Népszava – 1951. november 1.
Ünnepi lelkesítő dekoráció Dunapentele főutcáján /1951
“Dunai Vasmű dolgozói! A munkaidő minden percének kihasználásával dolgozzunk Sztálin elvtárs nevéért!”
fotó: Magyar Fotó/Jónás Pál
A békemű dolgozói tettekkel tanúsítják:
városuk méltó Sztálin nevére
A tizenhétéves, kedves mosolyú, teltarcú parasztlány, a női építkezés ifjú kőművese, aki néhány nappal ezelőtt küldöttségben kereste fel a dunapentelei pártbizottság titkárát, Földes elvtársat, most szemmel láthatóan zavarban van. Nehéz az ilyen magától értetődő, természetes kérdésre válaszolni. Ki is mondja, amit gondol:
– Nem olyan könnyű erre felelni, elvtárs. Olyan, mintha azt kérdezné, mondjuk, hogy miért szeretem az édesanyámat. Arra sem tudnék olyan egyszerűen válaszolni. Szeretem, mert mindig jó volt hozzám, javamat akarta, törődött velem. Szeretem, mert az édesanyám, így vagyok Sztálin elvtárssal is. Másfél hold földje van apámnak, a demokráciától kapta. A szabadsággal együtt Sztálin elvtársnak köszönheti. Itt dolgozhatom ebben a csodaszép városban – ezt is Sztálin elvtársnak köszönhetem. Tovább akarok tanulni s aztán itt akarom leélni az életemet. Ezért szeretném, ha Sztálinról neveznék el a várost.
Mindenki kívánsága
Honnan, hogyan indult el Sztálinváros gondolata? Ki vetette fel először és hogyan jutott eszébe? – Erre a kérdésre hasztalan próbálunk pontos feleletet találni a hatalmas építkezéseken. Úgy jött, úgy támadt ez a kívánság, mint valami forgószél. Felkavarta az egész várost. Minden házon, minden építkezésen végigsepert. De hogy honnan indult el, azt senki sem tudja megmondani. Illetve, mindenki úgy érzi: tőle. Már hetek, sőt hónapok óta – egyesek szerint a város építésének első percétől kezdve – élt az építőkben a gondolat, hogy Sztálinvárost építenek.
– Több mint egy évvel ezelőtt még – meséli Katona Sándor elvtárs, sztahanovista vasbetonszerelő, munkamódszerátadó -, amikor még ott ástuk a kutat, ahol most azt az épületet látja az elvtárs, ahol a büffé van, már akkor erre gondoltam. Milyen idők voltak azok. Ma már el sem tudja képzelni az elvtárs, hogy mi volt itt. A térdig érő sár beloccsant az ember csizmájába. Nem volt egy rendes helyiség, ahol összegyűlhettünk, leülhettünk volna. Metsző hideg volt. A vizet lovaskocsival hordták az építkezéshez. Bizony sokan elkedvetlenedtek a nehézségektől és haza akartak menni. Alig tudtam visszatartani az embereket.
“Ha elhagyod az építkezést, áruló vagy!”
Egy szegedi fiú meg különösen elszontyolodott. Amikor azután már sehogy sem tudtam lebeszélni, hogy elmenjen, azt mondtam neki: “Meglátod, azt a várost, amit most építünk, Sztálinról fogjuk elnevezni.” Erre mégis ittmaradt ő is, a többi is.
A hála és szeretet küldöttségei
November 7-e közeledte új lángra lobbantotta a parazsat. – A küldöttségek egyik napról a másikra egymásnak adták a kilincset a pártbizottságnál, a szakszervezeti bizottságnál, a DISZ-nél.
– A küldöttségek előadták mondanivalójukat – emlékszik Lombos elvtárs, a pártbizottság másodtitkára. – És amikor odaértek a beszédben – hogy “a mi építkezésünket Sztálin elvtársról nevezzék el”, a küldöttségek tagjai kivétel nélkül levették a sapkájukat.
