Magyar Nemzet – 1952. augusztus 24.

Koreaiak Sztálinvárosban

Három éve még pipacs virított, két éve már vakolatlan “kockák” piroslottak a dunapentelei síkon – és ma? Akkor sem ismersz rá, ha tavaly jártál ott, nemhogy, ha régebben. A városban új házak, sorok, utcák. A Vasműnél új gyárak pincéi tássák, gerendáit állítják, tetejét fedik. Jellemző, hogy Sztálinvárosban a középületek közül tavaly elsőnek a könyvtár készült el, azután szabadtéri színpadot építettek, idén már két iskolája van, múzeuma, kórháza, mozija s most épül a szép tanácsháza. A távolságok egyrészt nőnek, másrészt csökkennek itt: fogy a messziség a város és a Vasmű között, egyre jobban beépül köztük a tér – a Vasmű dolgozóinak, a város lakóinak egészségét védő erdőövezet fái is derékig érnek már, – s nagyobbodik a távolság kifelé; még fel sem épült s már terjeszkedik a város. Három év alatt így nőtt Dunapentele Sztálinvárossá.

Sztálinváros /1952
fotó: MTI/Magyar Fotó/Hollenzer Béla

A piros téglák közül kibuggyan a habarcs, mintha melege volna, de bent, a Tűzoltótéglagyár falai között nem a déli hőséget érzik, hanem a munka tüzét. Már állnak a falak, de még üresek belül, a kékoverallos építők egyszerre döngölik lent a pince padlóját és gerendázzák fent a tetőt; középütt egymásra tákolt deszkákon lapátolják a homokot. Azok között, akik Dunapentelét Sztálinvárossá nevelik, akik lapátot, csákányt, vakolókanalat fognak kezükben, dolgozik most három koreai fiú, akik nemrég még kézigránátot dobtak, puskát sütöttek el, ágyú csövét irányozták az ellenség felé. Itt tanulnak a magyar egyetemeken. Ők nem ilyen békés, épülő vidékről jöttek. Az ő országukban a házak helyén bombatölcsérek tátják iszonyú szájukat, a mezőn nem pipacs virít, hanem a szántóvető ember irgalmatlanul kiontott vére kiált bosszúért.
Az építők először erről beszélnek.
– Apám középiskolai tanár volt – mondja Kim Ze Jul, s a fiú sárga arca sápadtabb, fekete szeme sötétebb lesz egy árnyalattal -, okos, művelt ember s a tanítványai hosszú évek után is visszajártak hozzá. 1950. októberében amerikai bomba ölte meg Csun Csu-ban.
Kim In Jon leállítja a lapátot maga mellé megtörli a homlokát, úgy sóhajtja:
– Az anyámat 1950. júliusában amerikai bomba ölte meg Phenjanban. Kicsi asszony volt, ilyen kicsi – és Kim In Jon gyöngéden fekteti rá tenyerét a levegőre. – Mindkét húgom ápolónő, de csak az egyik ír, a másikról nincs hírem.
Közelebb jön a harmadik is, Pe Ki Han.
– Az én anyám most a mezőn dolgozik, valahol Phenjantól északra. Az életet menti, a termést.

A diáktábor I. Kim Ir Szen-brigádja, kőszivacs-pallókat készít a Tűzállótéglagyár építkezésén.
A koreai fiataloknak Horváth Elekné művezető mutatja meg a pallók helyes szerelését.

Ők hárman pedig itt lapátolják a homokot s amint kinézek a még ráma nélkül álló ablakon, látom, hogy odakint két koreai fiú betongerendát hoz a vállán, meghajolnak a súlya alatt, de le nem tennék egy világért sem. A ház előtt koreai lány keveri a maltert, fiús, sildes sapka védi a portól fényes, fekete haját. Maguk kérték, hogy itt dolgozhassanak. Népünk vendégszeretetét – nem, így pontosabb: testvéri szeretetét – még nem köszönhetik meg kiemelkedő vizsgaeredményekkel, de nem akartak várni, azért kérték magukat ide.

