Odakint este van…

Este van odakint. Sötét. Idebent halvány fény dereng, a szakközépiskola ebédlőjében rosszabb a világítás, mint a tantermekben.
Pedig most az ebédlő is tanterem. A tanári asztalnál egy nyolcadikos diák felel, ha jól hallom, egy Petőfi-verset elemez. A diák a tanárral szemben ültében válaszol a kérdésekre, ha nem tudnám, hol vagyok, s ha az asztal kettejük között terítve lenne, azt hihetném, hogy két régi osztálytárs beszélget, elevenítve fel a találkozás alkalmából az iskolai emlékeket. A két férfi egykorú lehet, mindketten úgy negyven körüliek.
Itt, az utolsó padban, jaj, dehogy padban: az utolsó asztal mellett a Petőfi-verset elemző negyvenéves diák osztálytársával, egy pelyhedző bajuszos sráccal beszélgetek. Megtehetem. Nagy a terem, nem zavarom az órát.
– Megvágtak nyolcadikban, aztán abbahagytam tanulást – mondja B. Sándor. – Már estin is abbahagytam egyszer, ez tavaly volt, inkább elmentem szórakozni.
– Mit szóltak ehhez szülei?
– Jól leszúrtak. Kaptam egy lelki szpicset, de nem ezért kezdtem el harmadszor is a nyolcadikat.
– Hanem?
– Rájöttem, hogy muszáj tanulni. Segédmunkás vagyok a vegyesiparinál, kőműves szeretnék lenni.
Ki ezért, ki azért hagyja abba idő előtt a tanulást. A mondat nem tehető múltidőbe: 1970-ben nyolc, 1971-ben negyvenegy túlkoros diák nem fejezte be az általános iskolát Dunaújvárosban. Hogy miért szaporodik a bukott diákok száma, hogy miért több évről évre a hanyag gyerek, önmagában is elgondolkoztató kérdés. Elgondolkoztató tény, hogy a kiegészítő parancsnokság tavalyelőtt harmincegy, tavaly pedig már negyvenkét katonaköteles korú fiatalt volt kénytelen a Dolgozók Általános Iskolájához irányítani, mert azok – alapfokú műveltség hiányában – a honvédség követelményeinek nem feleltek meg. Márpedig bizonyos, hogy aki ma nem szerzi meg nappal a mindenki számára kötelező általános iskolai végzettséget, azt erre nem szociális okok késztetik.
– Hanyagság, egyszerűen hanyagság, ami miatt most kell járnom a nyolcadikat – mondja a 19 éves B. Sándor. Persze a “hanyagságnak” is okának kell lennie. Ilyen ok lehet egy hamis életszemlélet, amelynek kialakulását többek között a mai “segédmunkás-konjunktúra” is elősegítheti, a könnyű és azonnali pénzkereseti lehetőség tehát, ami a legkisebbeket is elcsábíthatja a tankönyv mellől.

De én nem a “hanyag” gyerekekről szeretnék írni, hanem azokról a felnőttekről, akik most kényszerültek az “iskolapadba”, és azokról,  akiknek előbb-utóbb szintén be kell ülniük e padokba. Végtére is ők vannak többen.
– Az egyes számú bölcsődében dolgozom – mondja egy fiatalasszony a másik asztalnál, aki egyébként nem szeretné, ha a neve újságba kerülne -, kisegítő vagyok, most indult egy gyermekápolói tanfolyam, azt szeretném elvégezni. De ahhoz be kell fejeznem az általános iskolát. Az ötödikes kisfiam is kérdezte, hogy miért most járok iskolába… Mondtam, hogy azért, mert annak idején előbbrevaló volt az apuka, mint a tanulás. Ez így is volt. Most egy héten kétszer viszont az apuka van a gyerekkel, ő főz… És ő küldött el az iskolába, amikor már majdnem kimaradtam… Nagyon félek a fizika vizsgától.
– Amikor gyerek voltam, csak harmadszorra tudtam elvégezni az ötödiket – meséli Juhász Zoltán, a vasmű kokszvegyészeti kátrányüzemének gyárrészleg dolgozója. – Várt a munka, a szőlő, a föld. Nagyon jó, hogy így negyvenéves fejjel is újra kezdheti az ember. Egyszer megint abbahagytam, két évvel ezelőtt, tudja, hegesztő-tanfolyamra is jártam, a szemem sem bírta a tanulást, pihentem egy kicsit, most újra itt vagyok. Be kell fejeznem. Már a gyerekek miatt is: nagyszem lányom van, ötödikes.
“Be kell fejeznem…”
Dunaújvárosban minden évben többen iratkoznak be a Dolgozók Általános Iskolájába. A múlt tanévhez képest majdnem megduplázódott a beiratkozottak száma: 222-ről 401-re emelkedett. A tanulás, az alapműveltség megszerzése egyre több felnőtt számára lesz fontos, az általános iskolai bizonyítvány ma már a legegyszerűbb szakmák elsajátításához is szükséges. “Be kell fejeznem!” Mind többen és többen vannak azok, akik így éreznek…
Elegen vajon?
Sobor Istvántól, a Dolgozók Általános és Középiskolájának igazgatójától hallottam:
– Ha ilyen ütemben tanulnak a dunaújvárosi felnőttek, soha nem szerezhetik meg valamennyien az alapműveltséget. Nem juthatunk a végére… Azok számát, akik a nyolc általánost nem végezték el, semmivel sem sikerült csökkenteni…

Szinte hihetetlennek tűnik, de így van. Tíz éve van Dunaújvárosban felnőttoktatás. A Dolgozók Általános Iskolájának nyolc osztályát a tíz év alatt kétezer háromszázhatvannyolcan végezték el. És Dunaújvárosban egy 1971-es felmérés szerint legalább tízezer felnőttnek nincs alapfokú végzettsége. A papíripari dolgozók 11, a ruhagyári dolgozók 25, a betonelemgyári dolgozók 30 százaléka nem végezte el az általános iskolát. A Dunai Vasműben az ott dolgozók egyharmadának nincs alapműveltsége, pontosan négyezer kétszázhuszonöt felnőttnek. És még rosszabb az arány a 26. Állami Építőipari Vállalatnál, ahol az 1567 alapműveltség nélküli férfi és nő az ott dolgozók 70 százalékát jelenti.
A Dolgozók Általános iskolájában kétféle diákot ismernek a tanárok: az egyik aki beiratkozott, a másik, akit beiskoláztak. Az utóbbiakból jóval kevesebben “bírják végig” a tanévet. A Dunai Vasmű hengerművek által beiskolázott hatvan felnőtt közül egyetlenegy sem jelent meg a tanításon.
– Ez csak példa – mondta Sobor István -, a lényeg azonban az, hogy a vállalatok segítsége még korántsem annyira hatékony, hogy ezáltal lényeges változást érhessünk el. A lemorzsolódás legfőbb okát én a felnőttoktatás rendjének elégtelenségében látom. Szerintem a tanulási igény is ezért kevesebb a szükségesnél.
Itt az ebédlőben Kafka Lászlóné ezt így fogalmazza meg:
– Félünk. Tessék elképzelni, félünk. Mi éppen úgy vagyunk, mint a gyerekek, cidrizünk a vizsgától, mindegy, ki hány éves.
Kafka Lászlóné középkorú asszony, a MÁV-nál dolgozik, Adonyban lakik, fél négykor kel, éjfél van, mire hazaér.
– A MÁV-nál alakult három éve egy osztály. Tizenheten voltunk, amikor elkezdtük, végül ketten maradtunk egy asszonykával. Közben párttag lettem és ígéretet tettem, hogy mindenképpen elvégzem az iskolát. Az ígéret pedig szép szó… Átjöttünk ide. A tanárunk is kért bennünket, hogy ne hagyjuk abba.
Egy húszéves fiú a jegygyűrűjére mutatva kéri: ne írjam le a nevét.
– A három nap tanulmányi szabadságból másfél matekra és a magyarra biztos elmegy – fejtegeti -, a többi négy tantárgyba a legtöbben itt is, ott is belekukkantunk, szerencsétől függ, hogyan vizsgázunk.
– Ön szerint – kérdeztem Sobor Istvántól – miképpen kellene a felnőttoktatás rendszerét megváltoztatni?
– Ideje lenne teljesíthető részekre bontani a tantervi anyagot… Részletekben több tonna súlyt is elbír az ember, de ha egyszerre akarja felemelni, összeroskad.

Az ebédlőben befejeződik a magyaróra. A felnőttek kitódulnak a folyosóra, rágyújtanak, beszélgetnek. A nyolcadik osztály tanulói is kilencvenen voltak év elején, mostanra harmincvalahányan maradtak. Az ebédlőben még érződik a délutáni mosogatás illata, van, aki erről, van aki arról beszél, hogy az állandó “vándorlás” a “kibírhatatlan”.
Mert vándorolni kell az osztályoknak, a tíz éves, és elismerten magas szintű dunaújvárosi felnőttoktatás ma is “albérletbe” szorul. Ma okkal keveselljük a felnőttoktatásban résztvevők számát, de vajon van-e lehetőség a mainál több felnőttet oktatni a jelenlegi feltételek mellett?
Újabb óra kezdődik. A tanár – a három általános iskolai felnőttoktató főhivatású pedagógus egyike – új anyagrészt magyaráz a nyolcadikosoknak.

Idebent a gyenge fényben felnőttek hajolnak a füzetek fölé. Egyikük – fáradt lehet nagyon – nem tud figyelni.
Tekintete az ablakra réved, pedig odakint nem igen látni semmit.
Odakint este van.

Aczél Gábor

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap, 1972. január 21.