Sztálinvárosi Hírlap – 1960. július 26.
GYŐZ A JELEN
Déliváros… Hallatára vannak, akik lemondóan legyintenek, más “jólértesültek” rémlegendákat tudnak mesélni az ottani állapotokról. Ilyenkor persze nem x. y. délivárosi lakosról van szó, hanem általában a délivárosiakról…
Mi hát a helyzet a Délivárosban? Igazak-e a “jólértesültek” hírei?
Jöjj velem olvasó egy kis déli városi sétára…
A nap már lenyugodni készül az alacsony háztetők felett. Ilyenkor zajos az élet idekint. Az esti hűvösben a házak előtt nagy csoportokban ülnek az emberek. Egyik helyen kollektív lottózás folyik, másutt kártyáznak. Mindenfelé sok játszadozó gyerek. Ha az ember benéz a házakba, ha megfigyeli az embereket, talán a legszembetűnőbb az, hogy észrevehetően küzd a múlt a jelennel. Forr a Déliváros. Furcsa, sajátos módon keveredik a jó a rosszal, a primitív a kulturálttal. Ezt veszi észre a házsorok között ődöngő ember a külsőségekből is. Vannak helyek, ahol a két ház közti üres földterületen pompás kis virágoskertek nyílnak. Az ablakokon színes függönyök, olyan a kép, mintha egy balatoni üdülőtelepen járna az ember. Másutt viszont ezeket a térségeket felverte a gaz, a száraz kórók között hatalmas szemétkupacok éktelenkednek. Ez persze csak látszat, csak felszín, de beszédes jele annak, hogy az itt lakó embereknek milyen az igénye, hogy beletörődnek-e a jelenlegi állapotba, vagy az adott lehetőségek között megpróbálják-e környezetüket szebbé, egészségesebbé tenni…
Barakkok között /filmkockák az Én és a nagyapám című filmből
Á. S-ék lakása egy kis darab a szomorú múltból. A ház előtti poros térségen a porban csúszkálnak a gyerekek. A legkisebb talán egy éves lehet. Olyan piszkos szegényke, hogy szinte beleolvad a portengerbe. Kezében kis darab főtt kukorica. Előbb megfürdeti a porban, aztán harap belőle. Az anyja közben arról beszél, hogy ő mindent megtesz a gyermekéért. A legnagyobb 10 éves. Most megy második osztályba. Eddig megbukott.
– Hát miért nem tanul?! Tehetek én arról, hogy ilyen hülye? – igazolja magát az anya.
A gyerek egyébként értelmes, egészséges gyerek.
– Mit ebédeltél ma? – kérdem tőle.
– Kenyeret… – hangzik a tétova felelet.
– Nem vagy éhes?
– Miért? Van magának valamije? – kérdi és megélénkül…
Az apa részeges. Veri a feleségét, emiatt már rendőri felügyelet alá is helyezték.
– Most nem iszik – védi az asszony. – Fizetéskor én hozok neki egy kis bort… de azt is inkább a gyerekeknek adja – mondja majd javítani próbál: – illetve én iszom meg…
Bent a lakás piszkos, az asztalon lévő dinnyehéj feketézik a legyektől. A pokróc alól kilógó ágynemű színe meghatározhatatlan… íme egy kis terület a múltból…
Barakklakás. Egy szobában egy család, 1958
– Rettenetes emberek… Halljuk, hogy a tanács talán állami gondozásba vezeti a gyerekeiket… Nagyon helyes… Mást nem lehet csinálni – mondja az egyik szomszéd, és átvisz a jelenbe. Szabó Ferencék ablakában temérdek virág. Odabent szól a rádió. A férfi alszik, de amint belépünk, felébred. Szívesen fogad. A szobában új hálószoba bútor, a falakon képek. A főhelyen egy cigánylány. Milyen kár…
Persze van ebben jó is. Mert kép, és mert jelzi Szabóék igényét a szépre.
– Két újságot járatunk. A Hírlapot és a Népszavát. Rendszeresen el is olvassuk – mondja az asszony.
– Sajnos a lakás kicsi és rossz – panaszkodik Szabó Ferenc, – így hát nem tudjuk olyan lakályossá tenni, mint szeretnénk. – Aztán felcsillan a szeme. – De az ősszel megkapjuk az új lakást.
Ahogy az asztalra téved a szemem, két színházjegyet látok.
– Péntek estére szól?
