Dunaújvárosi Hírlap – 1997. február 8.
Tovább sétálunk Pentelén
A Hatcsöcsű – hangzott lakonikus egyszerűséggel a három kedves tulajdonosáról nevezett korcsma megjelölése, amely Pentelei Molnár János szülőházával szemközt, az út túloldalán, annak átépítésével egyidejűleg, 1951-ben tűnt el. Késő estékbe nyúló ulti-partik és rex-csaták színhelye.
Dunapentele Fő utcája egy korabeli képeslapon
“E Vaskapuból kiérve láthatni egy hosszú völgyben az 571 épülettel ellátott, regényes fekvésű, akác és más fákkal bőven beültetett Duna-Pentelét” – írja tovább Pesty Frigyes.
Kanyarodjunk most balra sétánk során a zsinagóga előtt, be a Régi Posta utcába, amely Pentele főutcája lehetett – mai nevén Tisza utca. Ki kell ábrándítani olvasóimat, nem kedves folyónk után, hanem Tisza István egykori miniszterelnökről kapta nevét, azt is áttételesen. A falu elöljárósága 1938-ban Deák Ferenc utcára keresztelte át, mivel ő a Habsburgokkal kötött paktuma miatt nem volt szalonképes az új rendszer előtt. Dunaújváros vezetői inkább a vele párhuzamosan futó utca ugyancsak átkeresztelt nevét akasztották rá, nem sejtve, hogy ez a név az egykori “reakciós” miniszterelnököt jelöli.
Érdekes része ez a terület a domboldalra felkúszó Pentelének. Talán nem esem túlzásba, amikor azt állítom, hogy utcái még a római kori Intercisa településszerkezetét őrzik. Az alsó kikötőből a Dunával párhuzamosan az erődbe felvezető teherszállító útvonal, melynek maradványait 1985-ben gyalulták el; az erőd keleti kapujához a mai Kálvária utca nyomvonalán felvezető régi, pincékkel, apró házacskákkal szegélyezett keskeny út, ahol elég volt nagyobb esők után kezünket az utcai csurgókba meríteni ahhoz, hogy rövidesen mangarát találjunk benne, majd tovább az emberkéz vájta Bánom – ma Pincesor -, amely átépítése előtt nem jobbra, hanem balra kanyarodott el az erőd falai előtt, a hegyormot ékesítő paloták mellett, érinteni lehetett róla a katonai fürdőt is, másik irányba fordulva máris a “polgárváros”-ban volt az utas. Ezt a dombra felfutó vázat alul, vagy középütt a rétegvonalakkal párhuzamosan szükségszerűen össze kellett fognia egy gyűjtő útvonalnak, mely lehetett akár a Régi-Posta utca nyomvonala is.
Dr. Bóna István és Visy Zsolt – neves régészeink – is említik, hogy a római épületek lehúzódtak itt az Öreghegy oldalában egészen a lejtő aljáig, ahol valószínűleg a kikötő volt. Két évvel ezelőtt az egyik ház garázsához rámpát építettek, a kiásott föld helyén alul római kori falmaradványok rejtőztek. Sok ilyet takarhat a föld a meglehetős rendszertelenül elhelyezkedő kis házacskák körül. Még régi nevében is ennek emlékét őrzi a hely. Elődeink az utcáknak nem adtak külön nevet, nem volt Öreghegyi, Hegyaljai utca csak Hegyek, így nevezték azt a halmaztelepülést, melyre még ma is következtethetünk az egyre sűrűbben fogyó kis házak elhelyezkedéséből: akárcsak a Rácok között, itt is a Hegyekben és nem az Öreghegyi, vagy Hegyaljai úton laktak az emberek.
Az Öreghegy nyugati pereme alatt talált honfoglaláskori temető nyilván valamilyen településhez tartozott, amelynek ugyancsak itt kellett léteznie valahol. Pentelének ez a része – vélhetjük – évezredek óta folyamatosan lakott hely lehet.
Térjünk vissza térben és időben a Régi Posta utcába. Feljegyzések szerint Pentelének közvetlenül a török után, 1688-ban már volt postája, Budától délre a negyedik postaállomás a mai Tisza utca 9. számú telken volt, de nem azonos a meglévő épülettel, arra merőlegesen helyezkedett el. Nem messze tőle az egyik szomszédos épületben volt a postalovak istállója, itt történt a lóváltás. Ez az intézmény a múlt század végén még létezhetett, bizonyára a Pusztaszabolcs-Paks vasútvonal 1896-ban történt megépítéséig. Bizonyítja ezt az is, hogy a jelenlegi postaépület a Petőfi utca sarkán az 1882. évi térképeken még nem látható.