KOREA ÉS SZTÁLINVÁROS: EGY FRONT Az idő rosszra fordult. Tizenegyóra tájban megeredt az eső. A tűzállótéglagyár dolgozói abbahagyják a munkát. Csupán egyetlen olyan csoport van, amely figyelembe sem véve az esőt, tovább dolgozik. A koreai fiatalok csoportja. Mennél jobban esik az eső, annál gyorsabban rakják meg a talicskákat, annál gyorsabban szaladnak a tele talicska földdel. Amikor már nagyon vizesek, megtörlik egymást, de a munkát tovább folytatják. – Gyerekek hagyjátok abba ti is, mert megfáztok. – Nem. Nem fázunk – mondják egyszerre többen is tört magyarsággal. Nem zavarjuk őket, mert nem szeretik, ha valaki munka közben kérdezősködik és feltartja őket. Alkonyodik. A nap már elhagyta a láthatár peremét. Lassan homályba burkolózik az építkezés. Ilyenkor, munka után, lázas életet él a napközben kihaltnak látszó DISz-tábor. A sátrakból jóízű kacagás vagy vidám nótaszó hangzik. A tábor hangos rádiójából közvetített zene ünnepélyessé teszi a környéket. A tábor közepén keresztülhaladó betonúton fiatal lányok és fiúk százai sétálnak. Már a versenytáblákra is felkerültek az aznapi termelési eredmények. Itt tudjuk meg, hogy a koreai fiatalok brigádja a “Kim Ir Szen”-brigád 143 százalékra teljesítette normáját. A brigád itt lakik néhány lépésnyire az egyik sátorban. Amikor belépek hozzájuk, Kim Go Hó, a brigád egyik tagja éppen a koreai hadijelentést olvassa. A többiek feszült figyelemmel hallgatják. Úgy érzem, megint rosszkor jöttem, így hát meghúzódom a sátor egyik sarkában. Ilyenkor messze szállnak a gondolatok. Pillanatok alatt átrepülnek sokezer kilóméteres távolságot, átrepülnek országhatárokat, tengereket, hatalmas hegységeket. Odahaza vannak. Ott vannak Koreában: a becsület, de egyben a szenvedések országában. Ott vannak a hegyeket-völgyeket keresztülszelő lövészárkokban, a falvak, városok békéjét védelmező légvédelmi ágvúk mellett, bevetésre induló repülőgépeknél vagy éppen a hadiflotta hajóin, azokon a területeken, hol nem régen, mindössze egy félévvel ezelőtt fegyverrel a kézben harcoltak a barbárok ellen. A felolvasás után megismerkedünk Szen Bu Kjang elvtárssal, a Koreai Munkapárt tagjával. Ő már több éven keresztül harcolt a néphadseregben, mint főhadnagy. Megkértem, meséljen el egy-két részletet harci élményeiből. – Most huszonegy éves vagyok. Két évig harcoltam a betolakodók ellen. Amikor ránktámadtak a liszinmanista hordák, félbeszakítottam tanulmányomat. Önként jelentkeztem a haza védelmére. Azelőtt a japán megszállás éveiben, bár csak tizenhárom éves voltam, napi 13 órát dolgoztam az egyik gyárban. Csak a felszabadulás után kezdhettem el a tanulást. Mi fiatalok sokat kaptunk a népi demokratikus államtól. Úgy harcoltam a fronton, hogy azt a sok kedvezményt, a sok lehetőséget, amelyet mi kaptunk, megvédjem. – Kitüntetést kaptál? – Igen kaptam. A Katona Becsület II-ik és az Állami Zászlórend III-ik fokozatát. Az egyik alkalommal 4 harckocsit megsemmisítettünk és negyven ellenséges katonát elfogtunk. A másik alkalommal hárman átmentünk az ellenséges vonalak mögé és egy 50 főből álló parancsnokságot az összes katonai iratokkal együtt foglyul ejtettünk. Nem sokkal később Him Hung városnál 150 liszinmanist katonát fogtunk el és ötvenet megsemmisítettünk. Szen Bu Kjáng elvtárs ilyen szerényen foglalja össze kitüntetésének történetét. Mindössze hat hónapja van Magyarországon, de már olyan jól beszél magyarul, hogy könnyen megértjük egymást. A közgazdasági egyetem külkereskedelmi tagozatára megy tanulni. Tudja, hogy nagy munka vár rájuk otthon. A győzelem után fel kell építeni a rombadöntött országot. – Magyarországon hogy érzed magad? Nagyon jól. Úgy érzem, hogy otthon vagyok a magyar dolgozók között is. Bár nagyon szerettem volna tovább harcolni. De Kim Ir Szen elvtárs azt mondta, hogy nekünk most itt kell harcolni. Hát mi harcolunk is. Elhatároztuk, hogy a jövő héten elérjük a 200 százalékos teljesítményt. Tudjuk, ha itt jó munkát végzünk, azzal segítjük a magyar népet, de segítjük saját magunkat is. Elbúcsúzunk Szen Bu Kang elvtárstól. Egy kissé elfárasztottuk a beszélgetéssel. A másik sátorban már ismerősökkel is találkozunk. Itt lakik Zom To Szon, akit a tűzállótéglagyáriak Jancsinak hívnak. Katona volt ő is. A haditengerészeknél teljesített szolgálatot. Most elektromérnöknek készül. Úgy beszélgetünk, mintha évek óta ismerősök, sőt szívből barátok lennénk. Ezelőtt egy nappal még soha nem is hallottunk egymásról, de rövid idő alatt barátok lettünk. Nem csak Jancsival, hanem a sátor minden lakójával, a brigád minden tagjával. A sátor többi lakója olvas, vagy éppen a város valamely részében sétál vagy beszélget a sztálinvárosi fiatalokkal. Az idő gyorsan eljárt. El kell búcsúzni új barátainktól. Amikor kilépek a sátorból, többen is utánam kiáltanak: “Gyere ki máskor is elvtárs.” Úgy érzem Korea közel van. Itt van Sztálinváros és a Vasmű minden becsületes építőjének szívében, mert Korea és Sztálinváros egy front. – Szepesi – Megjelent: Sztálin Vasmű Építője – 1952. augusztus 22.

