Sztálinváros – 1955. augusztus 23.
FRESKÓ
a gyárkapu homlokán
Látogatás Domanovszky Endre festőművésznél
A képzőművészeteknek egyik legősibb ága a falfestés. A barlanglakó ember az odú falára rajzolt jeleket társainak, – eleinte intő, figyelmeztető és kultikus jeleket, melyek később valóságos jelenetekké, képekké sűrűsödtek. S később is, az emberiség és vele együtt a művészetek fejlődésének különböző fázisaiban is általános módszere volt ez a festészetnek.
Egészen a legújabb korig.
Nálunk kissé elhanyagolták. Főleg az utóbbi időben nélkülöztük a freskókat, – modern épületeinken talán nem volt megfelelő hely, alkalmas tér ahhoz, hogy a falra fessenek. Legfeljebb mozaikokat ha látunk itt-ott.
Például Sztálinvárosban az Üzletház homlokzatán. Igaz, hogy ez a mozaikmunka a maga nemében nem éppen az elsők között van – nagyon is messzire van a jótól. Azzal dicsekedhetünk, hogy a falszabadulás óta eltelt tíz év egyik legérdekesebb és legjelentősebb falfestménye a mi városunk egyik épületét, a Sztálin Vasmű Igazgatóság homlokzatát díszíti majd.
Ezekben a napokban dolgozik rajta Domanovszky Endre Kossuth-díjas festőművész.
Domanovszky Endre – Olvasztárok
Domanovszky neve nem ismeretlen Sztálinvárosban. Évek óta látogatja a várost, több tanulmányt készített a Vasmű munkásairól és a kohóban vázolt tanulmányok alapján festette meg az V. Magyar Képzőművészeti Kiállításon díjat nyert képét, az “Olvasztárok”-at.
Előtte főleg falusi tárgyú képeket festett, a “Mezőgazdaságunk fejlődése” című sorzatban kiállított képéért kapott Kossuth-díjat.
– Egyetlen egy baj van a készülő freskóval – sajnálkozik – csakhogy ezen már nem lehet segíteni. Az, hogy négy nagy oszlop zavarja a képet. Ezek itt…
Valóban. Érthetetlen a tervezés. Az épület homlokzatán valamifajta képzőművészeti alkotás számára üresen hagytak egy mélyen fekvő falrészt, a bejárat fölött. Domborműnek, szoborcsoportnak, freskónak. De eléje négy hatalmas fehér oszlopot tettek, amelyek a látást erősen zavarják.
– Ember legyen a talpán, aki olyan nagyméretű kompozíciót készít ide, amely az oszlopok mögül is érvényesül… Amikor megláttam a térvrajzot, megijedtem. Hiszen ide lehetetlenség festeni. De jobban megnéztem és láttam, hogy mégis meg lehet oldani valahogy. Természetesen csak a falfestmény érvényesülhet kellőképpen. Úgy kell beosztani a kompozíciót, hogy az oszlopok által eltakart részekre lehetőleg kevés figura és látnivaló jusson. A főalakokat az üresen hagyott térrészre helyeztem és így csak a kép további részének egységét zavarja a két oszlop. Aztán jött a dolog másik része: a színhatás. A freskót ugyanis a földszintről, az országútról nézik, – s ha nem elég erőteljesek a színei, az oszlopok fehérsége elveszi előle a tekintetet. Úgy kellett dolgozni, hogy a megfelelő helyeken a kép erőteljes, fehér színeket kívánjon…
Domanovszky Endre freskója a vasmű főbejáratán.
Munkásokat és parasztokat ábrázol a majdnem teljes falhosszúságban végignyúló kép.
A két főalak: parasztasszony és kohász. Az asszony egy cipót ad át a munkaruhás kohásznak. A képcsoport további részei tőlük jobbra és balra helyezkednek el.
A jobboldali kép: mező. Néhány asszony a fáról szedett friss gyümölcsöt gyűjti kosárba, mellettük egy lányalak. Ennek a képcsoportnak legjobban sikerült figurája ez a lány. Majdnem főalaknyi erősséggel uralkodik a képen s minden figyelmet magára gyűjt. A természetesség, erő, tiszta báj és egészséges erotikának nagyszerű kifejezője. Mozdulatában – amint terhével távolodva egy félfordulattal visszanéz – a parasztlányok sokszázéves dinamikája rejlik. Nagyjában ez az erő és természetes báj jellemzi Domanovszky többi asszonyalakját is.
