Dunaújvárosi Hírlap – 1976. március 12.
Forradalmak Dunapentelén (I.)
“Nem adunk már az uraknak sem robotot, sem dézsmát”
Százhuszonnyolc esztendővel ezelőtt, 1848. március 15-én elemi erővel robbant ki a magyar nép harca nemzetünk függetenségéért, a nép sorsának jobbrafordulásáért. Ez az a dátum, amelynek hallatán tisztelet tölt el minden magyart, emlékezve a hősökre, akik életüket és vérüket adák a hazáért, minden itt élő – legyen az horvát, szerb, szlovák avagy rutén – szebb jövőjéért.
A forradalom nem előzmények nélkül robbant ki. Magyarország gazdaságát és társadalmát már a XIX. század elejétől egyre feszítőbb ellentétek jellemezték. A haladó, a nép sorsáért felelősséget érző hazafiak jól látták, hogy változásokra van szükség. Olyan változásokra, amelyek eredményeként felvirágozhat a gazdasági élet és igazságosabb lesz a társadalom. E változásokat reformok urán elérni nem lehetett. A XIX. század eleje, a reformot megpezsdítette ugyan az ország gazdasági és politikai életét, de alapvető változásokat a feudális jellegű országyűlések nem eredményezhettek. A reformkori politika csődje a kor haladó képviselő számára is világossá tette, hogy változásokat csak erőszakos úton, forradalommal lehet elérni.
Nem felesleges emlékeztetni talán a XIX. századi Magyarország gazdasági-társadalmi ellentéteire, amelyek érthetővé teszik a forradalom szükségességét. Magyarország a feudalizmus kelet-európai útját járó, elmaradott ország volt. Az alapvető társadalmi ellentét – jobbágy és a földesúr ellentéte – a XIX. századra elmélyült. Az elemi emberi jogoktól megfosztott jobbágyság helyzete tarthatatlanná vált: a nagyszámú, földnélküli, teljesen vagyontalan zsellérség munkát sem kaphatott. A robotra berendezkedett úri nagybirtok termelése alacsony szinten mozgott, s a gépesítés nagyon lassan hódított tért. Az ipar szintén alacsony szinvonalára a kézműves jelleg a jellemző. Csak az 1840-es években alakultak meg nagyüzemnek nevezhető gyárak: Óbudai Textilgyár, a Ganz-féle vasöntöde, az Óbudai Hajógyár. Ez a fellendülés is viszonylagos csupán, hisz a szintén feudális keretek között élő Ausztriában 1840-ben minden harmincötödik, míg Magyarországon csak minden tizenharmadik ember foglalkozott iparral. A magyarországi iparfejlődés gátja elsősorban a tőkeszegénység – nem alakult ki vagyonos polgári réteg, amely nagyszámú ipari vállalkozást kezdhetett volna – és a Habsburgok Magyarországra nézve hátrányos vámpolitikája. Magyarországon tehát még mindig a robot dívott, meg a földesúri hatalmaskodás, amikor Nyugat-Európában már virágkorát élte egy fejlettebb társadalmi rend, a szabadversenyes kapitalizmus.
Nemcsak a feudalizmus elavult korlátai nehezedtek teherként Magyarországra, hanem a Habsburg elnyomás is. A társadalmi változás igénye összekapcsolódott a független nemzeti állam megvalósításával, ezért a célokért robbant ki a forradalom, majd vívmányai megvédésére a szabadságharc.
Dunapentele a XIX. század közepén mezőváros volt. Elsősorban jó földrajzi fekvésének köszönhette, hogy ki tudott emelkedni a korabeli jobbágyfaluk tipikus sorából. A Duna nem csak víziutat jelentett, ami a kereskedelem fellendülését segítette, hanem az iparosodást (vízimolnárok) is megkönnyítette.
“Pentele és a Duna. A folyó a település életében”
A mezővárosi rang azt is jelentette, hogy a faluban évente négyszer országos vásárt engedélyeztek a falu földesurai, és az elöljáróságot a lakosság választotta. A faluban élő – meglehetősen szűk – vagyonos réteg mellett azonban itt is megtalálhatjuk a zsellérek nincstelen tömegét. A március 15-i pesti események hatásáról feljegyzés nem maradt. Nem tudjuk, hogy mikor ért ide annak híre, és milyen visszhangra talált a lakosság körében.
Az áprilisi törvények kiadványa gróf Batthyány Lajos miniszterelnök képmásával
fotó: wikipedia.org
Az áprilisi törvények közül a jobbágyfelszabadítók érintették legközvetlenebbül a falu lakóit. A faluban a néphagyomány megőrzött egy dalt, amely feltehetően 1848- ban keletkezett .
“Éljen magyar, éljen magyar, mer vivát.
