Úgy, ahogy történt – 18. rész

– 18. rész –

Egy esős délutánon azonban sikerült a hátsó visszagombolkozás! Ekkor éreztem meg, hogy már nem vagyok holmi kis óvodás! Annyira nevezetes esemény volt ez, hogy életemben sem fogom elfelejteni! Ugye kedves olvasó, bárcsak ilyen “nagy” dolgokon múlna az élet többi szakaszában is egy-egy felsőbb “osztályba” jutás…
Pestújhelyi időmből meg kell emlékeznem az akkori főtér varázslatos játszóhelyeiről. Ezt a főteret, amely a katolikus templom körül terült el akkoriban Livia-térnek (ma, úgy tudom Pestújhelyi térnek ) hívták és kicsit dombos homokjával, már akkor is nagy akácfáival ideális volt számunkra. Rosszra való hajlamunkat azonban behatárolta az a tény, hogy Thuránszky tanító néni a tér közvetlen szomszédságában lakott, és mint pedagógus akkor is kitekingetett, ha történetesen nem az ő “báránykái” hancúroztak a terepen.
Ez a tér volt különben a búcsúnak is kiváló terep, amelyet ilyenkor elleptek a különböző cukorkás, játékos szörpöket kínáló és minden csecsebecsét árusító sátrak.
Nekem azonban nem ez volt az érdekes, hanem a mutatványos sátor, amelyet talán túlzás lenne sátornak mondani, mert csak oldala volt, teteje nem. Ez persze elég volt ahhoz, hogy kemény tíz fillérekért váltsunk belépőt, mert az oldalponyván leskelődni nem lehetett.
Itt szerepelt a számomra legcsodálatosabb artista, akinek produkciójára – legalábbis a nekem legjobban tetszőre – pontosan emlékszem, nevére – és ezt nagyon sajnálom – már nem, de valami olyasféle neve volt, mint – mondjuk -: “Wandellár kapitány”. Nem ez, az biztos, de mégis ugye, csodálatos. Már a név is!
A produkció egyik epizódja pedig az volt, hogy Wandellár (most már nevezzük csak így!) mindkét lábát egy asztalon a nyakába vette és két kezén állva először leugrott egy hokedlira, majd erről a homokba. Fantasztikus volt!
Legalább háromszor befizettem a műsorra és nem bántam ha így nem telik török-mezre, meg simi-labdára vagy bármi másra.
Búcsú múltán aztán magam is megpróbáltam a wandellári produkciót. Nem a bátorságomon múlott, mert én a konyhaasztalról egyenesen leugrottam volna a földre, hanem azon, hogy nem tudtam egyszere mindkét lábamat a nyakamba venni, így az egész dicsőség továbbra is az én barátom Wandellár kapitány tulajdonában maradt. Ez azonban csak a kisebbik baj lett volna. Történt ugyanis, hogy én egy idősebb barátom előtt feltártam bámulattól túlcsorgó szívemet és Wandellár kapitányt minden idők legnagyobb “valakijének” neveztem (artistának, vagy művésznek biztos nem, mert ezeket a szavakat akkor még nem ismertem, még kevésbé használhattam).
Az illető egy kis ideig furcsán nézett rám, majd megkérdezte:
– A Wandellárt mondtad?
– Őt bizony! De őt ám!
– A Józsit?
– Milyen Józsit? A Wandellárt mondtam!
– Ő a Józsi! Németh Józsi! Apám unokaöccse! Lakatos a járműjavítóban. Nálunk is szokott hülyéskedni, ha néha eljön. Most is valami új dolgon töri a fejét.
A Wandellár? – és remegett a hangom.
– Ne hülyéskedj, ezt valami könyvből vette. Németh Jóska a becsületes neve! Ha nem hiszed kérdezd meg majd tőle!
Egy világ omlott össze! Hogy a piros öltözetű kígyóember “csak” egy Németh Józsi?! Szinte elviselhetetlen volt a számomra! De bele kellett törődni. A barátom azt is elmondta, hogy az én bálványom hol lakik és nézzem meg egyszer, ha neki esetleg nem hinnék. De ne törjem magam, mert így is büszke lehetek rá, mivel a Beketow cirkuszból is felkeresték. Ez némileg megvigasztalt, mert Apámtól tudtam, hogy a Beketow cirkusz nem akármi. Ott láthatók a Czáják, a Jancsi bohóc meg a vörös Zserard… Lehet, hogy egyszer majd Wandellárt is ott láthatom…
Időbeli eligazodás kedvéért: ekkor még nem jártam elemibe, tehát még nem voltam hatéves.
Emlékezetem szilánkjai közé tartozik a szombatonkénti piacrajárás Édesanyámmal. Nekem ugyan itt semmi feladatom nem volt, de jelenlétemet azért tartottam fontosnak, mert ez biztosította minden körülmények között az egy szelet “tejcsokoládé” beszerzését. (Ha nem akartak venni, hát addig “regnálódtam”!)
Micsoda tejcsokoládé volt ez! Szöveg is volt rányomtatva, de az biztos, hogy nem Dreher, sem… Jaj, ebben a pillanatban jutott eszembe! Hunnia! Hunnia volt a csokoládé neve. Hát nem csodálatos? 50-55 év távlatából jön elő, pedig eddigi életemben egyetlen egyszer sem jutott eszembe!
Bizony elég keskeny kis szelet volt és – homokos! Vagy valami ilyesféle szaporító anyag volt benne. Igen erősen kvarcogott a fogam alatt. De azért kitűnő volt.
És hogy ettem! Mindig csak egy kis darabkát harapdáltam le, ezt aztán úgy szopogattam, mint manapság a dohányosok a szívják a pipáikat a nagy nemzetközi versenyeken, ahol három grammnak órákig el kell tartania. Hát körülbelül így! Volt is nekem csokoládém zsebkendőm sarkába kötve még hétfőn is!
Manapság, amikor unokáimat arra oktatom, hogy ne úgy edd azt a csokit, mint a kenyeret, ne rágd, hanem szopogasd, lassan, akkor sokáig tart – mindig eszembe jut az én keskeny, kvarcos Hunnia (íme már nevét is tudom) csokoládém.
Meg kell emlékeznem ezen időbeli legkedvesebb barátomról, Rabi Jancsiról, akik a körvasút mellett laktak és egy igen jó játszóhelynek számító grund volt a környékünkön. Nem követtünk el emlékezetes dolgokat, de igen kedves társam volt. Ezt legjobban az mutatja, hogy jótettek vagy csíntevések nélkül is neve mindmáig belevésődött emlékezetembe. Még rosszízű emlékekről is be kell számolnom. Volt családunknak abban az időben egy kedves, öreg barátja: a Frinta bácsi. Hogy ez a név vezetéknevet vagy olyan becenév félét jelentett-e, nem tudom. Legérdekesebb az volt, hogy ez a Frinta bácsi amerikás magyar volt, persze akkor nem így hívtuk, hanem, hogy “járt Amerikában”. Hozott is ajándékot. Anyámnak egy olyan virágos bonbonos dobozt, amelyben minden bonbon külön kis papírcsészében ült. Apámnak meg egy rendkívül rikító vörös nyakkendőt.
De nem is ezeket akarom én elújságolni! Nem!
Olyasvalamit szeretnék közreadni, hogy ne fordulhasson elő másokkal az én esetem. Történt ugyanis, hogy ez a jó bácsi meghalt. Szép, díszes temetése volt Pestújhelyen. Mi is ott voltunk. Jó paraszti szokás szerint engem is felemeltek, hogy láthassam a ravatalon fekvő kedves halottat.