A kenyérátadás ünnepélyes pillanatát mindkét oldalról többen figyelik. A parasztasszony mögött néhány nő és egy férfi áll szőlőfürttel a kezében. A két csoport közötti kapcsolatot egy kosara fölé hajló parasztasszony adja meg.
A kép baloldali része a kohászokét ábrázolja, – hármat, amint a tenyeret átvivő társuk mögött állnak, a többit munka közben, a kemencénél.
A kép még nincs befejezve. Az utolsó részén most dolgozik Domanovszky.
– A freskófestés sokszázados technikája szerint csinálom – mondja – ugyanúgy, ahogy az olasz mesterek festették képeiket. Ez az idők folyamán nem változott, néhány apróbb technikai módosítást hoztak a barokk-korban.
Eőször megfelelő kötőanyagok segítségével a falrészt teszik alkalmassá arra, hogy fölébe kerüljön a freskó-vakolat. Itt vékony dróthálót feszítettek a kép alá, mert a fal nem téglából készült. A freskóvakolat mintegy 3-4 centiméter vastag.
– Pontos tanulmányok után lehet itt dolgozni, mert a vakolat csak frissen fogadja magába az anyagot, a festéket. Mindig felrakjuk a megfelelő falrészt, aztán festünk – földfestékkel, vasoxiddal. Módosítani, abbahagyni nem lehet, mert megszárad a fal és kezdhetjük elölről. A freskófestés tehát a legteljesebb koncentrálást követeli a művésztől.
Végighúzza kezét az elkészült darabon:
– Három hónap múlva szárad meg teljesen. Akkorra a képet hártyavékony mészkristály vonja be, csillogó felületű lesz. Akár minden nap le lehet mosni. A falfestmény addig tart, ameddig az épület áll, vagy amíg nem rombolja össze valami külső fizikai erő. De most megyek festeni, fejezzük be az interjút…
Domanovszky Endre Kossuth-díjas művészünk festi a Sztálinvárosi Vasmű főbejáratának freskóját. Mellette Plavecz Lajos kétszeres sztahanovista kőműves vashálót erősít a falra, erre rakja a vakolatot “márványmalterrel”. A festőművész – a freskófestés különleges követelményének megfelelően – a friss, nedves vakolatra festi a képet.
Hány falfestmény maradt ránk, amelyek századokat sértetlenül végigértek s melyeknek szépségét ma szabadabban, elfogulatlanabbul és közvetlenebbül élvezzük, mint e páratlan remekművek megszületésének korában! A művészettörténetből emlékszünk ilyenekre: Pinturicchio freskójára, amely a sienai székesegyház falát díszíti. Giotto ismeretlen tanítványainak műveire, Francesco del Cossa allegorikus alakjaira, melyek az év különböző hónapjait ábrázolják, s a firenzei Santa Maria Novella-templom csodálatos képeiről készült reprodukciókat soha nem lehet elfelejteni.
Aztán ott vanak a XV. századból a munkaképek. Valahol Délolaszországban, ha jól emlékszem. Issogne nevű faluban a Chailant-család kastélya falán találták meg ezeket a falképeket. Ismeretlen mester festette őket. A munkáról készült képek: patikát, konyhát, rabszolgaházakat, kereskedést ábrázolnak. Mennyivel kevesebbet tudnánk a renaissance társadalmi életéről, ha nem maradtak volna ránk Giulio Romanonak a Gonzagák mantovai kastélyának falaira festett képei!…
Ez a munkakép is az emberekről szól. A gyárba belépőnek figyelmét magára vonja egy pillanatra, még a századik látás után is a műalkotás.
Most még nem mondhatunk kialakult, végleges véleményt, hiszen nincs készen a kép. Szerette volna augusztus 20-ra befejezni, hogy az Alkomány ünnepén leplezhessék le, de eltolódott a határidő, csak néhány héttel később kerül erre sor.
