Dunaújvárosi Hírlap – 1996. szeptember 21.
A RÁDIÓ OSTROMA
Barkácsolt rádió hegedűtokba rejtve
fotó: Fortepan/Nagy Gyula
Az 56-os események és történetek kutatásával már több éve foglalkozom, de intenzíven csak ettől az évtől kezdődően. Először is, mert miniszteri engedélyt kellett szereznem, hogy a levéltárakban, valamint a Belügyminisztérium adattárában őrzött rendőrségi, ügyészi és bírósági anyagokat tanulmányozhassam. Az engedélyt megkaptam. Ennek alapján szükség van arra, hogy az eddig ismert eseményeket és eseteket újra értékeljük. Lehetőséget kaptam a Hírlap főszerkesztőjétől, hogy az eljövendő időben felelevenítsem a negyven évvel ezelőtt történteket. Hiszen az újkori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, mint 1956-ról…
Belügyminisztérium, ORFK Politikai Nyomozó Főosztály viszgálati osztálya.
Szolgálati jegy, Budapest 1957. április 24.
Kérem Mecséri János kt. honvédezredes (2081/1) részére engedélyezni, hogy kezét a takaró alatt tarthassa, és az oldalán is feküdhessen.
Dr. Széplaki András r. ny. hadgy.
L.: Szalma. Szalma őrgy. elvtárs!
A kezét eltakarni ne engedélyezd.
Csete őrgy.
Szolgálati jegy, 1957. VI. 4.
Azok a tüntetők, akik 1956. október 23-án délután 5 óra tájban gyülekeztek a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai főbejáratánál, nem egy jelképhez igyekeztek, hanem meghatározott céljuk volt: be akarták olvastatni az egyetemisták követeléseit.
A Rádió elnöke ekkor Benke Valéria volt. 1945 előtt tanítónő volt, illegális kommunista, kapcsolatban állt a Nagy Imre köré tömörült irodalmárokkal. A Rádió vezetői már az előző nap egyetértettek az egyetemisták követeléseivel két pont kivételével és pedig: a szovjet csapatok hagyják el az ország területét, a másik a többpártrendszer bevezetése. Mellesleg ezekről Nagy Imrének is ez volt a véleménye. Kádár aznap délután a stúdióban volt, ekkor nagy vitát folytattak arról, hogy mit tegyenek: beolvassák-e vagy nem. Kádár nem mert véleményt nyilvánítani a központi vezetőség tudta nélkül. Ezzel azután elhagyta a stúdiót a hátsó kijáraton, kétségek között hagyva a rádió vezetőségét.
Ezen a napon a Rádiónál csak a szokásos 16 fős őrség tartózkodott. Ezt erősítették meg kb. 17 órakor a belső karhatalom (kék ÁVO) 1. őrségi zászlóalj katonáival mintegy 30 fővel. A katonák szokásos fegyverzetét kiegészítették kézigránáttal, füstbombával, és a géppisztolyhoz négy töltött tárat – de tartalékot már nem – kaptak. Még délután a Rádióhoz érkezett Fehér József őrnagy a belső karhatalom helyettes vezetője, aki azonnal erősítést kért. Közben a tüntetők a városban jelszavakat skandáltak: igazmondó Rádiót, a főkaput kinyitni, magyar zászlót kirakni, mikrofont az utcára.
A Rádió vezetői sebtében kiraktak az épületre néhány címer nélküli lobogót, és beengedtek egy küldöttséget, melyet még számos követett. A követelést nem voltak hajlandók teljesíteni.
Benke Valéria ekkor a főkapu fölött lévő erkélyen állva megpróbálta a tüntetőket meggyőzni, hogy a kibontakozáshoz rend és fegyelem szükséges. De amikor a tömeget elvtársaknak szólította, ugyanúgy járt, mint Nagy Imre a Parlamentnél, neki is visszakiáltották, hogy “magyarok vagyunk”. Mikor pedig távozásra szólította fel a tömeget, megdobálták kővel és tégladarabokkal.
