Dunaújvárosi Hírlap – 1996. szeptember 14.
ÍGY KEZDŐDÖTT
Az 56-os események és történetek kutatásával már több éve foglalkozom, de intenzíven csak ettől az évtől kezdődően. Először is, mert miniszteri engedélyt kellett szereznem, hogy a levéltárakban, valamint a Belügyminisztérium adattárában őrzött rendőrségi, ügyészi és bírósági anyagokat tanulmányozhassam. Az engedélyt megkaptam. Ennek alapján szükség van arra, hogy az eddig ismert eseményeket és eseteket újra értékeljük. Lehetőséget kaptam a Hírlap főszerkesztőjétől, hogy az eljövendő időben felelevenítsem a negyven évvel ezelőtt történteket. Hiszen az újkori történelem egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, mint 1956-ról…
“Mi keveset éltünk, s milyen sokat éltünk át október 23-a és november 4-e között.”
Donáth Ferenc
1956. október 23-a kedd volt, verőfényes őszi nap, igazi vénasszonyok nyara. Ezen a napon reggeltől ülésezik a Központi Bizottság és a kormány, dönteni kell, hogy engedélyezik-e az egyetemisták tüntető felvonulását vagy sem. A Kossuth Rádió 12 óra 53 perckor megszakítja az adást és a következő rendkívüli jelentést olvassa be: A Belügyminisztérium közleménye: A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter (mint a Szegedi Szalámigyár vezérigazgatója ment nyugdíjba – a szerző). Ekkor már 9 napja vezetés nélkül van az ország. A párt és a kormány vezetői Jugoszláviában tárgyalást folytatnak Titóval. Ez volt az első alkalom 1948 óta, hogy a két ország vezetői találkoztak, mert a Kominform határozat nyomán a szovjet blokk országainak meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat Jugoszláviával. (Emlékszünk, Tito az „imperialista táncos kutyája”.)
A Politikai Bizottságban is többórás vita volt a tüntetés tiltása vagy engedélyezése mellett. Végül döntés született: betiltják, de tűzparancsot nem adnak ki. Ezt a válságot már tiltással megoldani nem lehet. Tisztában voltak ezzel, hisz a fiatalok zöme már az utcán volt és olyan hangulatban, hogy a tüntetés megakadályozása lehetetlen. És azzal is tisztában voltak, hogy nincs megfelelő rendfenntartó erő, amely érvényt tudna szerezni a betiltásnak.
Piros László, miután visszatért a Belügyminisztériumba, összehívta a miniszterhelyetteseket, a rendőrség vezetőit, akik egyhangúlag tiltakoztak, hogy a karhatalmat bevessék a tüntetők ellen. Arra hivatkoztak, hogy semmiféle előkészületet nem tettek, a karhatalom nem rendelkezik olyan eszközökkel – vízágyúval, könnyfakasztó gránáttal, de még gumibottal sem -, amivel a tömeget fel lehetne oszlatni, csak lőfegyverrel, az egyetemisták pedig zömmel munkás-paraszt gyerekek, nem fasiszták, hogy fegyvert használjanak velük szemben.
A rádió 14 óra 23 perckor megszakítja az adást és bejelenti, hogy a belügyminiszter úr engedélyezi a felvonulást. Ha most utólag nézzük az eseményeket úgy tűnik, hogy a tiltást Gerő vonatta vissza. Azt nehéz elképzelni, hogy Gerő lelkiismereti okokból nem vállalkozott a tüntetés fegyveres szétkergetésére, ha volt is lelkiismerete, azt más törvények szabályozták. Feltehetően belátta, hogy a határozat végrehajthatatlan. A felvonulást békés eszközökkel megakadályozni lehetetlen, ha viszont a karhatalom fegyvert használ az egyetemisták ellen, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Felmerül az a gyanú, hogy az engedélyezés provokáció. Gerő kezdettől arra játszott, hogy fegyveres csetepatét provokál ki, és ez a feltételezés ekkor már mindenütt terjed a városban. Egyetemisták gyárakat, hivatalokat, pártbizottságokat kerestek fel, az utcákon egyre szaporodtak a diákság követeléseit megfogalmazó, a felvonulást hirdető röplapok.
