Úgy, ahogy történt – 46. rész

– 46. rész –

De egyszer aztán megtörtént, a félelem adott hozzá erőt.
Egy kihajtás során, a friss tarló közel volt a szomszéd lucernájához. Természetes, hogy libáink erre oldalaztak. Ennek megakadályozása volt az én feladatom. Kerültem is gyorsan kis ostorommal, de a gúnár – lúdjaink védelmében – már ott is volt, és vad sziszegéssel támadott. Nekem eszembe jutott a minapi tanács, meg alapos volt bennem a félelem is, így aztán torkon ragadtam a támadót, egypárszor megtekergettem a nyakánál fogva, és messze eldobtam. Olyan messze talán nem, mert nem lehetett sokkal könnyebb nálam.
Nagyot puffant és úgy maradt. Én meg megijedtem. Kicsavartam a nyakát. Most mit csináljak? Úgy éreztem magam, mint egy gyilkos.
Rejtsem el a áldozatot? Ássam el? Mivel? Húzzam be a kukoricásba? Megtalálják! Aztán meg – ezt legalább – nagyanyám úgy is észreveszi, ha behajtáskor hiányzik. Hát akkor mi legyen?
Összeszedtem bátorságom, és odainaltam az aratókhoz. Gondoltam az lesz a legjobb, ha a felelősséget a nagybátyámra kenem, mert ő adta ezt a haszontalan tanácsot.
Lihegve értem oda.
– Na, mi baj van kisunokám?
kérdezte nagyapám, mert ő volt az aratóbanda végiben, mint kötöző.
– Nagyon nagy baj van öregapám, mondtam mindenre felkészülve.
– Kitekertem a gúnárunk nyakát, aztán jól el is dobtam!
– Mutasd csak hol van?
– Ott, a lóhere szélében, jöjjön gyorsan hátha lehetne valamit segíteni!
Odasiettünk. Nagyapámon nem látszott sem izgalom, sem harag, inkább valami mosoly bujkált a bajusza alatt.
– Hát ez sem fog téged többet ijesztgetni!
konstatálta a helyzetet, amikor ellenfelemet nyakánál fogva felemelte.
Azzal elővette irigylésre méltóan éles agancsnyelű “Révész” bicskáját, és hozzáértő alapossággal elvágta a gúnár nyakát. Kivéreztette, aztán azt mondta:
– Na, most kapd szépen a hátadra, mint egy zsákot, vidd be öreganyádnak, mondd meg neki, hogy a holnapi ebédre már ne legyen gondja.
– De énvelem meg mi lesz?
Aggódtam.
– Nem lesz semmi gyerekem. Azt is mondd meg, hogy én vágtam el a nyakát.
Ilyen nagyapja senkinek sincs a világon – gondoltam. Aki ilyen bajt magára vállal, az csak olyan kitűnő ember lehet mint az én öregapám.
– Köszönöm nagyapám!
Mondtam, és még most sem tudom, hogy valójában mit is köszöntem meg. Az ügyes intézkedését, a várható libamájat, tettem következményeinek átvállalását, szolidaritását? Aztán sietett vissza az aratókhoz, nehogy lemaradjon a kötözéssel. Én meg vállamra vettem a legyőzött ellenfelet és jóleső érzéssel, rogyadozva a tehertől, de mégis szívbeli megnyugvással cipeltem be a tanyába az áldozatot, mint egy igazságot nyert Lúdas Matyi, aki azonban nem a libáiért, hanem a libáján állt bosszút!
Tartottam attól, hogy nagyanyám tettemért alaposan megszid. Jól ismertem a gazdasszonyok ragaszkodását kedvenc vagy hasznos jószágaikhoz már kiskoromban is. Azon gondolkodtam, hogy milyen módon mesélem el a történetet, nem mintha kerülni akartam volna az igazságot, hanem mely módon okozom a legkisebb bosszúságot neki – aztán meg természetesen magamnak is.
Ahogy meglátott öreganyám vérfoltos trikómban és hátamon a ménkű nagy gúnárral, először elkomorodott, aztán szívből nevetni kezdett.
– Uramisten! Édes gyerekem ilyet még életemben sem láttam. Úgy nézel ki mint a királyfi a mesében, aki megöli a hétfejű sárkányt. No, gyere már ide, és bújj ki ebből a véres trikóból!
Ez már megnyugtatott. Mert valóban számomra sárkánnyal egyenlő rosszat győztem le és valójában nem bűnös voltam – hanem hős, mégpedig abból a ritka fajtából, aki magát, saját gyávaságát, illetve félelmét tudja leküzdeni.
Így jó leves, pörkölt és sült lett a gonosz ellenfelemből. Baj pedig egyse! Nagy élvezettel rágicsáltam egy bőrétől megfosztott fél combját, amelyet vajpuhának nem lehetett mondani, de ez nem számított, mert valami atavisztikus elszántsággal fogyasztottam el ellenségemet, gondosan ügyelve arra, hogy Mackó kutyánk még csontjait is elropogtassa.
Ez az esemény volt libapásztori munkám egyetlen figyelemre és feljegyzésre méltó epizódja.
Olyasmire sem emlékszem, hogy aratás közben valami szerencsétlenség, vagy baleset következett volna be. A kaszát nagyon tiszteltük, félelmetes eszköznek tartottuk, úgy is bántunk vele. Engem még közelébe sem engedtek, de nem is voltam rá kíváncsi. A sarlót már kezembe vehettem, mert az csak ritkán volt éles, hisz nem vágásra, hanem – gereblyeszerűen – a rendre vágott gabona összeszedésére szolgált. Magam is megpróbáltam vele működni, amit örömmel láttak, de csak kuszálék lett kezem nyomán, szépen szálba szedett félkéve helyett. Nem is pályáztam ilyen dicsőségre.
Aratás közben azonban volt egy ijesztő és számomra félelmetes esemény, amely csaknem mindig megtörtént. Önmagában talán nem is volt olyan különleges, de – mivel Édesanyámról volt szó – engem felzaklatott.
Édesanyám lába ugyanis nagyon visszeres volt, és ha szegény nem vigyázott eléggé magára, vagy erről elfelejtkezett, akkor könnyen előfordult, hogy egy keményebb tarló valamelyik eret felszúrta és ilyenkor nagy ívben spriccelt a vér. Ez egy kisgyerek számára ijesztő látvány, különösen, ha Édesanyjáról van szó, még akkor is, ha nem első esetben fordul elő. Ezért anyám rendszerint befáslizta alsó lábszárát, így véve elejét a bajnak.
Ilyen ijedelmek után aztán sokkal jobban esett a vidám danászás, amelyben csaknem mindig Kata néném járt elől. Legalábbis tőle hallottam és tanultam a legtöbbet. Volt egy ilyen nóta is abban az időben:

Tegye bele rádióba, jóba,
Súgja bele a fejhallgatóba:
Lesz-e párom, még a nyáron
Kisanygyalom?

Vagy egy másik, ugyancsak irodalmi értékű:

Lecsó, -lecsó, lecsókolom
A púdert a szádról.

Engem e hallatlan értékű költői műben a sajátos fordulatosság lepett meg igazán, mégpedig, hogy egy ételről indítja a dalt, és pajzán magasságban fejezi be, másrészt most elbizonytalanodtam, hogy talán nem is púder volt a szóbanforgó szépítőszer, mert – ugye – az nem a szájon található.

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. február 16.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

 

 

Dunaujvaros