Sztálinvárosi Hírlap – 1958. december 31
1959-1969
Mit gondol, mi lesz tíz év múlva?
A “jövő zenéje” mindig sok érdekfeszítő elképzelést, tervet, álmot, vágyat rejt magában. Azért is mondják, ha valaki nagy cél felé törekszik, a megvalósulás még a “jövő zenéje”. Hát most elindulunk a városban, hogy emberek elképzeléseit, a “jövő zenéjét” a toll hangszerelésében, mindenféle külön zenekari kíséret nélkül előadjuk az olvasónak. Tíz esztendő terve, vágya, célja formálódik ki öt ember egyéni, de mégis közös törekvéseiből.
WEINER TIBOR
tanácselnök helyettes, főépítész
Az irodájában éppen egy tervrajzot bogozgat, a Sztálin út és az Építők útja sarkán épülő munkásszálló rajzát. Kérdésemre széles mosollyal válaszol.
– Tíz év múlva már nyugdíjas leszek, és talán a kertvárosban lesz egy kis házam, ahonnan azért még be-bejárogatok majd az új tanácsházhoz, mely a Lenin téren már teljes pompájában áll.
Az épülő főtér a város életének központja lesz
Aztán, lehet, hogy az “én időmből” származó problémákra is választ kell majd ott adnom a türelmetlen ügyfeleknek, mint például az 1958-ban a Lakáskarbantartó Vállalat által átadott lakások esetében. Mert előfordulhat, hogy a csempék azokban a lakásokban tíz éven keresztül szüntelenül hullanak majd és a parketták hézagait, érdes felületeit ismételt gyalulások alá kell majd helyezni. Akkorra ugyan már a második lerakott parketta is fogyófélben lesz a sok gyalulástól, s remélem, a harmadik “eresztésről” már nem nekem kell gondoskodni.
– Bízom benne, hogy 1969-ben a “Római tábor” területén – az L-épületeken túli részeken – épülő házakat, melyek akkor már befejezéshez közelednek, a 26. Építőipari Vállalat nem olyan vastag hiányjegyzékkel adja át, mint az eredeti tervdokumentáció.
– Aztán, ha kedvem szottyan, felülök egy trolibuszra és elmegyek a Gorkij tér mögé, a Dózsa György út túlsó oldalán épülő, ezer személyes színház építkezéséhez, mely a Bartók Béla Művelődésház tanulságai alapján, már hatalmas színpaddal épül.
– Nagyon büszke leszek arra, hogy a városban már csak habsalakból épülnek majd házak, az Épületelemgyár kizárólag habsalakház-gyárrá alakul át és a Duna mentén is mindenhol ilyen házak épülnek majd.
Toronydaruk segítségével emelik be az előregyártott falelemeket a 26. sz. Állami Építési Vállalat munkásai.
Az új építési módszer sajátossága, hogy mindössze 5-6 munkás elég az egész épület összeszereléséhez. /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Vakolókanál helyett toronydaru
– A figyelmesség jelét látom tíz év múlva abban, ha a most kezemben lévő munkásszálló tervrajzának tízéves jubileumán a Vasmű vendégül látna egy kis szolid teával, meg egy pár szendviccsel és nagy örömömet szolgálná, ha azon a jubileumon már megkezdenék a szálló építését is.
– S ha ezek az elképzelések, tervek, mégsem lennének egészen így tíz év múlva, az annyit jelent, hogy még mindig nem mehetek nyugdíjba…
JÓNÁS JÁNOS
hegesztő-lakatos
A Vasmű mechanikai üzemében találunk rá, amint éppen egy kulcsot reszel. A kérdésre hosszas töprengés után válaszol:
– A technikumi negyedben lakom. Hét családom van. A legidősebb 18 éves, a legfiatalabb három esztendős lesz. Tíz esztendő nagy idő, nagyon nagy, és az én mércém még annál is nagyobb. A ma még vidáman játszogató János fiam akkor már katonasorban lesz, s a legnagyobb lányom, aki most itt dolgozik velem, elvégzi az esti gimnáziumot, s ha férjhez megy, tíz esztendő múlva engem is mint nagyapát emlegetnek. Feri fiam jövőre megy iskolába. Váltig emlegeti, hogy futballista lesz. Nem mondom, szeretném is, bizony jólesne a meccsen őt is buzdítani, ha felhangzik a “Hajrá Vasas!” Hát a többi még nemigen választott pályát, de a kis szemem fényei mind okosak, értelmesek, s bizony jólesik majd látni, hogyan boldogulnak. Nem mondom, nekem is jobb lesz, ha évek múlva feleségem gázon főtt ebéddel vár majd, meg elgyönyörködhetem a technikumi városrész parkjaiban, szép tereiben, és mindabban, amit a szaladó évek varázsolnak oda. Szép lesz, tudja, és az a szép csak igazán, hogy a város is együtt nő, együtt cseperedik gyermekeimmel, s így igazán van miben gyönyörködnöm.