Ebédidőt jelez a kolomp, Kim In Jon átdob még néhány lapát homokot a szomszédos deszkapallóra, Pe Ki Han elsimítja, azután leállnak. A ház tövébe húzódnak a meleg elől és Kim Ze Jul, aki a tetőgerendán dolgozott, lassan, a szavakat keresgélve, a ragokkal kínlódva, beszélni kezd – magyarul:
– Egyetemre jöttünk ide. Pe Ki Han építészmérnök lesz, Kim In Jon magyar irodalmat fog tanulni, én textilmérnök leszek.
Kim In Jon közbeszól. Pontos megfogalmazását követeli annak, amivel foglalkozni akar: “Magyar nyelv és irodalom” – mondja.
Kim Ze Jul bólint, azután folytatja:
– Január 8-án érkeztünk, azóta magyarul tanulunk, hogy szeptemberben már értsük az előadásokat.

Első szempillantásra úgy tűnik, mintha testvérek volnának, úgy hasonlít egymásra a három fiú. De azután hamar felfedezi a szem a különbségeket: Kim In Jon arca szögletesebb, erőteljesebb, mint a többieké, termetre is vállasabb, kisportoltabb. Kim Ze Jul arca sokkal vékonyabb, törékenyebb, ő lehet a legfiatalabb köztük. Pe Ki Han-t könnyű megismerni: keskenyre hajtott fehér törülközővel kötötte át a homlokát.
Kim In Jon veszi át a szót. Olyan ez a fiú, amint itt guggol – mi erre azt mondjuk: törökülésben -, mintha egy kis koreai ház tövében ülne, feje fölött olyan rongyosra tépte a felhőket a szél, mint a kínai rajzokon. És valóban Koreáról beszél.
– Phenjan… hasonlít Budapesthez. Hasonló a fekvése, van hegye, vize, mint a ti városotoknak: a Dunát nálunk Tetonghan-nak, a Szabadsághegyet Morandon-hegynek hívják.
Pe Ki Hannak az jut eszébe, ami más náluk és nálunk. Még alig tud magyarul, de szava olyan tömör, mint a koreai közmondásoké:
– De nálunk rizs van, nem kenyér, pálcika van, nem kanál.

Térdére támasztva kezét, érdeklődve hajlik hozzá egy kis diáklány, – mert közben a szomszédos munkahelyek dolgozóiból kör alakult körülöttünk.
– Tudtátok-e régen, hogy Magyarország a világon van? – kérdi.
A válasz mindenkit érdekel, az emberek közelebb jönnek.
Kim In Jon röviden felel, de a válasz tökéletes: Persze!
– Tudtam – mondja Kim Ze Jul -, gimnáziumban tanultam. A gimnázium olyan, mint itt.
Pe Ki Han tudja, hogy az ő válasza a legérdekesebb. Talán azért is maradt utolsónak a felelettel, holott a lány neki adta fel a kérdést.
– Nem tudtam. De tavaly a fronton csomagot kaptam Magyarországról, tőletek. Cipő, ruha volt benne s egy levél is, akkor még nem tudtam elolvasni, csak odatettem a családom fényképei közé. Sajnos, máig sem tudom, ki küldte, ott pusztult el a fényképekkel együtt a fedezékben.

