Dunaújvárosi Hírlap – 1965. május 28.

AZ IFJÚSÁG VÁROSA KÖSZÖNTI A GYERMEKEKET!

“Gyerekszívvel fontosnak látszani… “

Május utolsó vasárnapján a gyermekeket ünneplik. A felnőttek szíve csordultig telik örömmel, és jóleső érzéssel gondolnak arra: ma már nem járnak kopott kabátban gyermekeik, mint ők valamikor, a mezítláb ismeretlen fogalom, és meghatódva gondolnak arra, milyen szép is ma gyereknek lenni. Hát ebből a boldogságból nyújtunk át egy csokorral a mai felnőtteknek…

Legdrágább kincsünk, a ruha…
A játszótér valóságos nagyüzem. A homokozóban vár épül és híd, szerpentin vezet fel a toronyig. A meredek úton piros teherautó nyomul fel, homokterhével nehezen veszi a kapaszkodót. Buksi-fejű gyerek zúg, zümmög mellette, s amint neki nekirugaszkodik a motorhang szaggatottá válik.
Odábbk vödrökben vizet hordanak, gátakat emelnek. Nagy tó épül a vár körül. A buksi-fejű számára most az a legfontosabb, hogy a rakomány célhoz érjem. Észre sem veszi, hogy belehasalt a tócsába, a homokszemek rátapadnak nadrágjára, ingére. Dolgozik, szíves-lélekkel, minden parányi idegszálával. Egy kislány nagy vajaskenyérrel a kezében, szalaggal a hajában izgalommal figyeli, sikerül-e feljutni az autónak a toronyig. Szívesen segítene, de nem teheti. Frissen vasalt ruhája, tiszta köténykéje tiltja, hogy a buksi fejűvel tartson. Anyukája lelkére kötötte: vigyázzon a ruhájára! Ő szófogadó, jó kislány, nem akar szomorúságot okozni édesanyjának. Inkább önmagának…

Készül a homoktorta /1964 DH

A gyerek halandzsázik
A gyerekkel egy pacsi kíséretében ismerkedem meg a játszótéren. Feltelepszik mellém a padra és belenéz az újságomba.
– A bácsi olvas? Én is szoktam olvasni!
– Ne butáskodj! – inti le édesapja, akivel “kicsapták” a gyereket, amíg az édesanyja otthon takarít. – Te még nem tudsz olvasni.
– De a képeket olvasom! Igenis olvasom – csattan fel a gyerek -, meg nézem a televízióban.
Fantáziája dolgozni kezd. Elsorolja, hogy a Piroska meg a Farkas ellátogatott a Futrinka utcába. Piroska jó barátságot kötött a Böbe babával meg a Cicamicával. A Farkas meg a Morzsával együtt ásta ki a csontot, amit Manóka meg Mazsola rejtett el a föld alá.
– Beszélsz itt mindenféle badarságot! – mordul rá mérgesen az édesapja. Arcáról árad, hogy szégyenli a gyerekek “halandzsáját”.
– Hagyd a bácsit, nem látod, hogy olvasni akar?! Minek zavarod. Az a mese egyébként sem úgy van.
Kézen fogja és bosszankodva viszi tovább egy másik padra “neveletlen”, “kotnyeles” gyerekét. Még hallom, amint a gyerek erősködik:
– De úgy van, de úgy van… – és ordít, bőg, ahogy a torkán csak kifér.
Soká nyugszik meg, s látom, amint szomorúan, zsebre tett kézzel járkál. Ha papája nem lenne olyan morcos és mérges, megkísérelném, tudna-e olyan bájos mesét komponálni, mint a kisfia?

Egy perc nyugtom sincsen
A legényke az elevenebb gyerekek közé tartozik. Mint a higany, ugrál, futkározik, s láthatóan élvezi a napfényt, a friss levegőt, a pajtásait. Nagyanyja gondjaira bízták, aki féltően figyeli minden lépését.
– Ne szaladgálj, mert kimelegszel! – repíti utasítását. Ne ülj le, mert megfázol! – parancsolja ismét. – Menj szépen játszani – küldi el a padtól -, nem látod, hogy a felnőttek beszélgetnek? – Megint később. – Hányszor mondjam, hogy ne menj el. Legyél csak itt a közelemben.
És a kisfiú abba-abbahagyja játékát, cselekszik, amit kívánnak tőle. S talán ettől olyan, mint a paprikajancsi.
Végül megmakacsolja magát, heves vágtába kezd a játszótéren, ugrál, mint egy kiscsikó. Szalad a labda után, felkapaszkodik a hintára, a mászórúdra, és időnként átrobog a homokozón.
A mami pedig rekedtre kiabálja magát, távolról veszekszik vele. Ingerülten mondja a mellette ülő hasonló korú asszonyoknak.
– Hát, látják, egy perc nyugtom nincsen ettől a gyerektől!
S a csillogó szemű gyerek meg-megáll, szembe néz a mamival, arcáról jól leolvasható, hogy ő is ugyanezt gondolja… neki sincsen egy perc nyugta… a mamitól..!

Mi van benne?
Szöghajú kisgyerek érkezik a játszótérre. Markában érdekes játékot szorongat. Lovacskát, amelynek oldalán felhúzókulcs van, s ha felhúzza, a lovacska ugrálni kezd. Először egymaga játszik vele a padon, később hatalmas tábor állja körül. Büszkén méri végig társait, tetszik neki, hogy társainak is tetszik a játék.
– Hogyan mozog? – kérdi egy virgonc fiúcska.
– Hát úgy, hogy ezzel a kulccsal…
– De belül…
Néhány pillanat, és a játék újabb izgalmat ígér. Nem azt, hogy ugrál, hanem azt, hogy mitől ugrál Az egyik hazaszalad bicskáért, másik fogóért. Kihajlítják a lemez a szélét, a tulajdonos nem ellenkezik, őt is érdekli, hiszen az övé… Csodálatos dolgok tárulnak a gyerekek elé. Rugóház, fényes fogaskerekek… és egy hatalmas pofon.
– Ugye megmondtam, hogy ne hozd le! – süvölt egy sztentori hang – na megállj, te büdös kölyök, ha hazajön apád, ad neked, hogy a szemed kiugrik a helyéből…
Sírás-rívás, menekülés, a társak szétrebbennek. A fiúcskát pedig büntetésiből felküldi anyja a játszótérről. A játék öblös bevásárlószatyor mélyére süllyed. A jelenet mindenkit foglalkoztat. S amint lehajtott fejjel, könnyezve, bűntudattal szepeg hazafelé a gyerek, hat év körüli társa, aki a bicskát hozta, utána poroszkál.
– Majd én megcsinálom. Értek hozzá… – bíztatja. De a szétmaszatolt képű emberpalánta csalódottan, hitetlenkedve néz keresztül rajta.

P. Csasztka Ilona rajza

Hát ilyenek vagyunk mi felnőttek. Mindig a legjobbat, a legszebbet akarjuk nyújtani úgy, hogy nekünk tetszen a gyerek. S hogy a gyereknek mi tetszik, erről gyakran elfelejtkezünk. Gyereknek tartjuk őket, de azt szeretnénk, ha úgy cselekednének, mint a felnőttek. Ők pedig hálátlanok, mert gyerekek szeretnének lenni… vagy inkább a maguk módján felnőttek.

Sasvári György

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.