– Jó, hogy eszünkbe juttatta. Van nekünk, déli városiaknak egy nagy panaszunk. Ha színházba megyünk, vagy netán a városban szórakozunk, gyalog kell hazajönni, mert az utolsó autóbusz 11-kor indul. Nem lehetne legalább azokon az estéken, amikor színházi előadás van később is indítani autóbuszt? Higgye el, nagyon sok ember ezért nem megy színházba…
Kérését, melyet indokoltnak tartunk, ezúton továbbítunk az illetékesek felé…
Déliváros barakkjai
Hasonló tisztaság és rend fogad Tokaji Tiboréknál. Kicsi a lakás, de szépen berendezett. Az asztalon új, modern rádió, a falra erősített könyvespolc zsúfolásig megrakva könyvekkel. Pedig nehézségeik vannak. A ház rosszul van szigetelve, a falra borított védőszőnyeg alját eszi a penész. Nem győznek szellőztetni és takarítani. De nem adják fel a harcot.
Mindketten az AKÖV-nél dolgoznak. Itt szerepelnek a lakáslistán is. Várják a lakást, de addig is igyekeznek emberhez méltó módon élni. És életük bizonyítja, hogy ezt lehet is…
Mint ahogy harmonikusan és szépen élnek Erdei Imréék is. Erdei Imre a Városgazdálkodási Vállalatnál úttisztító. Látogatásunk idején már otthon volt. Éppen olvasott. Felesége a ház előtt térítőt horgolt. 18 éves lányuk valami KISZ ügyet intézett el. A lakásuk tiszta és rendes, bár Erdei néni kissé pironkodik:
– Kicsi a hely és sok a holmi… nehéz rendet tartani…
– Bizony már nagyon jó volna beköltözni a városba – türelmetlenkedett a fiatal lány.
– Majd eljön annak is az ideje – intette le az anyja… – Higgye el, hogy mi nagyon szépen élünk… nyugodtan, csendben. Eljárunk ide a délivárosi könyvtárba, meg a városiba is. Mindig van olvasnivalónk – mondta Erdei néni és férje a könyvet letéve egyetértően bólintott hozzá…
Barakktáborok és szociálpolitika
A tanácskirendeltség elé még sorban érkeznek a buszok. Munkaruhás embereket hoznak. A befelé menő buszokon jólöltözött nők és férfiak ülnek. Ezek a városba mennek szórakozni. A kocsma terraszán néhány ember sörözget. Odabent az új melegkonyhán fő a finom vacsora…
Egyszerre egy bizonytalan járású férfi tántorog elénk és a tanácskirendeltség vezetőjével akar beszélni. Mint mondja “bizalmasan…”. Dől belőle a borszag, nem kell különösen jó szem hozzá, hogy az ember megállapíthassa: rettenetesen részeg…
– Vági elvtárs… Hányszor kértem már magukat… de nem intézték el…
– Már továbbítottuk az ügyét… Sajnos nehezen megy…
– Már pedig ezt el kell intézni… Értse meg… Szaktárs! – fordul felém – intézzék el, hogy elmehessek elvonókúrára… Nem tudok így leszokni az italról… Szeretnék rendes ember lenni… Írja fel a nevem… K. J-nek hívnak, a 26. Építőipari Vállalatnál dolgozom… Segítsenek… Családom van, a feleségem is dolgozik, higgye el, nagyon rendes asszony, csak én nem tudom abbahagyni – mondja, majd lemondóan legyint. Megfordul és elindul az Italbolt felé…
Több helyen jártunk még és sétánk befejeztével megerősödtünk abban a hitünkben, hogy itt a Délivárosban is győz az új, a tisztább, kulturáltabb élet. Ma már az olyan példák a kirívóak, mint Á. S.-ék esete. Az általános az, amit ezeknél a délivárosi embereknél láttunk. Ennek igazolására még hadd mondjam el a kordélyosok esetét. Ez a telep, az itt lévő munkásszállóval nem is olyan régen még indokoltan nagyon rossz hírnek “örvendezett”. Ma a szálló helyiségei tiszták, lakályosak. A szobákban rádió. A lakók az esti órákban olvasgatnak, sakkoznak, mint ottjártunkkor Nikli Józsefék. És elmondották azt is, hogy elitélik azokat, akik részegeskednek és a kultúremberhez nem méltó módon viselkednek. Nálunk ez közhangulat. Hamarosan felavatják a kultúrotthonukat. Az olimpiai közvetítéseket már innen szeretnék nézni, saját televíziójukon…
Déliváros 1964-ben
fotó: MTI/Járai Rudolf
Bizony ez is Déliváros. Sőt ez Déliváros, ahol a jelen legyőzte a múltat, és szabad utat engedett a jövőnek.
Bontják a Délivárost /1967
fotó: fentrol.hu
Csatázik a jelen a múlttal. Vanahol már eldőlt ez a harc, van néhány hely, ahol uralkodik a múlt. És van, ahol most dől el a harc, mint K. J. esetében is. Reméljük, hogymegnyugtató módon.
Mint ahogy a délivárosi emberekcsaládok legnagyobb részénél győzött a jelen. Ez ennek a délivárosi sétának tanulsága.
Ő.F.
Déliváros – ami maradt – képtár
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