Dunapentele katasztei térképen /XIX. század
Ha figyelmesebben megnézzük ezt a térképet, három összetett építményt is felfedezhetünk rajta, melyeken egy kerek maghoz téglalap alakú szárny csatlakozik. Ezek voltak a lómalmok, hivatalos névvel szárazmalmok. Utolsó példányai még megtalálhatók több helyen, például Szarvason vagy Tarpán is. A három közül az egyik a mai református templom helyén állott. Ennél érdemes kissé elidőznünk. A lómalom helyett tulajdonosa később generátorgázzal hajtott gépet szerelt, fűrészmalom és daráló lett belőle. A lómalmot a lovak által húzott járgány hajtotta meg, mely a kerek tető – a járószín – alatt volt, hozzá csatlakozott a négyszögletes malomház az őrlő, daráló gépekkel. Búzát, kukoricát, árpát őrölt, kölest hántolt és heregubót fejtett.
Hasonló, de kisebb méretű berendezéseket láthattunk a század első felében az egykori parasztgazdaságoknál is. A járgány kereke kívül, szabadon volt, innen nyúlott be egy acél meghajtó tengely a gépeket tartalmazó fészerbe. A fészer esetében rendkívül egyszerű megoldásra kell gondolnunk. Favázra rárakták a szalmakazlat, alatta a szecskavágó, terményszeletelő, kukoricamorzsoló és -daráló volt. Romantikus hely: kedvelt játszóházunk. Külön élvezetet jelentett a járgány elé fogott lovak vezetése körbe-karikába.
Nem véletlenül említettem a református templom Szent István utcai telkén létezett lómalmot. A telek utcai támfalában még ma is több, nagyméretű, a római erőd falából származó faragott kő látható beépítve: sokkal több volt benne, a templom alapozása alkalmával is számos került még elő. Kérdés: ezek valóban a felső erődtől kerülhettek-e ide, vagy egy ezen a helyen volt építménynek a maradványai?
Fejezzük be kis kitérőnket, és térjünk vissza a Magyar utcára. Nem messze van a Hétvége kisáruház, régebben az “Aranyszarvas”-hoz címzett vendégfogadó, melyet még Fényes Elek is megemlít. Eredete a XVIII. század vége, XIX. század elejére nyúlik vissza. Hasonló jellegű beszálló vendéglőket lehetett találni annak idején a postaút mentén minden valamire való településen. A partcsúszás során ment tönkre a rácalmási, talán 25 éve bontották el Adonyban, a háborús évek után vált rommá a dunaföldvári, ámbár ez utóbbi helyen már szálloda is volt. Körülkerített, biztonságos udvarba jutott a boltozott kapun át az utas: magának szobát, lovainak istállót, szekerének fedett kocsiszínt talált. Volt ivó a helybéliek, külön szoba az utasok részére. A nagy szálában tartották a helyi vigasságokat, ünnepségeket. Az Aranyszarvasban a terem sarkában emelt karzaton húzta a cigánybanda. Természetes, hogy a helyiségek sorát a konyha és a vendéglős lakrésze egészítette ki. Vele átellenben, a mai Pentele bisztró helyén volt a Jantsky-féle, 1851-ben épített hasonló jellegű fogadó.
Fogadó, az iskola, és a római katolikus templom épülete
Nagytermében a falu mozija talált otthont. 20 fillér volt nekünk, gyerekeknek a belépő, amely ellenében mereszthettük szemünket a vászon előtt másfél méterrel égnek emelt nyakkal, miközben végig tutyit ropogtattunk. Mintha legalább száz egér rágcsálna állandóan – hallatszott vetítés közben, utána pedig söpörhették a jegyszedők a padlót vastagon borító tutyi (pirított napraforgó) héját.
Rossz nyelvek szerint Gyula bácsinak, a korcsmárosnak végig énekelni, vagy fütyülni kellett, ha a pincébe borért ment. Ha elhallgatott a melódia, máris csattan az amazontermészetű Mártához hasonló tulajdonságokkal felruházott Maris néninek, a korcsmárosnénak a hangja, mely Gyula bácsit az ária folytatására ösztönözte.
Várossá válásunk alkalmával a korcsmából Felszabadulás vendéglő lett, melyet mindenki közönségesen csak Dúlásként emlegetett. 1960-as évek második felében kellett elbontani, mivel függesztőműves födémszerkezete megroppant.