Vasmű főkapuja /1958
fotó: Fortepan / Kurutz Márton
DR. LIPTAI LÁSZLÓ
tisztifőorvos
A kérdés, hogy tíz esztendő múlva milyen problémái lesznek, egyáltalán nem hangzik idegenül számára, s nyomban az egészségügyi gondok, tervek, elképzelések bontakoznak ki rövid beszélgetésünkből.
– Tíz esztendő múlva Sztálinváros 400 ágyas kórházzal, az ország egyik legmodernebb kórházával rendelkezik majd. De ez még nem old meg minden kérdést. A körzeti orvosi hálózat kibővül és a város létszámának növekedésével arányosan, hat-nyolc körzettel emelkedik. Minden körzet élén orvossal. Ha akkor egy rövid sétát teszünk a városban és a Vasműben, már egészen más kép tárul elénk, mint most. Minden nagyobb üzemegységben orvosi rendelők fogadják az ellenőrző vizsgálaton megjelenő dolgozókat és a központi üzemorvosi rendelő laboratóriumi részlegében pedig modern eszközökkel vizsgálják az egészségre ártalmas vegyi anyagokat.
Épül a kórház /1960
fotó: Fortepan / Krantz Károly
A városban modern hűtőház lesz és nagy központi élelmiszer raktár. Az idős, magános kohászok és martinászok részére elkészül a szociális otthon, ahol öreg napjaikra békés, nyugodt és megelégedett életük lesz.
– Addigra már én is idős ember leszek, s ha még itt leszek a helyemen, megelégedéssel, de örökké nyugtalan, kutató szemmel fogom figyelni húsz esztendő munkájának gyümölcsét.
SZATMÁRI ILDIKÓ
gimnáziumi tanuló
A Beloiannisz utcai lakás ajtaján csöngetünk. Álmos, kissé kócos fej jelenik meg a “kukucskálón”, s rövid pár pillanat múlva ajtót nyit Szatmári Ildikó. IV. gimnáziumi tanuló, aki éppen szünideji édes álmát aludta.
Beloiannisz utca az Üzletházzal és a Bartók Béla Kultúrotthonnal
– Hogy mi lesz tíz év múlva? – néz maga elé kissé elmerengve, majd hirtelen, mint aki most ébredt fel mély álmából, rávágja: – egyelőre a legnagyobb problémám az, hogy milyen lesz a félévi bizonyítvány. Ha az jó lesz, meg az évvégi is, meg az egyetemi felvétel is sikerül, akkor már tudom is, hogy mi lesz tíz esztendő múlva.
Megint gondolkodik egy kicsit, s aztán hol mosolyogva, hol meg komolyan, néha konokul, sorolja a jövőt:
– Tanárnő leszek a húsztantermesben, ahova gyermekkoromban jártam iskolába. Akkor már férjes asszony leszek és lesz két csemetém. Egy fiú meg egy lány. Szép lakásunk is lesz, gyönyörűen berendezve, sok könyvünk lesz, főleg irodalmi és történelmi, mert én magyar- és történelemszakos tanárnő leszek.
– Említette, hogy férjhez megy – vágok közbe. – Akkor talán már kiválasztottja is van?
Az ilyen kérdésre még nehéz határozott komolysággal válaszolni, pedig a kiválasztott már megvan. És Szatmári Ildikó, ha pironkodva is, de elmondja, hogy a szándék komoly, 1969-ben már határozottabb választ tud adni a riporter kérdésére…
INOKAI JÁNOS
a Vasmű beruházás főmérnöke
– 1969-ben kerek húszesztendős munka végére teszünk pontot, ha egyáltalán pontot lehet tenni a végére. A hengermű és a többi nagy létesítmény mellett ott fog állni a konverteres acélmű a Martin mellett, a hegesztett csőgyár, a vegyi üzem vertikálisan kiépítve, tehát nemcsak félkész termékek, hanem kész termékek készülnek a vegyi üzemben, s ki tudná most előre felmérni, milyen hatalmas fejlődés elé néz még Vasmű.
Dunai Vasmű, háttérben az épülő II. sz. kohó /1957
fotó: Fortepan / Kurutz Márton
– Tíz év múlva már nyugdíjas leszek, s fiam, aki most másodéves mérnökhallgató az egyetemen, átveszi tőlem a stafétabotot. Én pedig a titkon oly sokszor vágyott foglalkozást űzöm majd, horgászni fogok a Dunán és kertészkedem…
Készül a tabló Sztálinváros történetét bemutató kiállításra. /1958
fotó: MTI / Szilágyi Pál
Most, az új esztendő köszöntésekor, mikor már egy esztendőt kezdünk a tízből, vajon hány embernek kezdenek megvalósulni álmai? Mert nem csak öt ember számára tartogat célokat, vágyakat a jövő, hanem sokezer és ezer embernek az elképzelései kelnek szárnyra városunkban. S azok, akik ma terveket szőnek, holnap saját kezük munkájával valósítják meg az álmokat. És valósággá válnak, mert ezekért az álmokért, célokért sokezer munkáskéz dolgozik.
S. GY.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