Az egyetemistáknak két központja alakult ki: a budaiaké a műegyetemen, a pestieké a bölcsészkaron. Míg a műegyetemisták némán zárt sorokban akartak felvonulni a Bem szoborhoz, addig a bölcsészek saját jelszavaikkal szándékoztak kimenni az utcára. Ez a terv egy békés május 1-jei felvonulás forgatókönyve volt. Mindenesetre azon a napfényes délelőttön meg voltak győződve arról, hogy a felvonulás békés, fegyelmezett lesz, hogy övék a pesti utca. Honnan tudhatták volna, hogy a tömegmegmozdulásokat az erők és a szenvedélyek uralják, nem a szándék, a jóakarat?
Ezen az estén ülésezik a DISZ Központi Bizottsága. Az ülésen Sztálinváros két küldötte is részt vett: Sándor András író és Dénes Gábor ifjúmunkás. Nagy Imre fogadja a fiatalok szervezetének öttagú küldöttségét, melynek Sándor András is tagja volt. A rádión keresztül üzenetet küldenek.
Sándor András a következőket üzente a sztálinvárosiaknak: “Barátaim, csak most látom elérkezettnek az időt, hogy ezen a rádión szóljak hozzátok. A Lenin Intézetben a volt Tőzsde Palotában vagyunk. Nincs semmi bajunk. A küldöttség minden tagja egészséges. Tárgyalásaink, amelyek részét képezték több küldöttség egységes és sorozatos fellépésének, az ország egységes közvéleményének – jórészt eredménnyel jártak. Megannyi véráldozat után megalakult az új kormány. Talán békesség lesz már, legfontosabb követeléseink meghallgatásra találtak. Most minden remény megvan rá, hogy békés, szigorúan demokratikus eszközökkel valamennyinek érvényt tudunk szerezni. Igyekszünk minél hamarabb hazajutni. Kemények, de fegyelmezettek legyetek. Álljon helyre a rend! Mert minden magyar élet és nemzeti érték drága. A Rákosi-klikk utolsó tagjának távozása után most következik majd a nemzeti kormány és a párt új vezetése alatt a magyar szabadság, a régen várt magyar függetlenség és az igazi, demokratikus munkáshatalom korszaka, a kiskirályok és a nagyok hatalmának alkonya. Üdvözlet az üzemek munkástanácsainak, ha hazamegyünk, személyesen beszámolunk mindenről.”
Álljon itt a másik sztálinvárosi küldött, Dénes Gábor üzenete is: “Kedves Barátaim, kedves fiatalok! E három nap alatt sokat tanultam és tapasztaltam országunk és fővárosunk jelenlegi helyzetéről. Eddig sok elvtársunk és barátunk hősként harcolt az ifjúság és az ország jogos követeléséért, a sztálinista és rákosista elemek félreállításáért. Az új kormány Nagy Imre és Kádár elvtárs vezetésével ifjúságunk és népünk jogos követeléseinek nagy részét megvalósították és ahhoz, hogy teljesen valóra tudják váltani, teljes rendre és nyugalomra van szükség. Most minden igazi magyar ifjúnak és kommunistáknak, valamint az üzemi dolgozóknak azon kell lennie, hogy városunkban, de az egész országban rendés béke legyen.”
Az 1956-os forradalom célja a független, demokratikus, szocialista Magyarország volt. Negyven esztendő múltán, megélve a XX. századi európai szocializmus összeomlását, a legnehezebb arra a kérdésre választ adni, vajon fennmarad-e Magyarországon a forradalom győzelme után a szocialista társadalmi rend? 1956-ban úgy tűnt, a “földet, gyárat vissza nem adunk” programja kikezdhetetlen volt. A nagybirtok rendszer visszaállításának még a gondolata sem merült fel, annyira abszurd volt, ez ellen a parasztság egy emberként lázadt volna fel. Ám hasonló ellenállást váltott volna ki az igencsak öntudatra ébredt munkásság körében a gyárak privatizálása. A valóság az, hogy az ’56-os magyar forradalmat leverték és meggyalázták. Az 1956-os forradalmat leverték, lényegét nem valósíthatta meg. De mérhetetlen előnyöket csikart ki utókorra, utódai számára. Ilyen értelemben mégiscsak igaz: “nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”.
A forradalom célja, a demokratikus, független szocialista Magyarország nem valósult meg. Sem akkor, sem most, s 1956 utolsó nemzedékének reménye sincs, hogy megélje álmai beteljesülését. Negyven éve erőszakkal verték le a forradalmat, ma nem választhat más utat, mint másodrendű országként betagolódni a tőkés világrendbe. Amit mi nem akartunk, azt most meg kell érnünk, új földesurak, bankárok és idegen gyártulajdonosok uralmát.
(Folytatása következik)
Zecher János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