A tüntetők most válaszút elé értek: demonstrálnak vagy támadnak. A támadást választották. A Rádióval szemben építkezés folyt, így volt muníció a támadáshoz. Tégladarabokkal zúzták be az ablakokat, és ugyancsak kőzápor fogadta mindazokat, akik kimerészkedtek az erkélyre. Többen felkapaszkodtak az erkélyre, és a betört ablakokon át behatoltak az épületbe, de ekkor csak dulakodás folyt, a védők a főkapun át kituszkolták a támadókat. Közben az őrség erősítést kapott. A karhatalmistákat vaktölténnyel látták el, a gépkocsikon kis mennyiségű lőszer is érkezett. Szigorú parancsot kaptak azonban, hogy csak a gyakorlólőszert szabad használni. Az egységet az akkor már dugig telt utcákban a tüntetők feltartóztatták, és csak mintegy félszáznak sikerült az épületbe bejutni. A dulakodásban többen megsérültek, többüktől a fegyvert elvették a tüntetők. Amikor a Bródy Sándor utcai kaput beszakították, akkor az őrség parancsnoka a parancsnak megfelelően, fecskendővel, könnygázgránáttal és eleven sorfallal szorította vissza a benyomulókat. A katonák idegenkedtek a könnygázgránát használatától, mert a támadók sokat visszadobtak. A testi erő még ekkor elég volt. A támadókat több alkalommal kiszorították az épületből.
A nagy röhögéstől a nagy zokogásig
A Rádió vezetői újra meg újra megkísérelték, hogy szót értsenek a tömeggel. Akárcsak az előző este a Műegyetemen, akár csak aznap este a Parlamentnél, a Rádióban is nem a pártvezetéstől, hanem Nagy Imrétől és körétől várták, hogy lecsillapítsa a tömegeket. A Rádió vezetői most válaszút elé érkeztek: vagy beolvassák a fiatalok követelését, vagy elszabadul a pokol. Ezt akkor még nem tudták – s mire kiderült, már késő volt, szóltak a fegyverek – az idő túlhaladt a követelések beolvasásán.
Nagy Imre délután vagy kora esti időben elutasította Benke Valéria kérését, hogy menjen a Rádióba és szóljon a néphez. A parlamenti beszéde után már hajlott rá, de nem mehetett, mert a pártközpontba hívták. “Szent meggyőződésem – írta Snagovban –, hogy ha este 7 óra körül a Rádió bemondja az ifjúság nyilatkozatát vagy felhívását, sőt még este 9 óra után is, amikor a Parlament elől oszlani kezdett a tömeg, én átmehettem volna a Rádióhoz, és ott a tömeghez beszélhettem volna, és közölhettem volna, hogy a Rádió az ifjúság követelését teljesíti, és a felhívást leadja, a tömeg óriási lelkesedéssel fogadta volna, megnyugodott volna, és elejét lehetett volna venni a későbbi véres eseményeknek.”
Az értékelés sántít. Mindenekelőtt október 23-án este nem értett egyet a két követeléssel, akárcsak a Rádió vezetői. S mire Nagy Imre a Rádióhoz érhetett volna, eldördültek az első lövések. Este nyolc óra után a Rádióban elhangzott a Gerő beszéd, és ez olaj volt a tűzre: a tömeg felhördült. Ekkor már itt is, ott is elhangzott, hogy a Rádiónál az ávósok ölik a népet. Hogy ki lőtt először, azt ma már kétséget kizáróan megállapítani nem lehet. De valószínű, hogy az őrség. Kilenc óra után elterjedt a hír, hogy a Rádiónál ölik az egyetemistákat. Fél órába sem telt, és harsogott az utca: gyilkos ávó.
A Rádiónál 10 óra tájban már nem Nagy Imrét, nem az egyetemisták pontjainak a beolvasását követelték. Egyetlen jelszó volt csak: Fegyvert! Az este és az éjszaka folyamán a Rádió kivételével majd minden támadás célja az volt, hogy a felkelők fegyvert szerezzenek. A Szabad Nép székházában ravatalozták fel, és takarták le nemzeti színű zászlóval a felkelés első áldozatát.
Az éjszaka folyamán többször megtámadták a lakihegyi adót, hogy megszakítsák az adást. Az államvédelmi őrség megfelelő erősítést kapott (120 páncéltiszti iskolás, 200 légvédelmi tüzér, 40 határőr és harckocsizászlóalj), a támadásokat visszaverték. 1956. december 6- án – megállapítás alapján – a Lámpagyárból 82 puskát, 33 karabélyt, 101 pisztolyt és különböző fegyvereket, valamint 400.000 töltényt vittek el. A fegyvergyárakból, raktárakból, laktanyákból nagyobb mennyiségű fegyverhez és lőszerhez csak éjfél után jutottak a felkelők.