fotó: dohanymuzeum.hu

Volt a csomagban egy doboz cigaretta is, a tetején csak a nagy 5-ös számot tudtam elolvasni – zsebébe nyúl, kihúz egy dobozzal, rámutat: – Most már tudom, hogy ez állt rajta: “5 éves Terv”.
– Tavaly… a fronton? – kérdi izgatottan egy szőke fiú s fejét átdugja az előtte állók karja közt. Azok előbbre engedik.
– Mindnyájan a frontról jövünk – feleli Pe Ki Han és Kim In Jon-ra mutat. – Őt Állami Zászlórenddel tüntették ki.
– Mutasd! – kéri a gyerek.
Erre Kim In Jon elmosolyodik és beszélni kezd. Az itteniek már jól értik a beszédjüket, egy-egy, a kiejtés nehézségétől eltorzult szót ők magyaráznak nekem.
– Egy éve ennek, a nyugati fronton történt, a tengerparton. Az amerikaiak partra akartak szállni, hosszú idő óta köröztek már gépeik a fejünk felett, felderíteni. Azután nemcsak felderítésre jöttek, hanem embereket is dobtak le, fegyvereket is. Az embereket elfogtuk, a fegyvert elvettük és vártuk, mi jön. Jött is azután három hadihajó s mi a három közül kettőt kilőttünk – az amerikaiaktól zsákmányolt fegyverekkel.

Ha az ember Kim In Jont hallgatja, azt hihetné, mindez ilyen egyszerűen történt. De ő nem akar a nehézségekről beszélni s önmagáról legkevésbbé. (Gyorsan belelapozok a jegyzetembe: igen, Kim In Jon fog magyar irodalmat tanulni az egyetemen.)
Kim Ze Jul a keleti fronton harcolt, Pe Ki Han századparancsnok volt és mindehhez Kim In Jon, az Állami Zászlórend kitüntetettje huszonkét éves, Pe Ki Han is annyi, Kim Ze Jul húsz.
Körülöttünk is ezen gondolkodhatnak az emberek, csend van. A másik építkezésről kolompszót hoz erre a szél: vége az ebédszünetnek.
Pe Ki Han talpraugrik. Ennyit mond még:
– Ha hazamegyek, újjáépítem a házakat és az üzemeket.
Feltűnően folyékonyan mondja. Ezt a mondatot sokat ismételhette már magában, tanulásképpen is, biztatásnak is. Kim Ze Jul viszont először mond ki most valamit, keresi is a szavakat hozzá, végül minden hasonlat helyett körbemutat:
– Mi is fogunk építeni ilyen várost Koreában.
– Nézd, ők már mennek – löki meg a diáklány a szőke fiút s indulnak ők is a dolguk után.
– Múlt héten 121 százalékot teljesítettek – dicsekszik a koreai diákokkal az egyik munkás.
– Tegnap is láttam, hogy csak ketten cipelik a nehéz japánért, odament valaki harmadiknak, segíteni és elküldték – mondja egy asszony.
– S nem egy, hanem két betonrudat is visznek egyszerre a vállukon. Ha nehéz, sem teszik le, inkább futnak vele.
– Olyan udvariasak az aszszonyokkal. Kiveszik a kezünkből, ha egy nehezebb deszkát viszünk.

Hasznos segédeszköz a japáner Sztálinvárosban /1952
fotó: MTI/Magyar Fotó

Ott áll a deszkapallón Kim In Jong s szép, egyenletes mozdulattal emeli a lapátot, dobja át a homokot a szomszédos pallóra. Pe Ki Han elsimítja. Kim Ze Jul gerendát ácsol, mint a koreai dob, úgy csattog a kalapácsütés. Régi koreai dalt dúdolnak hozzá s a gyár magyar építői csendben dolgoznak, hallgatják a dalt, a Tetonghan folyóról, amely olyan, mint a Duna és a Morandon-hegyről, amelyre a budapesti Szabadsághegy is emlékezteti Sztálinváros koreai építőit.

Ember Mária

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.