– 31. rész –
A kenyér meg máris itt van – lépett a nyári konyhába és fordult is nyomban ki, kezében a hatalmas 5-6 kilós kenyérrel.
Pista bátyám addigra – legnagyobb szomorúságomra – már kifogta lovainkat és be is kötötte az istállóba, s teljesen öntevékenyen a pincét is megjárta, és már ott volt kezében a vörösboros kancsó. Nagyanyám egy vászonabroszt terített a nyárikonyha előtti asztalra, és odaülhettünk lakomázni. Persze ez csak olyan uzsonnaféle volt a megéhezett érkezőknek, hogy vacsoráig kibírják.
E pompás választék azonban engem nem hozott tűzbe, mert bizony – és ezt őszintén el kell ismernem – nagyon válogatós gyerek voltam.
Soha meg nem ettem a csirke vagy a tyúk bőrét, se sülve, pláne főve; meghaltam volna ha a kávé, vagy a tej fölét meg kellett volna innom. Ezeket Édesanyám már jól tudta és bizony leszűrte a nekem szánt adagot. Kapott is érte Pista bátyámtól.
Juli, Juli, te urat akarsz nevelni a fiadból?! – mondta neki nemegyszer indulatosan, ha észrevette az ilyen alkalmakat. Én azonban nem nehezteltem nagybátyámra, mert nagyon szerettem. Nálánál nagyszerűbb embert nem ismertem, és végtelen nagyra értékelem paraszti tudását, és külön tisztelettel adóztam erejének, amivel számomra rendkívül nehéz terheket, búzászsákot, vaskoronát, ekét, gurgót stb. tudott megemelni. El is határoztam, hogy magam is ilyen erős ember leszek (mintha ez saját magunktól függne!).
Érdekes, hogy ez a törekvésem máig is megvan bennem. Nagyon szeretek nehéz terheket emelni, megemelni. Olyanokat is, amelyekről úgy érzem, hogy nem fog sikerülni. Legtöbbször mégis sikerül és valami örömet érzek ilyenkor. Nem a manapság divatosnak nevezett “sikerélményt”. Valami mást. Talán ezeket a kisgyermekkori, atavisztikus elkötelezettségek megvalósulását.
Uzsonna közben azonnal érdeklődni kezdtem az én tanyai barátomról, nyári tanítómesteremről, mindenféle állatok pásztoráról és sok “kutyaság” kitalálójáról és ismerőjéről, az én kedves Polák barátomról. Ő állami gondozott volt, akkoriban úgy mondták “lelenc”. Már jó pár éve élt a családunkban családtagként és bizony helytelen közös cselekedeteink fennforgása esetén a testi fenyítésből én sem kaptam kevesebbet, mint ő. Ezt nem szemrehányásképpen hozom fel, hanem annak bizonyítására, hogy az ilyesfajta ügyeink megítélésében az igazságszolgáltatás bizony demokratikusan történt. És így volt jó. Ezzel is szorosabbra kovácsolódott nemes barátságunk és esetleges fenyítésünk után rejtekhelyünkre húzódva közösen kívántunk mindenféle rosszakat Pista bátyámnak, nagyanyámnak, vagy akár Anyámnak is. Bizony! Ilyen volt a mi barátságunk!
Nem csoda tehát, ha a távollevők közül őt kérdeztem elsőnek és – máig sem értem miért – nem nagyapámat, aki érkezésünkkor nem volt jelen.
– Kint van a malacokkal. Majd hamarosan behajt és akkor találkozhattok! – jött a tényismertető válasz.
– Jól van ? Milyen volt az értesítője? – érdeklődtem tovább.
– Miért ne volna jól?! Fene a baja! A bizonyítványa? Hát az nem valami fényes! Gondoltam, jó lesz ezt a témát nem nagyon háborgatni, mert az én barátomnak nemigen szerzek vele örömet, alighanem voltak némi hiányosságok az eredményekben.