A mentőket először 20.44-kor, majd 20.47-kor hívták ki a Rádióhoz, mind a két esetben egy AVH-s sérült meg téglától, kőtől. 21.36 perckor jelezték a támadók első sebesültjeit, mind a háromnak a lábába lőttek. A védők közül az első ember 22 óra 14 perkor halt meg.
A védelem nem volt megszervezve. A kiküldött egységeknek nem volt egy közös főparancsnoka a különböző fegyveres erők parancsnokai sokat vitatkoztak, és ellenkező parancsokat adtak. Amikor már látható volt, hogy az államvédelmisek nem lesznek úrrá a helyzeten, először 18.10-kor a Petőfi Akadémia tisztjeit riadóztatták. Azokat, akik egyértelműen a tüntetés, az egyetemisták követelései mellett foglaltak állást.
Most azonban másról volt szó: a Rádió ostromáról. A tisztek habozás nélkül teljesítették a kapott parancsot. A tisztek nem jutottak be a Rádióba. A Múzeum körúton a tömeg körülvette a gépkocsikat, pfújozták, köpdösték az akadémistákat, egyeseket megvertek. Mit érezhettek a tisztek, akik a lelkük mélyén az utcával értettek egyet? “A dolgozó népet szolgálom” – ez az eskü volt a legfőbb parancsuk. S a dolgozó nép állta útjukat. A tüntetőknél ekkor még nem láttak fegyvert. Az egység visszatért az Akadémiára. A Honvédelmi Minisztérium Zólomyt nevezte ki a Rádióban lévő csapatok parancsnokává. Katonája nemigen volt, az államvédelmisek inkább saját parancsnokaiknak engedelmeskedtek. Igaz, hogy Zólomynak, mint a legtöbb honvédtisztnek inkább volt szívügye az ostromlók meggyőzése, mint legyőzése. Riadóztatták a rendőrséget, Kopácsi főkapitány hatvan rendőrt irányított gépkocsin a Rádióba. A minisztérium utasítására az esztergomi hadosztály piliscsabai ezrede tizenhét harckocsival indult Pestre a Rádióhoz. A piliscsabai ezred (300 katona, 200 puskával, 30 géppisztollyal, 8 golyószóróval, 6 géppuska) harckocsijai lőszer nélkül indultak útnak. Hegyi László vezérőrnagy várta az egységet, és eligazítást tartott: a Rádiót támadják meg, fel kell szabadítani, de fegyvert használni tilos; a harckocsik és a csatárláncba formálódó katonák tisztítsák meg az utcát a tömegektől. Solymosi alezredes, ezredparancsnok a harckocsijával a Rádió főbejárata elé állt, és bement jelentkezni, mire Solymosi megtalálta a védelem vezetőit, és tárgyalt velük, majd mire visszament a kapuhoz, az alakulata eltűnt. A Puskin utcában talált rá 3 harckocsira.
Bródy Sándor utca 5-7., Magyar Rádió.
fotó: Fortepan/Nagy Gyula
A vezetők fejetlenségén kívül a stúdió elestének döntő oka az volt, hogy el akarták kerülni a vérontást. Mélyebb oka is volt, hogy el akarták kerülni a vérontást. 1956-ban minden vezetőt furdalt a lelkiismeret a törvénytelenségek, az ártatlanul kiontott vér miatt. 23-án éjjel még a Katonai Bizottság legmegrögzöttebb sztálinistája, Kovács István, a Budapesti Pártbizottság első titkára is ellenezte a fegyverhasználatot. A védőknek csak fél egykor adták ki a tűzparancsot. A katonák nem akartak harcolni. Egyre több és több felkelő jutott be az épületbe emeletről emeletre, szobáról szobára folyt a harc, reggel 9-re elfoglalták az épületet, de magát a Rádiót nem tudták elfoglalni.
A harc még a stúdióban folyt, amikor Lakihegyen az adást átkapcsolták a Parlamentbe. A két napi harc alatt 31 tiszt, 38 katona vesztette életét, a sebesültek száma 128 volt. Két nap múlva a piliscsabai ezred katonái szovjet harckocsik támogatásával visszafoglalták a Rádió épületét.
Mecséri János ezredes ezután átállt a forradalom oldalára, ezért 1958. november 15-én 8 óra 33 perckor kivégezték. A 301-es parcella 18. sor 2. számú sírban nyugszik.
(Folytatása következik)
Zecher János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
