Úgy, ahogy történt – 63. rész

– 63. rész –

A Frankly-kastély alatt vezetett tovább az állomásra vezető utunk, de itt már az aszfalt véget is ért és megint zötykölődős, kövesút következett, jobb oldalt Nepomuki Szent János szobrával, éppen szemben a Török-kocsmával, amelyhez – gondolom öregapám nagy bánatára – a névrokonságon kívül nem volt semmi közünk.
Itt aztán letértünk az országútról és a mintegy egykilométeres töltésen, majd a sziget fái alatt érkeztünk meg a hajóállomásra, amely a főnöki lakáson, várótermen kívül egy nagy raktárból állt, óriási, talán száz évnél is idősebb tölgyfák alatt, amelyekből még máig is megmaradt egy pár.
Ekkorra már bealkonyodott. Úgy fél nyolc körül lehetett. A hajónak nyolc óra után kellett érkeznie menetrend szerint, de hát olyan kofahajó volt és bizony rendszeresen késett. Ez azonban a mi pontosságunkat nem zavarhatta, mert mi van akkor, ha egyszer pontos lesz és éppen akkor, amikor mi nagy hányavetien késlekedni merészelünk…
A hajóállomástól kicsit odébb volt Margit néni büféje, amelyet mi soha nem látogattunk, esténként békés, langyos fények szűrődtek ablakaiból és néha még a hegedű vagy tambura hangja is hallatszott, amelybe nem illett a telibe talált gyertyánfa kuglibabák szinte fémes csengése.
Pista bátyám ekkor meggyújtotta a kocsilámpát. Igaz, hogy állt a járművünk és a kisefáról levett külső istrángot is a hámok alá fűzte, tehát elindulásról szó sem lehetett, de mindenki láthatta, hogy ott vagyunk és megkíméltük magunkat a szolgálatos csendőrjárőr számonkérő kérdéseitől, akik általában a lámpa létezését vagy annak megfelelő mennyiségű üzemanyagát kérték számon az esti utazótól.
Lámpánk kétféle is volt. A régebbi – amelyet jobban szerettem – csak olyan egyszerű kocsilámpa volt, hasáb alakú, kis kalappal a tetején és keményebb drót x-ekkel a nagy oldalán.
A későbbi viharlámpa célszerűségét el kellett ismernem, mert Pollák barátommal nem egy alakalommal próbáltuk vihart utánzó nagy fújásunkkal eloltani – sikertelenül; mégis a régi lámpa karcos üvegén áttörő gyertyafény a viharlámpa petróleumos belének lángjánál jobban melegítette és ríkatta szívemet… így vártuk a hajót. Ha szélcsendes volt az est a lovaink szapora farkcsapásokkal hesegették a szúnyogokat, mi meg letört, ágacskákkal zavartuk a kellemetlenkedőket.
Anyám és nagybátyám csendesen beszélgettek. Legtöbbször a nyár eseményeit emlegették, az aratást, a termést, kinek-kinek az egészségét, az adókat, nagyapám viselt dolgait, mintha összegezni akarták volna az elmúlt nyár eseményeit.
Hirtelen búcsúzástól nem kellett tartanunk, mert a hajó ha kibukkant a vecsei kanyarból még fél óra is kellett, míg a DDSG-EP 175. számú Dunagőzhajózási Társaság tulajdonát képező stéghez köthetett.
És Pista bátyám – bármennyit késett is a gőzős – sohasem hagyott ott bennünket, mindig megvárta, míg beszállunk. Talán azért, hogy az otthoniaknak pontosan jelenthesse, hogy Julink meg a kis Pistika rendben elment, a hajón nem voltak sokan, biztos kaptak jó helyet…
Egyszer aztán kinyitott a jegypénztár és a főnök elkezdte a jegykiadást.
Az állomásbélyegző bufogva írta a kis, kemény kartonokra: DUNAPENTELE és alatta: 1932. aug. 29.
Édesanyám elment jegyet váltani, Pista bátyám meg azt mondta közben, hogy ha Karácsonyra megjöttök, meglátod a Zsömlének szép kisborja lesz.
De a főnök jól tudta, mikor kell a jegyet osztogatni, s a hajó már a csabányi szigetek mellett járt, háromszínű lámpái jól látszottak és így, ez az örvendetesnek szánt közlés már nem tudta megmelegíteni számkivetett szívemet…
Már látszottak a hajó visszavert fényei a vizen is, az utasok a bejáróhíd elé gyülekeztek, a stéges kiállt az eltolható fakorlát mellé, várva, hogy mikor repül majd a “dobó”, a kapitány a reflektorával végigpásztázta a partot, Pista bátyám megölelt bennünket
– Aztán vigyázzatok magatokra! Meg írjatok! Isten veletek!
S mintha gondolataimat találta volna ki, karjára vett, odavitt lovainkhoz
– Na, ti is köszönjetek el illendően
mondta nekik, bár ezt a búcsúzás görcsét oldó tréfának szánta én igen-igen komolyan súgtam keserűséggel csordultig telt szívemből
– Visszajövök Lidi! Meglásd, visszajövök! Talán már Karácsonyra is!
De ekkorra a “Szent László” a MFTR mohácsi járatának e napi soros gőzöse “befütyült”.
Repült a “dobó”, csobbant a drótkötél, a kapitány a beszálló hídra irányította a fényszórót, a kikötőponton vastag fenyőtartói felnyögtek, mert a hajó – lassú hátramenetben – a stéghez simult.
Zajos lármával gördültek az egyik végükön hengeres bejárati pallók s a “Beszállás!” figyelmeztetésére mindenki indult befelé.
Mi is Édesanyámmal.
A mi osztályunk a hajó eleje, alja és közepe volt. Az idegen étterem meg az első osztály hátul.
Az előrelátók meg a fázékonyabbak már a kazánház meg a gépház körül foglaltak helyet, a kofák sok szoknyájukban akár a fapadlón, mások az x-lábú négyhevederes vadászszékekre telepedve.
Igen lassan járt a hajógép és igen halkan valahol fújt a gőz.
De ez most nem érdekelt!
Siettem hátra – nem egészen szabályosan – a magasabb osztályba, hogy még utoljára visszanézhessek a partra.
Ott állt Pista bátyám. Nézte a hajót. Mindkét kezemmel integettem, de láttam, hogy a zavaros fényekben ő nem vesz észre engem.
Füttyszó hallatszott, a járópallók helyükre kerültek, a kapitány “Lassan előre”-t csöngetett és ugyanezt jelezte vissza a gépház. “Ereszd el!” – szólt a matrózoknak a parancs, akik nagy igyekezettel tekerték a dobokra a kikötő acélköteleket.