Dunaújvárosi Hírlap – 1969. november 18.
Ötezer esküvő – tizenöt év alatt
Így nevezik: esküvő. Esküről persze már szó sincs – polgári szerződés, amit a két különnemű szerződő fél egybehangzó “igen”-je alapján az anyakönyvvezető és két tanú hitelesít az anyakönyvben.
1954 óta van saját anyakönyvvezetője a városnak. Saját – ez így értendő: a város létének első három évében az óvárosi anyakönyvvezető előtt hangzottak el azok a bizonyos boldogító igenek. Kovács János a város hőskorában került ide Pesterzsébetről, ahol egy munkástanuló-otthon igazgatója volt. Rövid ideig itt is az ipari tanulókat nevelte, a régi, radari MTH-otthonban, majd a tanács igazgatási osztályán a letelepedési engedélyek ügyintézője volt. És akkor minden bevezetés nélkül kinevezték a város első anyakönyvvezetőjévé.
– Belöktek a mélyvízbe, úsznom kellett, akár tudtam, akár nem. Nos, nem tudtam. Könyvek, segédletek megmentettek ugyan a vízbefúlástól, de a mesterséget a gyakorlatban kellett megtanulnom. Vagy mondhatom így: hivatást?
Ahogyan beszél, mosolyogva, apró gesztusokkal, némely szót árnyalatnyival jobban hangsúlyozva, hol enyhe iróniával, hol őszinte meghatottsággal – érezni, hogy ez az ember valóban megtalálta a maga hivatását. Emberszeretet és persze emberismeret is kell hozzá az elméleti ismereteken kívül.
– Az emberismeret talán mindennél fontosabb. Nem vagyok rétor, de van némi gyakorlatom a kötetlen beszédben, ha egy pár bejön az ajtón – persze személyi adataikat ilyenkor már ismerem – pontosan tudom, mit és mennyit mondhatok nekik. Sőt azt is tudom, hogy tartós lesz-e a házasság, vagy egy-két év alatt felbomlik-e. A húszéves kor alatt kötött házasságok nagy részének ez a sorsa, sajnos. Legtartósabbak azok, ahol a menyasszony 20-25, a vőlegény 25-30 éves. Ebben a korban megfontoltabbak az emberek. Persze vannak szélsőséges esetek is. A magyar törvények szerint egy 12 évet betöltött lány már férjhez mehet. A legfiatalabb menyasszony az én praxisomban 15 éves volt. Az ilyen, fiatalkorú házasságokat orvosi vizsgálat és gyámhatósági engedély előzi meg.
Kérdés, helyes-e mindenáron legalizálni egy ilyen extrém módon fiatalkorú viszonyt: nem elavult szemlélet-e egy nehezen felbontható szerződésre rábeszélni a nemileg bizonyára érett (az esetek 50 százalékában már állapotos), de a házasságra bizonyára éretlen fiatal lányt.
– A család hatását nehéz paralizálni, és egyébként is nagy felelősség kimondani, mely esetben helyes és melyben célszerűtlen a házasságkötés. Bármennyire pszichológus is az anyakönyvvezető, nem tud és nem is szabad beleszólnia az emberek legsajátabb magánügyébe. S még olyankor sem, amikor tudva-tudja, hogy nem családalapítást hitelesít és tanúsít az állam nevében, hanem egy kétes, vagy inkább kétségtelen üzleti ügyben nyújt segédkezett: lakásügyek, régi anyagi kötelezettségek rendezése egy esküvővel, felelősségvállalásra kényszerítendő pénzestárs fogása, és így tovább. A legidősebb vőlegény ez alatt a másfél évtized alatt egy 72 éves bácsi volt, menyasszonya egy évvel volt idősebb nála; nyilvánvaló, hogy itt nem üzletről volt szó, hanem a két magányos ember egyszerűen társ után vágyott, hogy utolsó éveik minél kevésbé magányosak legyenek.
Manapság, amikor már huszonöt éve nem létezik ez a fogalom, törvénytelen gyerek, az ember azt gondolná, hogy nem tulajdonítanak túlságosan nagy fontosságot egy formalitásnak, különösen akkor nem, ha egy viszony, pontosabban: egy életközösség már évtizedekre tekinthet vissza. Vagy mégis?
– Nem jó reklám az az eset, amit most elmondok, nekem nem jó, de a sors iróniája ilyesmit is produkál néha. Huszonhat évi életközösség után jött hozzám egy gyermekkel is megáldott pár, hogy együttélésüket legalizálják, esküvő után egy évvel elváltak. De ettől az extrém esettől eltekintve valóban akadnak olyanok, akik szükségét érzik annak, hogy utólag helyezzék törvényes formák közé életközösségüket.
Nem kis felelősség emberek elhatározását hitelesíteni, az esetek jobbik és nagyobbik részében hosszú időre, gyakran egész élethossziglan. Szem előtt kell tartani a házasságot tiltó körülményeket, az esetleges rokonsági fokokat, a megelőző házasság törvényes felbomlását igazodó okmányokat is ellenőrizni kell, ha a személyi igazolvány gyanúra ad okot. És ha, tegyük fel, a házasulandó felek egyike vagy mindketteje nem beszél magyarul? Vagy ha például süketnémák? Mi a teendő ilyenkor?
– Egy bigámia-esetem volt, remélem több nem lesz: nagyon-nagyon kellemetlen az ilyesmi, még akkor is, ha az ember jóhiszemű és a végén vétlen marad. Okmánynak kell tekintenünk a személyi igazolványt, de jogunk van egyéb okmányt is kérni, ha indokoltnak tűnik. Ami az idegenajkúakat illeti: jó néhány görög párt adtam össze itt, ilyenkor hites tolmácsot kell igénybe vennünk, mert az anyakönyvvezetőnek hallania kell azt a bizonyos két “igen”-t, legalább a tolmács szájából. Siketnéma párhoz is tolmács kell: hites: “siketnéma-tolmács”, aki a jelbeszéd alapján hangos szóval mondja az igent a vőlegény és a menyasszony helyett is. Ilyen, nagyon ritka esetben persze nem mondok beszédet, csak kezet szorítok az ifjú párral. Itt, Dunaújvárosban nagyon sokféle ember megfordult, e legkülönbözőbb esetek is megestek már. Jobb iskolát el sem tudnék képzelni egy anyakönyvvezetőnek. Hívtak már börtönesküvőre is. Nem valami szívderítő, de érdekes egy ilyen börtönesküvő: a vőlegény rabruhában, a menyasszony kiöltözve. Vajon csakugyan szerelem, vagy érdek kötötte össze őket?
Sok-sok emberi sorsot ismer meg az anyakönyvvezető, hiszen a válások, a bántó ítéletek is hozzá futnak be, a születések is, a halálozások is. Bölcsőtől a koporsóig figyelemmel kísérheti sok ember életútját. Szomorú momentumok is akadnak, de kárpótolnak érte a túlnyomóan örömteli események.
– A legnagyobb öröm az, ha látom, hogy a házasulandók igazán szeretik egymást, hogy megilletődöttek, hogy érzik: esemény, egyszeri, soha többé így meg nem ismételhető eseménye életüknek az a nap, esküvőjük napja.
K. D.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
