Egy kis történelem


Ruházati Munkás – 1964. április

EGY KIS TÖRTÉNELEM

VÖRÖS OKTÓBER FÉRFIRUHAGYÁR dunaújvárosisí üzemében a műszerészműhely ablakából látni lehet a kikötőt. Az öttonnás daruk vasércet markolnak át a vagonokba a szovjet uszályok gyomrából. A sínen gördülő óriásdaruk szirénája, az uszályvontatók kürtjele enyhén megrezegteti az ablakot. A Duna-öböl túloldalán, a magas partfal tetején az erőtlen márciusi napfény fel-felcsillan az épülő toronyházak között.


Madártávlatból a dunaújvárosi kikötőről /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf

MŰSZAK VÉGEFELÉ járunk. A műhely halk csendjét néha egy kattanás, a próbapadban fekvő varrógép surrogása töri meg. Az “Öreg” szemesgomblyukazót javít nagy szakértelemmel, ezt a szakértelmet április 4-én másodszor jutalmazzák “kiváló dolgozó” kitüntetéssel.
Ha egy női dolgozónak mondanák 35 éves korában, hogy öreg, akkor, akkor… De ő mosolyog rajta, és megmagyarázza: “Két Horváth László van a dunaújvárosi műszerészek között, én vagyok a kevésbé fiatalabb, tehát Öreg, nem gúny ez, így rövidebb.” Szerintünk a megbecsülés jele is lehet, hiszen 35 éves kora ellenére Öreg ebben a fiatal szakmában.
– Húsz éve dolgozom a ruhaiparban – mondja, és elgondolkozik -, mi pedig gyorsan utána számolunk, és nem akarjuk megsérteni az ünnepeltet, de arcunkról leolvassa a hitetlenkedést, és látja, hogy várjuk a magyarázatot.
– Polgárit végeztem, és tizenöt éves koromban szerettem volna pénzt keresni. Aránylag jó alkalom adódott erre 1943 telén, amikor a bombázások elől vidékre telepítették az üzemeket, így Nyugat-Magyarországra, Sárvárra került egy ruhagyár. Ott a legrámenősebb helyi szabó, F. úr vállalta a művezetést, meg mindent. Nem jött ki rosszul, otthon is volt műhelye.
F. úr engem is alkalmazott – összekötőnek. Ez a különös titulus a helyi körülményekből adódott, mert a város másik részében is volt egy varroda, a Spiegel-ház első emeletén. Ott volt aztán a “vezérkar bárja”, a murik. Összekötői tevékenységem az éjszakai órákra is kiterjedt elég gyakran, mert a nappali textíliák helyett a “bár” nyersanyagát ilyenkor szállítottam – ládaszám. F. úrnak tömött pénztárcája volt, nekem nem volt pénztárcám! De a gépek, a gépek nagyon érdekeltek.
Néhányszor volt szerencsém találkozni őméltóságával, az igazgató úrral is. Mindig az volt az érzésem, hogy a Népszava karikatúrája lépett ki az újságból, alakja tökéletesen kielégítette a tőkés akkori fogalmát: cúgos cipő, nagy pocak, aranylánc, sétabot, dupla toka, vastag szivar, monokli, keménykalap. Aztán felváltotta őt negyvennégy őszén egy szüntelenül üvöltő úr, egyenruhában, karszalaggal. Valószínűleg azért üvöltött mindig, mert már kopasz volt, s még csak főhadnagy…
A csodálatos gépek alól is eltűnt a civil, katonaposztóba mélyedtek a tűk. Egyre jobban féltem az esti megbízatástól, lidércként nehezedett rám a fénytelen utcák csendje. A városháza előtt szoktam eljárni. Azon a bizonyos estén is így történt, amit míg élek, nem felejtek el! Este tizenegy óra felé a városháza sarkához érve, a gyér fényben valami szokatlant láttam. Közelebb érve, megborzongtam a felismeréstől: bitófa!
Futva tettem meg az utat a Koronáig. Visszafelé a Siegel-házba nagy kerülővel jöttem. Az idősebbek mondták, hogy a nyilasok ácsoltatták ijesztésül, tábla is van rászögezve: “Ide kerülnek a hazaárulók, akik…” A varrodában még nevettek rajta. Néhány nap múlva felakasztottak egy fiatalembert a főtéren, ugyanott, állítólag nem akart fegyvert fogni… A kezek ökölbe szorultak, de más nem történt. Volt egy-két öreg szaki, akikről azt mondták, hogy szakszervezetiek, ők megjegyezték, hogy már nem tart sokáig.
“Megállítjuk az oroszokat a Rábánál!” jelszóval leventéket toboroztak a véresszájú “hősök”; én a varrógépekre gondoltam és arra, hogy már nem tart soká, bújkáltam.
– A felszabadulás után nyomban Budapestre mentem, és egy budai kisiparosnál varrógép-műszerész szakmát tanultam. 1948 óta a kispesti ruhagyárban, és hat éve már itt dolgozom Dunaújvárosban, ennyi az egész.

A sztálinvárosi ruhagyárban

A MŰSZAKNAK VÉGE. Az udvari műhelyből az öltözők felé indulunk. Tőlünk délre a Dunai Vasmű kohói látszanak. Most ott is műszakváltás van. A kohászok asszonyai vidám hangoskodással sietnek ki a ruhagyárból, hogy együtt érjenek haza férjeikkel. Ma jó napjuk volt, túlteljesítették a tervet, talán éppen azzal a géppel, amit Horváth László javított, s talán nem is gondolnak arra, hogy munkájukban van egy kis történelem…

Tóth Dezső


Az 1958-ban 10 éves Vörös Október Ruhagyár kitűzője
/saját gyűjtés

Az 1927-ben alapított kispesti Carpathia Szövőgyár Rt. államosítása után, 1948-ban kezdte meg működését a Vörös Október Ruhagyár. A cég Üllői úti épülete 1967-től egy hat üzemből álló országos vállalat központja lett. Ennek egyik legnagyobb üzemegysége volt az 1957 óta működő dunaújvárosi (indulásakor sztálinvárosi) ruhagyár is. A konfekció “Elit” márkanévvel készült külföldre, de a Szovjetunióba szánt ruhák címkéjére a hazai VOR rövidítést hímezték rá cirill betűkkel, ami oroszul csak annyit tesz: “tolvaj”.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros