Népszabadság – 1960. február 24.
FÉL ÓRÁVAL a sajtókonferencia előtt Vincent Latéve, az AFP bécsi tudósítója, már harmadszor kért meg arra, szerezzek friss híreket Pestről. Kivált arról, mi van a bébivel? Igen, a bébivel, Erzsébet angol királynő harmadik gyermekével, akinek érkezése a hozzánk látogatott bécsi újságírók kedvenc beszédtémája volt. Legalábbis az első itt töltött napon. Különösen angol kollégáinkat, a jövendőbeli “papákat” tréfáltuk a születendő trónörökössel. Amikor már vagy egy órája folyt a sajtóértekezlet, cédulát kaptam a válasszal: A bébi megérkezett. Fiú! A hírt azonnal bejelentettem, de a várt hatás elmaradt. Kollégáim még csak fel sem emelték ceruzájukat a papírról.
Távol áll tőlem, hogy bárkit is tiszteletlenséggel vádoljak az angol királynővel szemben. Nem. A magyarázat csak annyi: ezúttal valaki az angol trónörökösnél is jobban érdekelte őket…
Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű igazgatója. S még egy ember: Tapolczai Jenő, a sztálinvárosi tanácselnök.
HOGY PONTOSAN meddig, két vagy három óra hosszat peregtek a kérdések s a válaszok, már nem tudom. Amikor vagy másfél óra múltán Max Teicher úr, a Frankfurter Rundschau munkatársa javasolta, hogy lassacskán fejezzük be, hiszen mindenki elfáradt, szinte megharagudtak rá. Miért? Dehogy is! S azután még éppen ő kérdezett a legszorgalmasabban…
Amikor a konferencia mégis befejeződött, a vélemény egyhangú volt: nagyon érdekes sajtóértekezlet zajlott le. Ronald Preston,a Times tudósítója – aki az egész értekezlet alatt le nem tette kezéből a ceruzát -, ezt mondta: – Nagyon érdekes, igen hasznos, nagyon jó volt. Ami – tekintettel arra, hogy angol ember szájából hangzott el – felért osztrák kollégánk elragadtatásával. – Az ember eddig valahogy visszahúzódott, ha ezt a nevet hallotta, Sztálinváros – mondta Teicher úr -, s most itt látja, hogy ez egy szép, modern munkásváros… – Azok számára – örvendett a lausanne-i rádió és több svájci lap tudósítója, Bálványi úr -, akik azt hiszik, hogy Magyarországon kilóg az emberek feneke a nadrágból -, már bocsásson meg a szóért -, s hogyitt nyomor és sötétség van, jó tanulság ez a látogatás. S különösen a sajtókonferencia. Nyugodt emberi hangja, egész légköre, nem szólamok, hanem őszintén elmondott tények… – S még azt is hozzátette: ezt meg is írom az újságban. Vincent Latéve röviden csak ennyit mondott: – Látja – ez jó politika volt. S ő nemcsak mondta – már meg is írta. Az AFP azóta közölte jelentését arról, hogy a nyugati újságírók “meggyőződhettek róla, hogy a magyar életviszonyok két év alatt jelentősen javultak és a kommunista vezetők annyira urai a helyzetnek, hogy semmi félnivalójuk a külföldi sajtó kritikájától”. S ezután – részletesen beszámolt arról, amit Sztálinvárosban látott s ezen a sajtóértekezleten hallott…
De hát mi tette ezt a sajtókonferenciát olyan különösen érdekessé? Hiszen nem jelentettek itt be semmilyen szenzációt, a kérdésekre nem vezető államférfiak válaszoltak.
A Bartók Béla Kultúrház épülete és a Petőfi liget 1959 augusztus 5-én.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
TALÁN ÉPPEN EZ. Akire ott sok órán át záporoztak a kérdések – nem volt az effajta dolgokban jártas politikus. És mégis volt benne annyi hozzáértés, széles politikai látókör s ugyanakkor emberi közvetlenség, meleg humor, hogy nyugodt s derűs maradt a pergő kérdésözönben. Az utolsó kérdést személyesen neki magának tették fel.
– Borovszky úr, ön milyen iskolát végzett…? – Műszaki egyetemet. – Mikor? – 1954-ben. – S amikor tíz évvel ezelőtt igazgató lett, mi volt a foglalkozása…? Amilyen egyszerűen, olyan súlyosan csengett a válasz: – Vasöntő voltam Budapesten.
Sándor András: Én, az egyszerű vasöntő…
Persze, ezzel még igazán nem nyerhette volna meg senki a legnagyobb nyugati lapok negyven tudósítójának rokonszenvét. Azzal sokkal inkább, hogy egyetlen kérdés elől ki nem tért. Akár a sztálinvárosi tanácselnök. Még a furfangos kérdésekre is olyan nyíltan feleltek, hogy a többiek azon kacagtak, aki ravaszkodni próbált. – Miért nincsen templom Sztálinvárosban? – kérdezte a dán Bonde Henriksen. – Hogyne lenne – felelte a tanácselnök. – Van egy katolikus, egy evangélikus és egy görögkeleti imaház. Általános csodálkozás. – Hol? – Az első kerületben. – Melyik az? – A régi Dunapentelén… – Nem kevés ez? – aggodalmaskodott Sztálinváros lakóinak lelkiüdvéért Bonde Henriksen. – A helyi szükségleteket kielégíti – felelte nagy derültség közepette Tapolczai elvtárs. – A 4295 tanulóból mindössze 159 jelentkezett katolikus, s körülbelül ötven protestáns hittantanulásra… Három templom nekünk éppen elég. Ha többre lenne szükség, építenénk. Mi mindig tiszteletben tartjuk a dolgozók kívánságát…
A város főutcája /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
DE A SAJTÓKONFERENCIÁT éppen az tette annyira érdekessé és tartalmassá, hogy nem ilyesfajta kérdések vitték a prímet. Hanem ilyenek: – Mibe került eddig a város? Mikor kerül sor továbbépítésére? Exportálják-e az itt készült lemezeket, vagy hazai célokra használják fel? Milyen vastag lemezeket gyártanak? Hány százalékban használnak fel hazai és hány százalékban külföldi szenet? Van-e hazai eljárásuk kokszolásra? Mi a feladata a Vasműnek a KGST-ben? Szerepel-e a 15 éves tervben még egy ilyen vas- és acélkombinát? Hanő a kapacitás, elegendő lesz-e a jelenlegi hengersor?
Nem volt egyetlen kérdés sem, amelyre ne kaptak volna pontos választ. Néha még többre, mint amit kérdeztek. – Mennyi most a nyersvastermelés? – kérdezte Rambousek úr, a nyugatnémet gazdasági cikkíró. – 600 ezer tonna vas – felelte Borovszky elvtárs, s kéretlenül hozzátette: – És 300 000 tonna acél. – Menynyi most a termelési érték? – kérdezte a nyugatnémet Industrie Kurier munkatársa. – De forintban! – sietett hozzátenni. – 1,8 milliárd volt 59-ben – hangzott a válasz -, másfélmilliárd ötvennyolcban, 1,1 milliárd 57-ben. Az idén pedig, amikor belép a hengersor, 2,3 milliárd lesz… – Egy ilyen üzem eleinte természetesen ráfizetéssel dolgozik – mondotta Henri Konitzer, a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa. – Túl vannak már ezen a perióduson? – A felelet: – Ebben az évben. Az idén már 100 forint termelési értéket 98 forintért fogunk előállítani…
A sztálinvárosi kikötő látképe: a Szalki-sziget és a Vörös Október Ruhagyár /1959. október 17.
fotó: MTI
– Igazgató úr – kérdezte az egyik osztrák újságíró -, milyen benyomásokat szerzett Linzben s mi a véleménye az osztrák salakfelhasználási eljárásokról? Az igazgató felel: – A leggazdaságosabb berendezést a linzi cég gyártja. Tőle vettük meg. – A licenszet? – kérdezik egyszerre hárman. – Nem – feleli nyugodtan Borovszky. – Az egész berendezést.
De ugyanilyen – számukra meglepően – pontos választ kaptak azok is, akik Tapolczai Jenőt a városról kérdezték. – Mennyi a gyerekhalálozás? – A múlt évben Sztálinvárosban 1198 gyermek született, s mindössze 226 ember halt meg, 276 házasságot kötöttek. A város lakóinak átlagos életkora 32 év…
Fiatal szurkolók a Gorkij téren /1960
fotó: Fortepan/UWM Libraries
Mi Borovszkyval már veteránok vagyunk… – Hassan Belkora marokkói újságíró (ki mohamedán létére nem itta meg a bort, csak a barackpálinkát. Hiszen az – csak barack) afelől érdeklődött, hány munkanélküli van a városban, s miből élnek? A tanácselnök nevet. – Igaz, van sok gondunk -, de hálistennek ilyen nincsen… Dr. Wolfgang Libal, a DPA tudósítója, a lakások nagyságáról tudakozódott. A választ pontos négyzetméterben kapta… Egy osztrák kolléga azt szerette volna tudni: hány ember ment el innen 1956 októberében? Száz – felelte Tapolczai Jenő. – Őszintén szólva, a többségük távozása nem okozot tnekünk nagy gondot. Az osztrák rendőrségnek annál többet…
A konferencia kacagott…
S MÉG MENNYI más kérdés! Építenek-e a munkások saját házakat? – Igen, 220-at építettek tavaly, 250-et terveznek az idén. – Mennyi készpénz kell ahhoz? – Az összeg 15 százalékát készpénzben kell lefizetni, a többit három százalék kamat mellett 25 évre az állam adja kölcsön… – Gut! – kiáltja egy osztrák újságíró önkéntelenül… – Mennyi az átlagos kereset? – hangzik ezután. – Az alacsony fizetésű nőkkel együtt számolva 1670 forint. – Bruttó vagy nettó…? – kérdezte valaki. Borovszky elvtárs értetlenül állt. – Hogy-hogy bruttó vagy nettó? – S míg Fürjes János, a bécsi magyar követség sajtóattaséja sietve megmagyarázta, hogy Magyarországon nincsenek a keresetekből jelentős levonások, adót a fizetésből és bérből élők nem fizetnek -, nekem eszembe jutott az a pár órával korábbi jelenet, amikor Hanni Konitzer megszólított egy esztergályost a gépműhelyben: – Mennyi a keresete? – Már nem emlékszem pontosan, úgy kétezer-kétszázat mondott. – Bruttó vagy nettó – kérdezte a csinos nyugatnémet újságírónő is. A sztálinvárosi munkás egy pillanatig gondolkodott, azután rávágta: – Nettó, persze, hogy nettó. Azon felül van még a családi pótlék, a prémium…
Útépítés Sztálinvárosban /1959
fotó: MTI
Mondom, volt sok derűs pillanat. Csak akkor nem mosolygott senki, amikor Hassan Belkora kérdésére Tapolczai Jenő sorra lediktálta a sztálinvárosi lakbéreket. Kétszobás lakás: 95-105 forint. Háromszobás: 125-150 forint. Ehhez még hat hónapon át 125, illetve 175 forint fűtési díj… Ezeket az adatokat már nem mindenki jegyezte fel. Ők tudják, miért…
Sztálinváros “belvárosa” /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
SOKFELÉ JÁRTAK a rövid kirándulás ideje alatt a nyugati újságírók. Mindenütt udvariasan, barátságosan fogadták őket, senki sehol nem tett nekik szemrehányást azért, mert a nyugati polgári sajtó ritkán közöl tárgyilagos cikkeket Magyarországról. De mindenütt, Sztálinvárosban is és a kápolnásnyéki tsz-ben is, hivatalos személyek, s egyszerű emberek egyaránt arra kérték őket: ne jobbat – csak a valóságot írják meg.
De ne is rosszabbat annál.
Kalmár György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
