Dunántúli Napló – 1964. szeptember 20.

Végső áron

— Vasvári István válogatott versei —

A múlt évben megjelent Izzó őszben című kötete után most válogatott verseivel jelentkezik Vasvári István – verseit a pécsi lapokból is jól ismeri a közönség – a József Attila halála után fellépő nemzedék egyik kulturált, finom tollú költője.

A Végső áron 25 év költői termésének legjava bemutatása. Igaz emberséget, a “szolga évek” megpróbáltatását, a szabadság “felvillanó örömeit” tükrözik a versek.
Vasvári István nem kísérletező költő. Életútja, sorsa “az élt élet” poézisba vetítése csak egyféleképpen: az őszinteség és a hűség jegyében lehet hiteles, s ehhez elég Vasvári Istvánnak a József Attila-i hagyományok átvétele, amelyet mindig tehetségének izzó ereje alakított át s ezzel tudott a már versenyben is nevet, rangot biztosítani magának.
Minden verseskötet vallomás az emberi és költői hivatás értelméről. Az ilyen válogatott gyűjtemény több ennél: az egész embert teszi mérlegre sorsáéval, érzelmi világával, művészi szándékaival és eredményeivel. A Végső áron másfélszáz verse pozitív mérleget mutat Vasvári Istvánról és az eddigi eredményeket összegezi költői útjáról.
Vasvári István “nehéz sorsú kisemberek fia”, dunántúli, a hajdani Dunapentele volt otthona. Apját innen ragadta ismeretlen sírja felé a hitleri téboly. Ő maga riadtam látta a pentelei pocsétát s benne sorsa tükörképét:

“A bolt előtt pocséta sár,
mint egy tükörkép: komor…
Szélsújtott lombsor tánca lett,
mi lesz, ha sorsom itt felejt –
lelkem e sárral összeforr?”

Pedig az iskolaévek után – a provinciák lehúzó sara helyett még kietlenebb sors várt rá. Az alig csendülő Férfi Zsoltár után 1941-ben már a munkaszolgálatos évek szenvedéséről adnak hírt a versek. De ebben az időszakban is bizakodó a hangja: “a milliók könnyét, bús nyomorát” feloldó hitét nem törték meg a szenvedések, s Vasvári István megérhette a szabadulást. Sárközi György, Radnóti Miklós és mások elnémult hangja után ő adhatot számot az egész pokoljárásról.
Az 1945 előtt írt versek – Döbbenet – ennek az iszonyatnak a dokumentumai: az embertelenség, szégyen s a lázadás kapnak váltakozva hangot ezekben a lírai vallomásokban. (Kárpáti szél, Fiamnak, Őszi kérdés stb.).

“Falak, falak, mindenütt falak
s döng rabsétám alatt a rab
föld s jégtüzű csillagok alatt
kövült időkből lesi a halál,
hogy várom, míg rámtör,
vagy szétzúzom koponyám!”

A Hazatérés (1945-1956) időszakában már enyhülést “medrét és célt” talál a költő. Erdély, Ukrajna, a Don halálmezői után a gyermekkori erdő “nyires ezüstjét”, a meglelt haza otthoni tájait látja és a “tiszta emberség” értelmét énekli meg verseiben. A József Attiláról szóló vallomás, a Borda Józsefről írt pompás szonett, a kötet címadó verse vagy a férfias Szembenézve címűek e korszak kiemelkedő darabjai:

“Nem hulltam el, nem hallgathatok,
nem vártam, hogy értem szóljatok,
én szólok halálig értetek
fák, virágok, erdők emberek.”

A Nincs más igazság ciklus az 56-os korszak nehéz próbáit fogalmazza meg. A következő két szakasz (1956-1963) az új termés válogatása. Témában, hangütésben oldottabb versek ezek, melyet néhány külföldi út friss élménye is gazdagít, teszi változatossá a nehéz sors miatt amúgyis tompa tónusú líra színképét (Fekete tenger, Westterplatte, Gdansk stb.) De nemcsak külső hatások, a belső megnyugvás, a gyermekkori emlékek visszafájó szépsége, s a versforma sokféle változata tágítják költészetének forrásvidékét. A szerelem most már nem a régi félelmek “vad szégyeneire” emlékeztetik, hanem az “évek nyomát” eltakaró érzésként élnek benne. Mintha az elveszett ifjúság és férfikor hiányát akarná pótolni ez a kései nyár. (Szeptemberi tűz, Második Zsoltár, Harmadik Zsoltár stb.).

Vasvári István /1964
fotó: Fortepan/Hunyady József

Szocialista humánuma, költői kiteljesedése ebben az utolsó szakaszban tartogatja számunkra a legtöbb meglepetést. Az Életről beszélek, Mérték, az Otthon és a kötet két remeke: a Királyrét, Az értelemhez című versei mai líránk legjobb vonalába emelik Vasvári István nevét:

“Adj emberséget azoknak, kik emberségről
prédikálnak; add, hogy saját receptjeiktől
gyógyuljanak beteg orvosaink … Nekem
meg erdei szelek tisztaságát, leveleken áttetsző
napfény melegét, dombok zöldjén tükröző
harmat egét… Ó milyen kevés
is, mi nekem itt kell még; megszomorodtam
az emberben bízván, mégis míg élek,
ebben ne szűnjek meg hinni.”

Az ötvenedik éve felé tartó költő gyűjteményes kötete értékes összegezés az eddigi életműről. Vasvári István mértéktartó költő, aki mindig tudja mit akar, s azt puritán megfogalmazásban adja vissza. Persze, költői pályája még nem lezárt. Éppen az utolsó évek termése biztosíték arról, hogy Vasvári István alkotóműhelyéből még további meglepetést várhatunk. De megnyugvással szolgálhat alkotójának, hogy a Végső áron kötetében is véglegeset alkotott és sok örömet szerez majd a verseket – a versekben az emberséget és szépséget – szerető közönségnek.

Bárdosi Németh János