Vasvári István

Szülőföld

l.

Nyírfaerdő, nyárfaerdő,
bodrozódik már a felhő,
reszket az ág, hull a levél
nagy hegyekről sóhajt a szél.

Dér zizzen a kaptatókon,
legelőkön, a tarlókon.
Öreghegyen a présházak
zsuppfedőig ködben állnak.

Gyermekkorom tengerszélén
évek apályait nézvén,
mint egy elsüllyedt világrész
fénylik fel a régi tájék.

Mintha mese, új varázslat,
melyet a szív megtalálhat,
hová szezám-szóval lépnék
szólít: hazaértél, nézz szét.

2.

A fennsíkot szelek nyergelték régen.
Régen? … Talán csak három év előtt,
míg itt pihennek ezredek ölében
bronzkori népek, hunok, bessenyők.
Kúnhalmok s talán tatár koponyáit is
simulnak el a löszös föld porán,
s ez ősi kohón acélvárat állít
s Róla nevezi, Sztálinról, hazám.
Pennámnak erőt! . . . így kiáltott Zrínyi,
hogy örök legyen ama hősi tett –
vajha én is méltón tudnék írni
a népről, melyet nagy Sztálin vezet,
kik itt jártak e tájon piros arccal,
ők, kikről Petőfi álmodott,
kik nem korbáccsal jöttek s nem malaszttal,
de karddal vívtak népünknek jogot.

3.

Mi volt a múlt, hol gyermekkorom éltem?
A táj ragyog csak – drága messzeség!
a régtűnt idők tompa szenderében
völgybe húnyni látom Pentelét;
hol Héthercegség, Temetősor, Bánom –
zsellérek, cselédek odvai
üreg-szemekkel lesnek. Héthatáron
kulák-föld, pap-föld, Frankl, Zsigray,
Szávics, Simonyi s annyi úri birtok,
ahány kiváltság, ahány kutyabőr
s “örökké ámen” – a pap így tanított,
nem kell az úrhoz ésszel érni föl –
Szegény mennyország. Úri pokol. Ennyi,
hol a paraszt szánt és az úr tanul
és ezt a rendet tanított szeretni
szuronnyal, pappal “vitéz” Horthy úr.

4.

Száguldj idő!. . . Iramló gyermekévek
egy villanatra ismét intsetek –
a domb, honnét a Kiskunságra nézek
gyöngyszín-hajnal fényében remeg;
ki egykor éltem vaksin, zárt szemekkel,
most szívemet e fényre felnyitom
s lélekzem, mint tavaszi szelekben
fagyverte ág rügytől újulón.

Dicsőség néked, ifjú munkásosztály,
ki múlhatatlan emléket emelsz,
ki minden harcban győzhetetlen ott állsz
s bástyát formálsz szülőföldemen;
dicsőség néked és a nagy fiadnak,
ki müveinkben fellegekbe nő,
ki fölemelte népemet szabadnak –
Sztálin, akit már nem győz le idő!

(Sztálinváros-Budapest, 1952. október-1953. március.)

Megjelent: Dunántúl, 1953/4. szám