Népszava – 1953. szeptember 6.
Monica Feltonnal Sztálinvárosban
Sztálinvárost járjuk.
Mintha megpihenne most a város az ebédszünetben. A nyárutói déli verőn kristályfehér, halványsárga és bordószínű házak fürdenek a fényözönben. A Sztálin-út és Kossuth utca sarkán, építőállványok tövében, szelíd homokbuckák, kavicshalmok hűsítő szomszédságában egy kőműves alszik. A Duna felett ívelő villamos távvezeték csendesen ring a gyenge szélben. A kikötő táján derékszögben hajlik meg az óriásdaru acéltornya. Egy emeleti ablakból harmonikaszó száll és kisvasút csengve-csörögve zakatol végig pályáján a Sztálin-út közepén.
– Ezentúl gyorsabban fejlődik majd a mi városunk – magyarázza Weiner Tibor főépítésvezető vendégének, Monica Feltonnak, a Sztálin-díjjal kitüntetett, kiváló angol békeharcosnak. – Kormányprogrammunk nyomán még ebben az évben négy új házat építünk terven felül mintegy ötszáz lakással. Felton asszony hol meglepetéssel, hol elragadtatással szemléli Sztálinváros 85 méter széles főutcáját, égnek kapaszkodó friss falait, szép boltjait, amelyek ragyognak a tisztaságtól, az üzletek gazdag árukészletét, a város lakóit, akik sürögnek-forognak, torlódnak a pultok előtt, sietnek az irodák felé.
Monica Felton angol írónő a magyar építészek között
Néhány napja ismét itt tartózkodik körünkben Monica Felton nemzetközi Sztálin-díjas angol írónő, a Béke Világtanács tagja, aki legutóbb is, a Béke Világtanács budapesti ülése alkalmával olyan jól érezte magát Magyarországon, hogy elhatározta, itt tölti el nyári pihenőjét. Ezt a pihenést azonban nem szabad szó szerint értelmezni. “Pihenője” abból áll, hogy nap mint nap látogatja intézményeinket, tapasztalatokat gyűjt, még jobban meg akar ismerkedni életünk minden mozzanatával. A hét egyik délelőttjén a budapesti Városházán járt és a tanács vezetőjével folytatott beszélgetés során érdeklődött népi demokratikus közigazgatásunk működése felől, sok jegyzetet készített a hallottakról és különösen Budapest felszabadulás utáni fejlődése iránt tanúsított nagy figyelmet. Kedves vendégünk kifejezte azt a kívánságát is, hogy szeretne együtt lenni azokkal a magyar építészekkel, akik Budapest és az ország hatalmas építkezéseit tervezik, irányítják. Tudni kell ugyanis, hogy Monica Felton 9 évig választott tagja volt a londoni városi tanácsnak és tagja volt a londoni lakásügyi és várostervezési bizottságoknak. “Városépítés” – angol módra Érdekes adatokat mondott el Monica Felton az angliai építészeti viszonyokról. Londonban félmillióval több a népesség, mint amennyinek elhelyezésére megfelelő lakás van. De hasonlóan túlzsúfoltak a többi angol nagyvárosok. Már évekkel ezelőtt elhatározták, hogy új városok alapításával vezetik le a nagyvárosok zsúfoltságát. Monica Felton előbb alelnöke, majd elnöke lett annak a bizottságnak, amely az új városépítéseket előkészítette. Amikor Koreából hazatért Angliába, eltávolították elnöki tisztségéből. Családi házépítés – nálunk Építészeink elmondották, hogy nálunk a dolgozók már tevékenyen részt vesznek az építési tervek bírálatában. Sztálinváros tervezésénél és építésénél például, messzemenően érvényesül a dolgozók véleménye és óhaja. A magyar munkások egyöntetűen elítélik a “modernista” építkezést.
A lakásépítkezések ügye került ezután szóba. Monica Felton élénken érdeklődött a családiház építkezések iránt. Gárdonyi Jenő Megjelent: Magyar Nemzet, 1953. augusztus 2. |
– A háború után mi is szerettünk volna nagyarányú építkezésekhez kezdeni – mondja. – Óriási szükség volna új lakásokra. A múlt esztendőben kétmillió családnak nem volt saját otthona és szükségmegoldásokkal kellett megalkudnia. Négymillió család öreg, roskatag házakban húzódik meg. Én magam különösen sokat álmodoztam az elmúlt években új házak, új városnegyedek építéséről, hiszen hivatásomhoz tartozott. 1946-tól kezdve városépítési hivatalt vezettem. Előbb Stevenage-ben, majd Peterleeben és ismét Stevenage-ben irányítottam a “developement cooperation”-t (fejlesztési egyesülést). Mellesleg: én voltam az első angol nő hasonló munkakörben. 1951 júniusában azonban elbocsátottak. Ez négy nappal azután történt, hogy a Koreában járt nemzetközi nőküldöttség tagjaként hazatértem. A miniszter addig mindent rendben talált hivatalomban. Akkor azonban hirtelen kiderült, hogy “misconduct” (rossz vezetés) esete forog fenn.
Monica Felton sűrűn kérdez s gondolatai minden másodpercben megteszik az utat hazája és a büszke, új magyar város között. A képből, amelyet maga előtt lát és a válaszokból, amelyekkel beható érdeklődését kielégítik, lassan kitárul előtte ennek a gyermekkorát élő, erőtől és reménytől duzzadó új magyar városnak a jövője. Láthatóan magával ragadja a merészség, amellyel a tervezők képzelete előre szárnyal és az a lendület, amellyel az építők munkája nyomon követi a bátor gondolatot. Vadonatúj város emelkedik itt s micsoda gyorsasággal! Lakosainak száma a második ötéves terv végére már negyvenezer lesz. Közép- és főiskolák, kórházak s hivatalok épülnek. Dunapentelének, az a községnek csak az emléke és helye marad meg itt. Meredektetős, keskeny házai, szűk portái szinte szégyenkezve simulnak egymáshoz.