Szinkó elvtársat, a 13-as gyárépítkezés műhelybizottsági titkárát – aki a szakszervezeti bizottsághoz vezetett küldöttséget – hiába akarták leültetni, csak állva volt hajlandó elmondani mondanivalóját. Kovács elvtárs küldöttségével – a 12-es építkezésről – Bencsik elvtárs, a szakszervezet területi titkára, a gyárépítkezés kapujában találkozott. De a küldöttség ragaszkodott, hogy fenn, a szakszervezet irodájában, ünnepélyesen adhassák elő kérésüket. És szaporíthatnánk a példákat, a hála, a szeretet, a megindultság számtalan apró megnyilatkozását, amelyek mutatták, hogy a dolgozók legbensőbb szívügyéről van szó.
Scheidl Ferenc soha nem volt ilyen boldog
Scheidl Ferenc kőműves egész életét végiggondolta, amikor aláírta azt a kérést, hogy Dunapentelei Sztálinváros legyen. Nem fiatal ember már. Ahogy mondani szokták, alaposan kijárta az élet iskoláját. Az első világháború után öten maradtak apátlanul özvegy édesanyjukkal. Alighogy befejezte az elemi iskolát, már dolgoznia kellett. Kőműves lett. A 30-as évek végéig többet volt munka nélkül, mint dolgozott. Kijárt a szeméttelepre guberálni, volt segédmunkás, kifutó, napszámos. Ma pedig sztahanovista, munkamódszerátadó.
Sztahanovista kitűző 1950-ből
/saját gyűjtés
Ha hazamegy, felesége gyakran évődik vele: “Egészen belehabarodtál abba a városba.” Scheidl Ferenc soha nem volt ilyen boldog az életében. Ezért akarja, hogy a boldogság városát a boldogság nagy kőműveséről nevezzék el.
Salap Imre, géplakatos Diósgyőrből költözött át Pentelére. A nyomor, a munkanélküliség a felszabadulás előtt az egész országon végigkergette. Jó szakmunkás létére csak 1939-ben sikerült Diósgyőrben állandó munkahelyet találnia, amikor a tőkések a háborúra készülődtek. Most Pentelén él és munkájával a békét erősíti családjával együtt.
És folytathatnók a dolgozók felsorolását, akiknek a levele a Rákosi elvtárshoz eljuttatott nagy vörös bőrkötésű könyvben szerepel és akiknek az élete arról tanúskodik, hogy alig van Európában nép, amelyet úgy megkínzott volna az úri rendszer, mint a mi népünket. Azoknak az embereknek legnagyobb része, akik Dunapentelét Sztálinvárossá építik, tudja, hogy ebben a városban sokat hányatott, szenvedésteli életük névbe ért, boldogságra talált. Ezért akarják ezt a várost Sztálinvárosnak nevezni.
Grammosz hegyétől – Sztálinvárosig
A 14.800 levél között 112, számunkra ismeretlen nyelven írt név is szerepel. Görög dolgozók írták, akiket a monarchofasiszták űztek ki hazájukból, akik itt, Dunapentelén folytatják a küzdelmet a békéért, a népek szabadságáért, amelyet Grammosz és Vici hegyei között kezdtek meg a német fasiszták, majd az amerikai imperialisták monarchofasiszta ügynöke ellen.
Kotronisz Panajotisz elvtárs hosszú utat tett meg, amíg Janochori faluból Dunapentelére került, öt évig harcolt a görög hegyek között. És most Dunapentelén az a cél fűti, hogy Görögországban is épülhessenek Dunapentelék, Sztálinvárosok, a népek barátsága, a proletárnemzetköziség sztálini gondolatának városai.
Akik Rákosi elvtársnál voltak
Hétfő reggel fél 10-kor indult a munka Dunapentelén. Pergelné, akit áthelyeztek takarítónőnek, ismét jelentkezett a régi munkahelyén és kérte, hogy továbbra is ott dolgozhasson. “Rákosi elvtársnak megígértem, hogy visszatérek a termelőmunkához” – mondotta.
