Úgy, ahogy történt – 64. rész

– 64. rész –

Az óriáskerék lapátjai rávertek a vízre, a stég még búcsút nyögött, amikor a kiforduló hajófar oldalba nyomta, s a “Szent László” elindult az éjszakába.
Én meg csak néztem-néztem a kocsink első tengelyén világító lámpát, amely még mutatta lovaink körvonalait, láttam, hogy Pista bátyám már fenn ül a deszkán, de még nem indul.
Aztán “Teljes erő”-t csengetett az utasítás és jött a válasz.
A hajó megremegett.
A szívem is.
Jobban kezdtek suttogni a habok, már egy tömbben láttam a sziget óriásfáinak tömegét, szélén az állomás lámpáival és mellette a kicsi kocsilámpát, amely most lassan, nagyon lassan megmozdult; lelkem még hallotta
– No, Lidi-Julcsa akkor mi is mehetünk biztatást, s a fény – már csak az egyetlen valami, ami nekem a szabadságot, gondtalan életet, a vidám vagy keserű, de boldog napokat jelentette – mint halvány szentjánosbogár még látszott egy darabig… még ment… még mindig… még mindig… jaj!… azután nem láttam többé, mert eltakarták a tölgyek és a könnyek…
Azóta átéltem – mint már idáig sokan mások – keserves, nyomorult perceket, órákat, napokat is, de azt a szomorúságot, ami ilyenkor – mint a Paradicsomból kiűzött kicsi Adámnak – szívembe költözött, semmihez sem hasonlíthatom.
Most, hogy e sorokat írom, sokért nem adnám, ha mégegyszer magamhoz ölelhetném ezt a mégoly fájdalmas estét, de kocsink rég elkorhadt, lovaink csontjai is elporladtak, és Pista bátyám is már felhők vonta égi szekeret hajt, amelynek lámpái a pislogó csillagok…
Azt hiszem, itt ért véget kisgyerekkorom, s a többi év emléke ötvöződik egyetlen nyárra…
S hogy mi történt később?
Drága jó nagyanyám – öregapám korai halála után – beköltözött a faluba, de előtte a lányok a közeli városban férjhez mentek.
Pista bátyám megnősült, és ő lakott ott ezen túl a tanyában családjával.
A háborút átvészelték, de az ötvenes évek elején a tanyát el kellett hagyniuk, mert a vasmű földjeink egy részére salakhányót épített, a papírgyár pedig a tanya völgyében engedte a Dunába büdös és fertőző szennyvizét.
Egy darabig még alkalmi bérlők lakták, akik – mihelyt lehetőségük adódott – szívesen menekültek el az akkor már szétrombolt és minden komfortot nélkülöző környezetből. Számukra ez nem az otthont jelentette, hanem a szükséges rosszat.
Így a tanya gondviselő nélkül maradt, először elpusztultak a gazdasági épületek, ólak, górék, fészerek; ezeket eltüzelték a lakók. Azután árván, üresen állt, hevenyészett lakatját leverték, ami elvihető volt még, azt a jövő-menők elvitték.
Később már megbontani sem szégyenlették az árván álló, gazdátlan jószágot: eltűnt a tető, a gerendázat, a padlásdeszkák, a feljáró, az ajtók és az ablakkeretek, sőt még kutunk vödrét is – pedig a sok felelőtlen használattól eléggé ütött-kopott volt szegény – elvitték.
Ott álltak a csupasz falak, a romos várak szomorúságát árasztva és régmúlt szorgalmat, örömöket, szeretetet és vígságot idézve az akkori kicsi emberkének. Mert az egykori lakókból – akik akkor felnőttek voltak -, már senki sem él, és velük együtt pusztult el az otthon és környezete. Amikor egy napon földgyaluk jöttek és a romos falakat az udvar földjével együtt a völgybe tolták, úgy, hogy minden minden nyomtalanul eltűnt… Helyén most a papírgyár dolgozói parányi kertet művelnek, sok kis parcellát, amit még mindig a régi tanya elhanyagolt, kerekes kútja táplál éltető vízzel, így üzen a múlt a jelennek…
Mint közgazdász, kérdezem most magamtól: milyen is volt hát ez a családi gazdaság?
Alapvetően zárt, önellátó vagy önellátásra törekvő üzem, de mint hiányos gazdaság, a szükséges javak termelését nem végezhette, sok termék előállításáról lemondott.
A gazdaság piachoz kötött, nem csak árut vitt oda, hanem a hiányt is onnan pótolta. A gazdaság munkaképes korú tagjai nem kényszerültek idegen üzemben munkát vállalni, sőt a termesztett növények esetében nem voltak kiugró munkacsúcsok, mert a gazdaság tavasztól késő őszig folyamatosan adott munkát tagjainak. És mi maradt meg mindebből?
Egy csipetnyi vakolat és föld a tanya falából, a szoba istállóba néző kis ablaka, a konyhaablak vasalásai, amelyek még nem látták a nyári napsugárözönt, a tanya udvarán cipősdobozban port huzigáló klottgatyás, kopasz kisfiút, öregapám ravatalának égő gyertyáit. Hallották az őszi esők csöpögését a nádtetőről, a kukoricafosztások vidám csevegéseit vagy ijeszgető meséit, lovaink dobbantásait, a téli hajnali malacsivításokat s a szánkócsengő hangját a néma tájban, a sok “adjon isten jó reggelt” és “nyugodalmas jójcakát”. Itt van ez a kis föld, ez a pár vasdarab, roggyant ablakkeret, és őrzöm életem végéig, s unokáim – talán – mosolyogva nagyapa bogarasságán, majd, mint értéktelen szemetet – kidobják…
Így lesz vége mindezeknek, ha csak ez a kis írás meg nem őrzi a múltbéli ősök emlékét.