A Szentháromság térnél, a mai szovjet hősi emlékmű mögött kezdődött a kastélysor. Belőle még ma is látható a Mondbach-kastély. Dr. Bóna Istvánnál olvashatjuk, hogy a császárhű Mondbach kamarásnál szállt meg Jellasics bán, mikor 1849. április 26-27-én a Duna mentén visszavonulóban volt seregével. Régiek mondták, hogy az egyik öreg fán emléktábla örökítette meg a nevezetes eseményt. A kastély nagy díszkertje, mely elfoglalta a mai borkombinát egész területét, összefüggött a Kultúrköz helyén egykor létezett kastély díszkertjével. Ezt a kastélyt 1923-ban bontották el, tégláiból épült a perkátai malom. Melléképületében, mely ma a Magyar utca 27. számot viseli, volt a parádéskocsis lakása és a lovak istállója. Ezen épület és kerítése még az eredeti része annak a hosszú kerítésnek, mely egészen a Kistemető utca sarkán ma is meglévő, az idő tájt díszes, ma minden igényességet nélkülöző homlokzatú épületig tartott.
Úrilaknak nevezték akkortájt az ilyen épületeket. Maga a kastély az utcai kerítéstől távolabb körülbelül 45 méter távolságra, a telek közepén helyezkedett el. 30×13 méter alapterületű, földszintes, főhomlokzatán kilenc nagy ablakos, kisebb kastély volt, nyugati oldalán oszlopos terasszal. Tulajdonosa valószínűleg a Rosty család lehetett. Elődeik a Daróczyak leányági unokájaként először 1822-ben szerepelnek Pentelén. A Magyar utca vonalában a két kastély között meglévő három régi épület az uradalmi vezető személyzet lakásául szolgált.
Most térjünk vissza kissé a Lengyel köz sarkára. A köz elején lévő hangulatos kis régi épület bizonyára ugyancsak valamilyen nemesi kúria lehetett, erre utalnak a régi felvételeken látható vaskos, falazott kapubálványok. Megjelenése különösen fentről, az Öreghegy pereméről érvényesült, mikor még nem volt ilyen sűrűn körbeépítve.
A Rosty-kastélyt elbontották, a Mondbach-kastélyt egy részvénytársaság vásárolta meg, miután utolsó tulajdonosa főbe lőtte magát. Kertjében gőzmalom épült, az 1910-es években. Sokat jártam gyerekkoromban ebben a malomban. Csodálatos látvány volt a patika tisztaságú gépház, benne a hatalmas lendkerekű gőzgéppel, a falon végigfutó transzmissziós tengellyel, melyről csattogó szíjak vezettek a felsőbb szinteken szerelt osztályozó, őrlő és egyéb gépekhez. A gőzgép időszakos csühögő hangja az egész falut betöltötte, a meleg kazánvíz végigfolyt a főút mellett egészen az iskoláig, állandóan ugrálásra késztetve a járókelőket. A gőzgépet 1950 után elektromos berendezésekkel váltották fel.
Nem lehetett beilleszteni sétánk útvonalába a Molnár János utcának a Felsőfoki patakkal párhuzamos szakaszát, mely területileg valahogyan kilóg a sorból. Régi térképeken Vatcze utca néven szerepel. Gyermekkorom öregjei szerint az utcában eredetileg németek laktak. Tőlük vásárolták meg a házakat a vízimolnárok, halászok és egyéb víz után élők. A vízi életmód felszámolásával kerültek az épületek a nagyon vegyes összetételű, új lakókhoz. Neve Nyiksz Prót volt, míg Molnár János nevére át nem keresztelték. Állítólag egy kéregető koldusnak, miközben becsapta előtte az ajtót, mondotta a német asszony, Nichts Brot. Itt volt a falu szociális létesítménye, a szegényház. Róla Kórház utcának is nevezték. Krimibe illő titkokat rejtett itt szinte minden talpalatnyi föld. Kőműves mester lévén, édesapám az 1930-as évek közepén átalakítást végzett az utca elején lévő régi házon. Alapásás közben az egyik inas a leszakadt pincében találta magát, melynek padozatán szépen egymás mellé igazítva két emberi csontváz feküdt. A Szórád Márton iskolával szemközti eszpresszó építése alkalmával – eredetileg trafiknak készült – három csontvázat is kiástak. 1965-ben a nagy olvadás házunk mögötti löszpartból mosott ki egy emberi csontvázat. Óvodás koromban az udvar egyengetésekor jött elő egy kis fekete cserépkorsó, tele mangurákkal.
A történelem során sok nép hagyta itt nyomát, sok minden történhetett.
Őri Zoltán
Dunapentelei Tematikus Élménytúra
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