A női építkezés dolgozói azonnal közrefogták: “Hogy volt, meséljen! Mit mondott Rákosi elvtárs? Hogyan fogadta a küldöttséget? Mit érzett, amikor találkozott vele?” – ostromolták a kérdésekkel, hogy Pergelné alig tudott szóhoz jutni.
– Nagyon kedves volt. Végtelenül kedves – mondogatta s ünnepélyes, boldog mosoly szaladt végig barázdáló arcán. – Nagyon boldog vagyok. Olyan boldog vagyok, hogy ki se tudom mondani. Szinte úgy érzem, ha másért nem, ezért érdemes volt élnem. Amikor beléptünk a szobába, olyan szívdobogást kaptam, hogy szinte szédültem. Elkaptam a mérnöknő kezét és belécsimpaszkodtam. Aztán bejött Rákosi elvtárs. Beszélgetett velem. Mondta az elvtársaknak, hogy küldjenek iskolára és amikor elmondtam, hogy nem tudok írni, azt tanácsolta, tanuljak meg. Meg is fogok tanulni, meglássátok. A fiamnak fogok írni, ahogyan Rákosi elvtárs mondotta.
Az építkezésen mindenütt azokat veszik körül, akik Rákosi elvtársnál jártak. A sztahanovista szobában Bojér Béla, a küldöttség szónoka magyarázza a munkamódszerátadóknak:
– Olyan érzésem volt, amikor Rákosi elvtárs belépett, mint amikor valaki tíz-húsz évig nem látja a szüleit s amikor találkoznak, csak nézi és nem tud szóhoz jutni. De megembereltem magam és elmondtam, amiért jöttünk. Rákosi elvtárs meghallgatott és megígérte, hogy támogatja kérésünket.
Tevan Zsófia, a fiatal mérnöknő kipirult arccal szól a küldöttség Rákosi elvtárssal folytatott beszélgetéséről:
– Akár az árokásógépről, akár a betonkeverésről, akár a liba áráról volt szó, mindig, mintha kitalálta volna a problémáinkat. Foglalkozott a nődolgozók ellátásával, helyzetével, buzdított, bátorított minket. Egész életre szóló bátorítás Rákosi elvtárssal beszélgetni.
Rákosi elvtárs átveszi a Dunai Vasmű építőinek küldöttségétől a leveleket tartalmazó díszalbumot
A dolgozók méltók akarnak lenni a kitüntetéshez
És a többi küldött is hasonlóan beszél munkahelyén nagy élményéről. A pártbizottságban, a szakszervezetben, az építkezéseken, mindenütt, mintha fény gyulladt volna, az emberek világosabban látják a problémákat, világosabban látják a tennivalókat, azt a kötelezettséget, amelyet a jövendő Sztálinváros jelent jövendő polgárainak. A dolgozók, mintha szárnyat kaptak volna az örömtől, amikor megtudták, Rákosi elvtárs helyesli, támogatja kérésüket: Dunapentele Sztálinváros lesz.
És valóban, Pentele a szemünk láttára alakul át Sztálinvárossá. A szemünk láttára nőnek meg az emberek, hogy méltóak legyenek ahhoz a kitüntetéshez, amely városukat érte. Ugyan ki hitte volna ezelőtt, hogy a fiatal Maróti Róza, akit nemrég képeztek át kőművessé, 234 százalékot tud teljesíteni. Hiszen ő maga sem akarta elhinni ezt. És mégis sikerült neki, mert Sztálinnal a szívében indult a küzdelemre, azért, hogy épületüket november 7-re már Sztálinvárosban fejezhessék be. Fodor József, a D/5. részleg mélyépítője, 130-140 százalékról 190 százalékra fokozta teljesítményét, hogy Sztálinváros születésnapját csapolással ünnepelhessék. Dunapentele dolgozói tettekkel bizonyítják be: tudják, rajtuk múlik, hogy Sztálinváros valóban sztálini város legyen.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