Nem adunk már az uraknak sem robotot, sem dézsmát.
Sem robotot, sem füstpénzt nem fizetünk,
A magyarok istenére esküszünk.”
Ez a versike – fennmaradása és tartalma – bizonyítja, hogy a törvényeket lelkesen fogadhatták a falu nincstelenjei, akik emberibb életet reméltek.
A nemzeti őrseregről szóló törvény végrehajtásakor Dunapentelén összeírták a felfegyverezhető, fegyverforgatásra alkalmas embereket. Az összeírás fennmaradt, így tudjuk, hogy összesen 237 pentelei lakost írtak össze a nemzeti őrseregbe. A nevek között találjuk Szórád Mártonét is, az 1836-os parasztmozgalom meghurcolt, börtönt megjárt vezérét, aki az összeírtak között a legidősebb volt. A dunapentelei nemzeti őrsereg ideiglenesen megválasztott kapitánya Janovics Tódor lett.
Petőfi a nép között – Révész Imre festménye
“A művész a nép körében, egy falusi csapszékben tünteti fel a nagy költőt, a mint valamelyik hazafias, nyilván forradalmi költeményét fenkölt lelkesedéssel felolvassa. S a hatás általános és nagyszerű, a mint ezt a kép oly megkapólag feltünteti. Mindenkit megigéz a költemény hatalmas ereje. De mily különféle módokon nyilatkozik ez a hatás a hallgatóság egyes tagjainál s mily meglepő művészettel tünteti azt elénk a művész.”
(Forrás: Vasárnapi Ujság 43. évf. 51. sz. (1896. deczember 20.)
Kis lak áll a nagy Duna mentében…
A Pentele környéki falvakban ez az összeírás nehézségekbe ütközött, a szolgabírói jelentés szerint a “nemzetőrök közül csak a dunapentelei, rácalmasi és adonyi nemzetőröket lehet teljes bátorsággal” felfegyverezni. A pentelei összeírás sikerét a falu népének lelkesedése és Varga Mihály népjegyző tevékenysége magyarázza, akiről tudjuk, hogy a faluban a forradalom következetes híve volt. “Varga Mihály pentelei jegyző, minden esettől fogva… a legdühösebb pártütő volt, az embereket nem kímélte leggyalázatosabb ocsmány szavakkal fellázítani…” – így szól róla a szabadságharc leverése után készült földesúri nyilatkozat.
A lakosság szabadságharc alatti magatartásáról 1849 első hónapjaiból vannak hivatalos írásos feljegyzések. A császári csapatok megszállták a megyét és írásban hűségnyilatkozatot kértek a falvaktól. A járási szolbabíró azt jelentette Windischgrätznek, hogy “Adony a gyakori sürgetésre sem nyilatkozott, Dunapentele hasonlóképpen semmi nyilatkozatot nem adott, ahol egyébként a nép azon az alapon vonakodik, hogyha a megyét a fegyverek hatalmával már hódoltatták, miért követelnek írásos nyilatkozatot is.” A hódoló nyilatkozatot a falu – a császári csapatok bevonulása után kinevezett – elöljárósága mégis kiadta. A nép ennek hallatán a vároháza elé vonult és halállal fenyegette meg az elöljárókat, ha azt vissza nem vonják. A hódoló nyilatkozatot ezért visszaadták, de egy fegyveresekből álló “büntető expedíció” is megjelent a faluban. Erőszakkal sem lehetett eltántorítani a lakosságot, s amikor a győzelmes tavaszi hadjárat eredményeként császáriak elvonultak, a régi elöljáróságot azonban elcsapták, helyükbe a forradalom híveiből választottak újakat. Ez az elöljáróság, amelyben a falu lakóinak minden rétege képviselve volt, következetesen a forradalom mellé állt. Ő állíttatta a vésztörvényszék elé a földesúri, császári érdekek földbirtokos képviselőjét Durcsák Jánost. Szembefordult a császárpárti plébánossal is, aki véres bosszúval fenyegette meg a rebelliseket.
A szabadságharc bukása után a földesurak azonnal hozzá is láttak a rebellisek megbüntetéséhez: fegyveres katonák érkeztek a faluba, az elöljáróság tagjait elfogták. Téglás János bíró megszökött és Komárom várában végsőkig harcolt. Varga Mihály jegyző ellen, Haynau törvényszéke előtt eljárást indíttattak a pentelei födesurak.
A szabadságharc alatt, bár népfelkelés nem volt, a falu lakossága a forradalom jelentőségét és céljait értő, az eseményeket aktívan támogató forradalmi erő volt. Ezt az erőt nem tiporhatta el az elnyomás. Amikor szükség és lehetőség volt rá, újból a haladás cselekvő és harcos támogatója lett.
Kisfaludy Katalin
