek, kiteregetik ügyes-bajos dolgaikat, s persze, mint a legtöbb parasztember: töviről hegyire. Már ennek megértéséhez is nagy türelem és őszinte odaadás szükséges. A jelek azt mutatják, hogy a kirendeltség dolgozói szívesen foglalkoznak az emberek problémáival, apró-cseprő ügyeivel. Ezért meg is vannak elégedve munkájukkal. Ezt igazolja többek között a panaszkönyv is, melyben évek óta csak egy jelentéktelen bejegyzés található.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.