Fejér Megyei Hírlap – 1965. január 8.
Dunaújvárosi arcok – EMBEREK
Kereset
– Próbálkozz meg Dunapentelén. Lesz ott munka neked is. Jól lehet keresni – mondta neki egy ismerőse 1949 végén. Úgy lett. Akadt munkája, a keresettel is elégedett volt. Elismert szakembernek számított. A család az ott maradt messze, a déli határ menti községben. Ő a faluban, Pentelén bérelt lakást, hét végén pedig utazott haza. A Dunán csónak vitte át, onnan pedig parasztkocsin, vagy gyalog jutott el a szalkszentmártoni vasútállomásra.
Egyszer, karácsony előtt, jól ki is mosolyogták a csónakon. Egy kis fenyőfát vett, vitte haza – száz kilométerekre. Igaz, többször nem volt rá szükség. Lakást kerített az egyik falusi házban, ide költözött a család is.
Úgy gondolták akkor, túl nagy a zűrzavar, a sár az újdonsült városban, jobb lesz a faluban, amit akkor már Óvárosnak kezdtek nevezni. Aztán, amikor az első lakóházak, utcák elkészültek, beköltöztek a városba. Most már a tizenkettedik éve.
Régi ismerősei már hívták néhányszor.
– Gyere hozzánk, Pestre. A kereset ott jobb most mint nálatok…
– Nem…
– Nem? Hát oda is azért mentél…
Előkerültek más városok nevei is, magasabb beosztás, magasabb jövedelem -, de maradtak. Nem fogalmazta szavakká, de már régóta tudja, az élet, a boldogság és a kereset közé nem mindig illik az egyenlőség jele.
Az élet? Az valami más, több. A gyerekei már kezdenek felnőni, akár a város, az otthonuk helye. Ha a Vasmű út platánjait, vagy a József Attila utca hársait nézegeti, elgondolkodik.
– Ismerem a házak, a gyár minden kövét. A fákat ültetésük óta. A gyerekeimmel együtt nő itt minden. Az életem van ezekben az épületalapokban, falakban…
A haja már őszülni kezd. Szeme azonban még frissen csillog. Ahogyan egy dunaújvárosihoz illik.
Légi felvételek a városról. – Dunaújváros, 1964. június 2.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Új lakás
– Jó napot kívánok!
– Jó napot – válaszoltam.
Ismerős arc vetődött elém.
Ki is lehet az? No igen, ő az. Ismertem már hosszú évekkel ezelőtt, csak nem tudtam, hogy ő is a városban lakik.
– Ejnye, de régen nem láttam – szóltam
– Én is…
– Mi járatban van erre, mi újság maguk felé? – kérdeztem.
– Mi újság? Hát, tudja, semmi, csak az, hogy most már én is itt lakom. Két hete… – tette hozzá büszkén, nyomatékkal.
Falusi házacska jutott az eszembe. Orgonasövény, szakadozott drótkerítés, földet súroló deszkakapu. Ott lakott az én ismerősöm. A ház nem a sajátja volt, hanem csak úgy bérelte. És hát a faluban mindig csak fél ember a házatlan ember. Szomszédja egy magát módosnak tartó gazda, másik oldalon pedig egy olyan mindenki legelője, gazzal, bokrokkal benőtt terület. A házzal nem sokat törődött, évek óta bejárt dolgozni az egyik üzembe. Hajnalban kelt, későn feküdt, mert az autóbuszhoz majd egy órányi út vezetett.
A mostani lakása szövetkezeti lakás, két szobával, fürdőszobával, fűtéssel, gázzal.
– Hogyan érzik magukat? Mi tetszik legjobban az új lakásban? – kíváncsiskodtam.
– Tudja, ez nagyon érdekes dolog. A kislányom például naponta négyszer akar fürdeni, a feleségem az leginkább csak a műanyagpadlót, meg a radiátorokat tapogatná. Én meg… hogy is mondjam… Tudja, itt az egyik szomszédom egy tanár, a másik pedig valamilyen technikus. És mind a ketten elfogadják a köszönésemet…. és a feleségemnek mindig előre mondják: kezét csókolom…
Légi felvételek a városról. – Dunaújváros, 1964. június 2.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Garzon a Gellért Szálló mögött
– Elvtársnő, az ön feladata most az, hogy a városba utazzon és ott résztvegyen az egyik üzem munkájának megszervezésében. Már holnap induljon és ott jelentkezzen… – ilyenféle szavakkal bocsátották útjára, talán ötvenkettőben, vagy ötvenháromban.
Megszokta, hogy a kapott feladatot zokszó nélkül végrehajtja -, de először mégis rosszul esett neki, miért éppen őt szemelték ki erre a munkára, hiszen még a férfiak is úgy emlegetik azt az építkezést, hogy jobb azt csak messziről nézni.
– Majd végzünk… egy év, esetleg kettő alatt megindulhat a munka – gondolta aztán magában, megnyugodva.
Nem volt már fiatal, az ötvenet is túlhaladta és már évekkel azelőtt egyedül maradt. Senkije nem volt, csak a megszokott munkája, néhány jó ismerőse.
A megbízatást becsülettel teljesítette, sokszor eszébe jutott Pest, de újabb, későbbi időpontokat jelölt ki magának az eltávozásra. Az egykét évből négy-öt év lett, végül az idő haladtával nyugdíjba is az üzemből ment.
Ekkor történt, hogy Valaki lakáscserét ajánlott. Egy szobás garzont.
A lakás a Gellért Szálló mögött, Budán volt. Csinos, tágas szoba, központi fűtés, összkomfort, olyan, mint amilyent mindig gondolt magának öreg napjaira. Az ablak a Duna felé nézett, délkeleti fekvéssel.
– Gyönyörű itt a reggel, korán besüt a Nap. De nincs meleg, mert a Duna hűsít – mondta a lakás tulajdonosa.
Eszébe jutott a dunaújvárosi lakása. Szép az is, de a szinte örökké fújó szél bebújik az ablak résein és olyankor a reumája szúr, mintha tűvel bántaná valaki. És a sok gyerek az ablaka alatt.
– Kérem, itt mindig csend van. Csak a madarak…
– Igen, ez nagyon gyönyörű – hagyta helyben.
Néhány nap pesti tartózkodás után hazautazott. Már az első napon látogatója volt.
– Elvtársnő kérem, segítsen elintézni…
– Nálunk a ház lakói elvállalnák, hogy társadalmi munkával gondoznák a parkot, tessék kijönni hozzánk.
Már délután felkereste apró dolgozószobáját, ahol társadalmi munkáját végezte. Végignézte, rendezgette jegyzeteit. Igen, abban a házban hiba van, ennek a családnak pedig sürgős segítségre van szüksége, beszélni kell a tanáccsal…
Az írógéphez ült, papírt tett bele. Lassan, meggondoltan kopogtatta a rövid levelet:
“… kérem, hogy a lakáscserére tett javaslatomat tekintse tárgytalannak, meg nem történtnek. Nem mehetek… dolgom van itt Dunaújvárosban…”
Emberek. Az Alföldről, a környező községekből, Budapestről, sok helyről, sok céllal indultak és érkeztek ide. Gondolkodásuk különböző – de abban az egyben mindnyájan megegyeznek, nem alföldinek, pestinek, vagy földvárinak, előszállásinak mondják magukat, hanem csak röviden így: dunaújvárosi vagyok…
És ez a szó nemcsak a lakóhelyüket jelenti…
Somogyi József szobrászművész Öntelt mackó szobra – Dunaújváros, 1964. május 8.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Vincze István