Gyorsan bekanalaztam a tányérba kiöntött aludttejemet, ettem hozzá egy kis karéj kenyeret és már siettem is átöltözködni, ez azonban csak az ünneplő sötétkék ruhámtól való kellemes szabadulásomat jelentette, mivel az új “öltözet” mindössze a hagyományos és rendkívül kellemes viseletű “glottgatyából” és “trikóból” állott. Ezeket Édesanyám időközben már kiszedte a nagy, vesszőből font útikosárból és én, szandálomat lerúgva, boldogan fickándoztam a tanya löszporos udvarán. “Pesti” színem volt, soványka voltam és kopasz.
Nyárra mindig levágták a hajamat, mert az volt a család meggyőződése, hogy a napfény és a levegő igen jót tesz a fejbőrnek, és mivel úgy sem megyünk sem búcsúba (ez már Szentháromság vasárnapján Pünkösd táján megvolt), se rokoni esküvőre, nem kell az a “bizonyos” hajviselet egy gyereknek. Ebben vita nélkül értettem egyet, mert Polák barátom is ezt a frizurát viselte télen, nyáron.
Az asztalnál ülők beszélgetése nem nagyon érdekelt és hamarosan bóklászni kezdtem az udvaron, benézve az istállóba, ahol lovaink álltak meg egy kiscsikó. A Lidinek a csikója, amit Pista bátyám “Csinosnak” kezdett keresztelni. Szép kis pej csikó volt. Szelíden és barátságosan jött oda hívásomra. Hiába a “kis teremtménnyel” könnyen megértik egymást. Az istálló másik oldalánál csak két borjút találtam. Ezek már hívás nélkül is jöttek az ideiglenes akol széléhez. Nem tartottam tőlük, sőt ujjamat a szájukba dugva szépen “megszoptattam” őket. Ezt a mókát is Poláktól tanultam.
De milyen is az ember! Bizonyára van abban valami ősi paraszti, hogy az Olvasónak először is az istállót kezdem bemutatni, ahelyett, hogy házunk emberlakta belső helyiségeit igyekeznék leírni. De ha már itt tartunk, maradjunk egy kicsit!
Az istálló, tanyánk legnagyobb helyisége volt, de ez természetes is. Jobb felében a szarvasmarhák; bal felében a lovak, esetenként ezen utóbbiak, esetenként “strájfával” elválasztva. Az ajtó két oldalán egy-egy dikó. Ez volt éjszakai nyugvóhelye Pista bátyámnak és Polák barátomnak, akit ezért meglehetősen irigyeltem.
A bal oldali falon hatalmas, karószerű akácfaszegek. Ezeken lógott a hám, a kantár, a gyeplő meg mindenféle használt és új istráng, kötőfék, kötél, szóval mindaz, ami kell a fogatoláshoz. A kiscsikók az anyjuk mellé voltak kötve, de a borjak az istálló egyik sarkában elkülönítve, hevenyészett akolban.
Az istállóban számos fecskefészek húzódott meg a gerendákon és természetes, hogy fecskéink itt-tartózkodása idején az istálóajtó éjjel-nappal nyitva volt.
A helyiségnek egyetlen szellőzőablaka volt, kisméretű. A másik ablak a kis lakószoba felé volt, de ez nem volt nyitható. Tulajdonképpen az volt a szerepe – és ez lenyűgöző paraszti találékonyság -, hogyha a gazda kimegy lefeküdni “hivatalos” helyére az istállóba, akkor a mécsest feltették e kis ablakba és így két helyiségnek is szolgáltatott világosságot, ha nem is mennyei fényt, de arra elegendőt, hogy eltegyük magunkat holnapra. Ez a kis ablak alaposan be volt tapasztva, annyira, hogy pár évvel ezelőtt alig tudtam a romokból kibontani és szinte a régész alaposságával le lehetett fejteni egymásról a század egymást követő tapasztás rétegeit. Nem volt könnyű munka! (A kis ablakkeret máig is megvan, mint egyik tanúja gyermekkorom szép napjainak.)
Most, hogy épp bekukantok az istállóba, teheneinket nem találom, de azonnal eszembe jut, hogy ezek kint vannak a “gulyán”, azaz a legelőn, és majd napnyugat táján kell értük menni. Ez már maga is aznapra szép programmal kecsegtetett.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 26.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