De ha olyan hosszúéletű lesz, mint azoknak a régi mestereknek a képei, akikhez egy kicsit elkalandoztunk, akkor nem is számit ez a néhány hét késedelem…
Tamás István
Népszava – 1955. szeptember 6.
“A MI FESTMÉNYÜNK”
Íme, elkészült a mű. Még néhány napig tán az állványoktól nem lehet tisztán kivenni kompozíciójának ritmusát, eleven formáit, hajlékony vonalait, talán még nem élvezhetni igazán tüzes színeinek sok-sok árnyalatát… De a művész már meghúzta az utolsó ecsetvonást és első szocialista városunk új ékességgel lett gazdagabb. A Sztálin Vasmű főkapuját büszkén díszíti már Domanovszky Endre Kossuth-díjas festőművészünk hatalmas freskójaa munkásparaszt szövetségről.
A vasműbeliek úgy emlegetik, hogy “a mi festményünk”. Joguk van hozzá. Nemcsak azért, mert övék az egész vasmű, a város s a freskó is ahhoz tartozik, hanem mert egy kicsit maguk is részesei megszületésének.
Domanovszky Endre másfél esztendő óta rendszeres vendége a vasműnek, a nagykohónak. A másfél évi barátkozás, a vasmű dolgozóinak megismerése közben kezdtek kialakulni a freskó körvonalai és gyűltek az első vázlatok, tanulmányok. Ebből a barátságból érlelődött a nagy falkép terve, s nyertek egyéni arcot a rajta szereplő alakok.
Így lettek a sztálinvárosiak e freskó ihletői. S a segítség nem szűnt meg e nyári napokban sem. A fal, amelyre a freskó felkerült, különleges, úgynevezett padlásburkoló téglából készült. Ilyen anyagra még nem festettek freskót soha. Nem is volt ismeretes, milyen eljárást igényel, mert bizony ez a tégla – nem tisztelte a művészetet; levetette magáról a freskó alapjául szolgáló vakolatot. Jó néhány eredménytelen próbálkozás után egy elvtárs önkéntes segítségével – kinek hivatalból nem volt dolga e munkával – sikerült megteremteni a szükséges kötőanyagot. El lehetett kezdeni a munkát.
Amikor a vasmű freskója készült: Domanovszky Endre munkások között, az állványon
E naptól még szorosabb lett a kapcsolat a vasmű dolgozói és a művész között. Naponta együtt voltak, velük együtt látott munkához, ott dolgozott a szemük előtt naphosszat fenn, a főkapu boltozata alatti állvány magasában. Az állvány két oldalán, a két kisemeleti ablakban sűrűn bukkantak fel az érdeklődő fejek s kíváncsi szemmel figyelték a frissen felrakott, még nedves vakolaton (mert így kívánja a freskófestés technikája) az ördöngös gyorsasággal kirajzolódó alakokat.
S nemcsak az ablakból figyelték. E néhány héten át, reggel, munkába menet magasra emelték fejüket az emberek segy pillantással vizsgára vették, megvan-e, nem esett-e baja az éjszaka a “mi festményünknek”.
Délután meg, ismét felnéztek még a motorosok is, hogy megnézzék, mennyit haladt ma a művész.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotók: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
Most ott áll a kép. Rajta serényen dolgozó olvasztárok, gyümölcsszedő parasztok, lányok, aszszonyok, férfiak – megannyi eleven alak s egyben mégis típusai a világot formáló egyszerű embereknek. A kép középpontjában egy olvasztárcsoport veszi át a falu ajándékát, a frissen sült kenyeret. Az ajándékot nyújtók színes csoportja mögött ott húzódik szerényen – s épp ezzel sokat mondóan – az ajándék viszonzása, egy traktor…
Szentek, hadvezérek, pápák és mondabeli istenek után így lettek most már az egyszerű emberek, a sztálinvárosi munkások, parasztok a freskók hőseivé. Róluk s nekik szól a kép. Az ő örömük, megbecsülésük s büszkeségük volt első, legnagyobb vizsgája Domanovszky Endre freskójának. Megállta ezt a vizsgát, a “mi festményünk” lett valóban, az egész országé, egész népünké, minden szépet szerető emberé.
– m –
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