10 tantermes új iskola az Úttörő utcában /fotó: Intercisa Múzeum
– Micsoda város lesz ez! – mondja tűnődve. – Milyen sok benne máris a gyermek s milyen sok gyermekre gondolnak már jóelőre. Sokkal többre, mint nálunk. És mennyi dolgozó ember él majd benne! Angliában úgy számítják, hogy egy hatvanezer lakosú gyárváros 10-12.000 munkást, tisztviselőt ad az ipari üzemeknek. Más kérdés persze, hogy dolgozhatnak-e valamennyien? S itt? Negyvenezer lakos közül 12-14.000 jár majd a vasműbe. Gondolom, azért is van ez, mert kisebb az adminisztráció és több nő kap helyet a termelésben.
A középületek tervezésének fejlődése a Sztálin Vasmű városépítésének tükrében
A város mindennapjairól kérdezősködik most az angol vendég: Hogyan élnek, vásárolnak, főznek és ebédelnek, művelődnek és szórakoznak az új település lakói? Monica Felton figyel, figyel. Mintha csak nagyító üveggel közelednék egy-egy számára kedves arc vonásaihoz.
– Itt 1200 személyes színházat terveznek! – csapja össze kezeit. – És micsoda pompás mozit teremtettek elő. Azt mondják, a napokban Toscát hallgathatták. Toscát! A mi gyárvárosainkban elképzelhetetlen volna ez.
Szótlanul, bólogatva hallgatja, amikor Weiner Tibor ismerteti, hogy a lakók jogos bírálatának helyt adva, nagy javítóvállalatot létesített a tanács, amely elvégzi a háztartás körül előforduló apró javítási munkálatokat. Egyébként a nagy központi cipész-, szabó- és más műhelyeket a város szélén helyezik majd el, hogy zajuk ne verje fel a pihenés csendjét. A város belterületén csak gyűjtőállomásokat létesítenek, amelyek átveszik a rossz cipőket, a ruha-megrendeléseket, stb. Az erkélyeket virágmintás faldíszekkel szépítik, a Sztálin-úton már van is ilyen. A Béke-étterem falára nagy mozaikkép kerül, amelyet népművészek készítenek majd remekbe a sárközi asszonyok hímzéseinek mintái nyomán.
Csendes lesz a város és fiatal erdő óvja majd levegőjének tisztaságát. És szép lesz, szép, mert a nép lelkéből lelkedzett.
Az angol írónő tekintete mintha azt mondaná: ezek ugyan szeretik városukat.
– Nagyon szeretem új otthonomat – mondja Heidun Károlyné, a Május 1-utca 6. számú ház első emeletén. Két kezével megigazítja őszülő haját, majd a szoknyáját. Ezek csak olyan céltalan mozdulatok, mert tenni kell valamit, ha egyszer ilyen örömteljes meglepetés éri az embert, ilyen híres vendég érkezik. Szeme – s vele együtt Monica Felton tekintete is – végigsimogatja az oklevelet, amely annak bizonysága, hogy Heidun Károly megkapta a “Sztálin-vasmű emlékérem” bronz fokozatát. Azután a képet, amely Heidun Károly fődiszpécsert ábrázolja menyével és unokájával – tisztviselők az új városban -, az egyszerű bútorokat, a könyvespolcot.
– Nálunk is nagyon ragaszkodnak az emberek lakásukhoz – válaszol Monica Felton. – Azt tartják, hogy “az én házam – az én váram”. De ott az más, ott elszigetelődésre vezet. A munkások csak munkásokkal érintkeznek, középosztálybeliek csak középosztálybeliekkel és így tovább. És nálunk magas a lakbér is – folytatja. – Londonban például az átlagfizetés 25-30 százalékára rúg. Itt mennyi?
– Mi például 105 forintot fizetünk, azt is három fizetésből – mondja Heidunné.
– Nálunk kedvelik a zárt erkélyeket, ott megszáríthatják azokat a ruhadarabokat is, amelyeket egyébként a háziasszonyok nem mutogatnának.
– Csak jobb a rácsos, szabad, nyitott erkély – véli Heidunné.
– Kár, hogy nincsenek beépített szekrények – jegyzi meg Felton asszony.
– Jövőre már sok sztálinvárosi lakásba építünk szekrényeket is – adja meg a felvilágosítást Weiner Tibor. – Kényelmesek és sok fát takarítunk így meg a bútoriparnak.
– Micsoda éléskamra! – kiált fel Monica Felton. – Nálunk, Angliában sok faluban régi népszokás, hogy minden évben versenyt rendeznek a háziasszonyok között a lejobb jam, a legízesebb lekvár tréfás jutalmazására. Heidunné biztosan díjat nyerne ott.
Weiner Tibor – A városépítés módszere
Autónk kifelé halad Sztálinvárosból. Egy útkeresztezésnél közlekedési rendőrnő igazít el bennünket. Önérzetesen, derűsen, magabiztosan áll fekete-fehér kockás kis emelvényén. Közlekedési rendőr! Ilyen intézményre már igazán csak valamelyest felcseperedett, valamirevaló városban van szükség.
– Hogy mi a véleményem Sztálinvárosról? – gondolkodik el Monica Felton, visszanézve a rendőrre, kinek szőke haját kilibbenti a szél az egyensapka alól. – Majd megírom.
(csi)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
