·2024-05-12

Úgy, ahogy történt – 44. rész

– 44. rész –

Futva érte el a legközelebbi képét és örömében így hálálkodott:
– Most már minden jól van édes Istenem, a fejemet eldugtam, a faromba meg akár a villám is belecsaphat!
Igen ám! De ott húzódott meg a másik oldalon a falu csősze, aki jól hallotta a dádé hálálkodását. Csendben átsattyogott a cigány oldalára és egy hatalmas villámláskor nagyot vágott szegény cigány kidomborodó hátsó felére.
– Jaj, jaj istenem – fohászkodott szegény.
– Veled még tréfálkozni sem lehet!?
Ez a történet csaknem minden esztendőben elhangzott az első kepesor kialakításakor. Gondolom lélektani oka is lehetett e humornak, mert bizony addigra alaposan elfáradt az arató banda.
A keperakás csaknem kizárólagosan a férfiak dolga volt; nekik könnyebb volt emelgetni a kévéket, amelyek lehettek kicsik és nagyra sikerültek is. Ez attól függött, hogy milyen magas szára volt a learatott gabonának, így aztán figyelni is kellett, mert ha szép, magasszárú búzát arattunk, akkor sikerült olyan hosszú köteleket csinálni – és természetesen kévéket is nagyobbakat – amelyeket nem volt kellemes feldobálni a takarodós kocsira, különösen annak tetejére vagy felső soraiba. így aztán nemegyszer elhangzott a figyelmeztetés, hogy
– Olyanok legyenek ám a kévék, hogy azokat majd teneked kell feladnod a takarodós kocsira, aztán meg majd masinázáskor téged szid az adogató meg a kévevágó!
Ilyen felszólításnak mindenkor lett foganatja és a marokszedők is inkább többször léptek ki félkévéjükkel, s a kötelek is sűrűbben következtek egymás után.
Míg a férfiak kepéztek, addig a nők bőgőztek. No, nem kell és nem is lehet valami vidámságra gondolni. A bőgőzés tulajdonképpen a learatott terület felgereblyézését jelentette. Volt egy különleges formájú, nagy gereblye, lehetett két méter széles, és ezzel kellett a learatott területen az elmaradt szárakat összegereblyézni oly módon, hogy körülbelül 25-30 méterenként az addig összeszedett kuszát – a bőgő felemelésével – lerakták és újra indultak. Gondolom, hogy ennek az eszköznek csak annyi volt a köze a bőgőhöz, hogy ezt is húzni kellett – egyik kézzel a nyelénél, a másikkal meg a két szára közötti keresztrúdnál – mint a zenélő nagybőgőt a cigánybandában.
Amikor szép sorok alakultak ki a kaparékból, ezeket kévékbe vertük össze és ez volt a “durdó”. Pesze ezek nem formás kévék voltak, de erre senki sem tartott igényt, hanem csak olyan kuszálékok, és így be is kerültek a kepelikba.
Ha ez megtörtént, mégegyszer körbenéztünk a napi teljesítményünkön, ha elégedettek voltunk akkor sem szóltunk különösebb elragadtatással, legfeljebb a férfiak ilyesmit mondtak.
– Hát akkor ezzel mára megvónánk!
nagyapámnak meg ez volt a mondása:
– Aki ennél többet csinált, az is megérdemli a vacsorát!
Így a mi vacsoránkat nem lehetett vitatni. Nem is akarta ezt senki. Összehordás közben még Pollák barátom hajtott be a gulyáról teheneinkkel a tábla melletti dűlőn. Példás rendben, jól felkötött szájkosarakkal, megfelelő ütemű sietséggel, néha közepeseket durrogtatva ostorával és fel-fel rikkantva, hogy
– Zsömle, Virág, ne!
amelyre semmi szükség sem volt, mert marháink szép egymásutánban igyekeztek hazafelé, de ezt főleg az indokolta, hogy a tanya legilletékesebbjei hadd lássák az ő hozzáértését, lelkiismeretességét, vagyis azt az eredményt, amellyel ő egy osztállyal feljebb léphet, vagyis disznópásztorból tehenessé avanzsálhat.
Közben lassan lement a nap, mi pedig befele indultunk a tanyába. Mindenki tette a dolgát, a férfiak az állatokat látták el, az asszonyok fejni indultak, nagyanyám már csaknem kész volt a vacsorával, amely lehetett akár “rácos” (mi ebben az időben a családban a lecsót neveztük így, de ez nem volt közönséges zöldpaprikából, paradicsomból és hagymából főtt étel.
Nem! Valami különösen jó fajta teremhetett a csípős, hegyes és sötétzöld színű paprikából, amelyet nagyanyám szőrőstül-bőrőstül, tehát magházastul beleaprított az alapanyagba, aztán ehhez jött a jóféle füstölt szárazkolbász…) vagy történetesen paprikás krumpli, ami igen egyszerű éteknek számít, de ahogy az elkészült…! Furcsa – és lehet, hogy sokan így vagyunk – gyerekkori ételeinknek mintha sokkal jobb lett volna az íze, vagy talán az ínyünk volt frissebb és elevenebben reagáló? Az is lehet, hogy a nem éppen változatos és különösebben ízletes üzemi koszt nyomán érzünk sóvárgást a hajdani édesanyánk-főzte ízekre?
Az igazság az, hogy ezeknek a rácpaprikásoknak illatát és ízét máig is a levegőben és a számban érzem.
Dolgát mindenki befejezve, a nyári konyha előtti asztalhoz ültünk, együtt az egész család. A nagy lámpa az asztal közepére került vagy a közvetlenül ott álló kis körtefa behajló ágára egy viharlámpa.
Az arc- és kézmosást, a haj megigazítását sohasem mulasztották el. Abrosz nem volt az asztalon, a tányérok és a közepére helyezett nagylábas a tisztára sikált deszkatetőn sorakoztak.
A meghitt, meleg lámpafény, az elvégzett munka öröme, bensőségessé és békéssé tette az együttlétet.
A nagy lábasból illatozó étek pedig szeretetet sugárzott, olyat, amit a hívők éreznek áldozás vagy úrvacsoraosztás előtt…
Ekkor szinte kézzelfoghatóan érezni lehetett a család védő, mindent kibíró és elpusztíthatatlan erejét. Természetesen ezt így megfogalmazni csak most, felnőtt fejjel próbálom. Akkor viszont gyereklelkemmel igen jól megéreztem. Azt éreztem, hogy most, akik itt együtt vagyunk, mindenen győzedelmeskedhetünk, hisz a világon a legjobb emberek vannak közöttünk…!
Ekkor nagyapám bal karjára vette a nagy, kerek kenyeret és elkezdett istenes karéjokat vágni. Nem sajnálta, annyi szent! Én is kaptam akkorát, hogy két kezemmel kellett megmarkolnom. Nagyanyám közben a kezébe vett tányérokra porciózta az elemózsiát.
Nem tudom, hogy az evés közbeni csendesség természete-e a magyar embernek, mert mostanában azt tapasztalom, hogy leginkább étkezés közben történik a legtöbb eszmecsere, de mi csendben ettünk. Legfeljebb a szakácsné főztjét véleményezték, azt is csak a férfiak.
Rövid beszélgetésre csak vacsora vége felé kerülhetett sor, mikor már lassan összeszedték a tányérokat. Ilyenkor előkerült Mackó kutyánk is, amely még a rácpaprikást is megette, de nem kapta meg minden esetben, mert a maradék legtöbbször a moslékba került. Ő töbször csak a szárnyasok vagy húsos ételek maradékából részesült. Nem volt követelőző, de még tolakodó sem.