Úgy, ahogy történt – 62. rész

– 62. rész –

Csak iskola lesz, meg tanulás, meg házi feladat, meg csak a vasúttöltés szobányi ecetfás oldala…
– Na, neked meg mi bajod lett?
kérdezte nagyanyám, mert lelkem nagy szomorúsága bizonyára arcomon is meglátszott.
– Olyan képet vágsz, mint akinek nem jutott kenderföld!
– Fáj a szívem, öreganyám
mondtam, mert hát akkor csak ennyit tudtam mondani, sem eszem, sem szókincsem nem volt hozzá, hogy lelkem állapotát igazán elmondhassam. Most tudnám, de ennél tömörebben és igazabban talán most sem.
Ekkor olyasvalami történt, mint még soha. Nagyanyám odajött hozzám, egészen lágyan megölelt egyik kezével, arcom maga felé fordította és párás szemébe nézve, valami eddig soha nem hallott és az ő matriarcha lelkialkatához nem illő halk hangon szinte súgta:
– Nem köll ezért sírni Pistikám! Minden így marad jövőre is. Vagy talán a télre, ha megjöttök. Aztán majd írok én nektek mindenről!
Benne volt minden. Hogy várnak, s hogy semmi nem múlik el és nem is változhat, aztán meg tudni fogok én mindent, ha Édesanyám olvassa leveleit.
Szavait gyerekmódon értettem, szívének vigasztaló szeretetét máig is érzem…
Pista bátyám vacsorához mosakodott, a lovakat átfogta a “szép” kocsiba, mi meg vacsorához ültünk, bár nem volt itt az ideje, de az ember útra nem indul üres hassal.
Soha nem tudtam enni ilyenkor.
Nem volt baj, mert a rántott csirke meg a kenyér már ott volt az egyik szatyromban, de az is igaz, hogy az utazás alatt egyszer sem volt étvágyam.
Aztán búcsúzkodtunk. Ez mindig olyan volt, mintha a világ másik sarkára mentünk volna. Én – szépen sorrendben – kezet csókoltam mindenkinek – talán Annus nénémnek nem (ő unokatestvérem volt, de tíz évvel öregebb) ők meg megölelték csikó-frizurás fejemet és ügyetlenül cuppantottak csókot vagy a halántékomra vagy a fülemre.
– Hát szerbusz – mondtam igaz barátomnak és nyári tanítómesteremnek Polláknak.
– Aztán a szenet ne felejtsd! Mondd meg öreganyámnak, hogy feketedik-e már? Ő majd megírja. Ha karácsonykor megjövünk, jókat szánkózunk!
Ez volt a “végrendeletem”.
– Hát akkor menjetek Julink!
mondta nagyanyám
– Csókoltatjuk a Pistát is! – tette még hozzá.
Engem Pista bátyám feltett a kocsira, amelyen elöl a szokott ülésdeszka volt, hátul az ilyenkor használatos, de egyébként a “fal alatt” álldogáló seder az új pokrócokkal letakarva. Nekem is ezen lett volna a helyem, de azonnal bátyám mellé ültem a deszkára, mert tudtam, hogy ilyen ünnepélyes alkalommal majd én hajthatok, ami nem volt kis dolog.
– Isten velük, isten veletek!
és a tanya lakóinak kis csoportja olyan integetésfélére emelte a kezét. Most is látom őket a poros udvarunk közepén és tiszta szívből máig is irigylem, hogy az egyik fejni mehetett, a másik a disznóknak adott, a harmadik a tojásokat szedte össze, de mindenképp maradhatott!
Hogy a dűlőn vagy az országúton menjünk sose volt eldöntve, mindig a lovaktól függött, hogy merre fordulnak. Én jobb szerettem, ha az országútra mentünk – ilyenkor kicsit oda is piszkáltam a gyeplőhöz – mert a kanyar után visszanézhettem és teljes valóságában láthattam még utoljára az egész csodálatos világot, amelyből én – mint száműzött angyal – ártatlanul kitaszíttattam…
A tanya alig látszott a körbevevő akácfák között, itt-ott fehéredett a meszelés, még előbukkant a nádtető, jól látszott a nagy szalmakazal, majd ezeket is eltakarta a “kis erdő” és lovaink lassan poroszkáltak kifelé a dűlőn az országútra. Mi a dűlőkön ritkán “hajtottunk”.
Ott inkább lépésben mentünk mindig, hogy fel ne verjük a port, amit a kocsi magával sodort és szívhatta az utas, de azért is, hogy aki mögöttünk jön, ne átkozza el haszontalan rohanásunkat. Persze előfordult, hogy Pista bátyám odapiszkált az ostor hegyével, de ez csak akkor történt, amikor időre kellett érkezni valahova.
Így – hál’ istennek – csak lépésben mentünk el a két hajtón az egyetlen tábla szőlő mellett, majd Pörjéék tanyája következett és már kinn is voltunk a 6. úton, de mi csak országútnak tituláltuk.
Ekkor már nem az én kezembe volt a gyeplő, mert bármikor jöhetett valami autó vagy valami efféle jármű, amit lovaink nemigen szerettek és ilyenkor mégis csak jobb a szár illetékes kezekben.
Az útkaparóház felől még egyszer látni lehetett a tanyánk zöld foltját, de már olyan messze, hogy a zöld levéltömegben az ablakját már semminek sem lehetett megismerni.
Majd nagybátyám egy kicsit megpöccintette a lovainkat, mert mégsem illő, hogy országúton, új pokróccal és nemzeti színű ostorcsapóval csak úgy baktasson valaki…
Az eperfákkal szegélyezett országúton elmentünk öregapám “szálláshelye” mellett, amelynek belső végében ott volt az ő szőleje, annak meg jobb sarkában a kunyhó, amelyben a Cinabana lakott.
Öregapámmal itt ilyenkor sohse találkoztam, mert a búcsúzásra ő mindig előkerült bármilyen messziről is tért haza, de a Cinabanának szívemben hosszan integettem, mert hát ő nagyapámnak igaz társa volt és így igaz társam nekem is.
Integettem volna kezemmel is, de nem mertem, mivel féltem, hogy valami tökéletlenségnek fogják tartani és megmosolyognak. Lelkem azért így is nyugodt volt, tudtam, hogy Cinabana látott engem és integetett ő is, csak a magas kukoricaszárak miatt ezt nem láthattuk…
Lassan elmaradt a Vadász-kereszt, majd hamarosan a Lajos-kövek is, és ezután a kanyar után már csak egy jó kilométeres egyenes szakasz volt az Arany-völgyig. A nap lassan hajlott az Alájáró-dűlőbe. Az Aranyvölgy házai és pincéi után kezdődött a község főutcájának aszfaltos szakasza, amely mennyei élvezetet jelentett a zötykölődő makadám országúihoz képest. Ezt a szakaszt mindig szerettem s csodálkoztam, hogy miért nem építenek mindenhol ilyen sima utakat, mikor ez úrnak, parasztnak, kocsinak és lónak egyformán jó volna. Végighajtottunk a Magyar utcán, és a templom mellett, ahol annyi vasárnapi nagymisén vettem részt, megnéztem mégegyszer az iskola falánál Bory mester 1914-es hősi emlékművet, amelyen egy derék honvéd sebesülten támaszkodik puskájára, de ez engem mindig zavart, mert fejsebének kötése valahogy – legalábbis számomra – lecsúszott a szemére és így nekem már nem volt olyan hősies.