Délmagyarország – 1956. június 24.
MARTINÁSZOK KÖZÖTT
Sztálinvárosi jegyzetek II.
A Martin-üzemben
fotó: Sztálinváros – Corvina Kiadó 1955
Hatalmas épületben – amelynek acélvázát vas- és acélfal futja be – termelnek a Martin-kemencék. Nemrégiben kezdte meg a munkát a harmadik kemence. Rabul ejt a látvány: félelmetesen fortyogva, fehér, vakító fényt lövellve olvad a nyersvas, amelyet ötvöznek, hogy acéllá váljon. Gyorsjáratú futódaru mozog a magasban. Lenn lapos vagonokon óriási kerek adagoló tányérok, rajtuk a kokillák, amelyekbe a csapolás után a roppant daru segítségével öntik az acélt, az üstből.
A Nagykohó a vasércből nyers vasat ad, a Martin ezt finomítja, dolgozza fel acéllá, nehéz, bonyolult eljárással, de igen korszerűen.
A Sztálin-Vasműben még nincs hengermű és így az acélt a csepeli RM-be, a Lőrinci Hengerműbe is szállítják továbbfeldolgozásra. Ez kétségtelenül növeli a költségeket. De 1959-ben a meleghengermű, 1960-ban pedig a hideghengermű is megkezdi a munkát Sztálinvárosban. A hengermű mélykemence csarnokának – a Martinba jövet láttuk – már megkezdték az alapozási munkáit.
A készülő 570 m hosszú meleghengermű főépülete, vele párhuzamosan építendő 360m hosszú hideghengermű, a kettő között a két hengermű igazgatósági és jóléti épülete
fotó: Természet és Társadalom /1956.04.
A tervek szerint a hengermű 1960-ban a sztálinvárosi Martin-kemencék teljes termelését lemezzé hengerli. A meleghengermű 1960-ban 354 ezer tonna 2-12 milliméteres vastagságú közép- és finomlemezt termel majd, mint készárut. Ezen belül 96 ezer tonna lemeztekercset a hideghengermű számára, amely ebből 85 ezer tonna 2-0,2 milliméteres vastagságú finomlemezt hengerel. Ha a hengermű 1960-ban mondjuk, csak 2 milliméteres lemeztáblákat készítene, akkor ezzel az egész Dunántúlt be lehetne borítani.
A MÁSODIK NAGYOLVASZTÓ
A Kis-brigád munkában. Kis Imre brigádvezető (jobboldali kép)
fotó: Béke és Szabadság 1956.01.04.
Acél, vas. E nélkül nincs gépipar, nem lehet gépesíteni a mezőgazdaságot, nem lehet korszerűsíteni, olcsóbbá tenni a könnyű- és élelmiszeripar termelését sem. Sztálinváros acélt ad, és segíti, hogy nagy céljainkat, elsősorban a népjólét növelését megvalósítsuk. Ahogy közelebb érünk a Martin-kemencékhez, egyre melegebb lesz. Aki nem szokta, bizony 5-6 méternél közelebb nem nagyon merészkedik a kemencékhez. Nagyon derék emberek a martinászok, s munkájuk talpig embert kíván. Kitűnő ember, csupa akarat például Szabó József is, az egyik műszak üzemvezetője. Régóta, 22 év óta dolgozik a kohászatban. Ebből 17 évet a Martin-kemencéknél töltött. Nem is olyan régen a Szovjetunióban is járt és tanulmányozta a martinászok munkáját.
Szabó elvtárs ismerteti, hogy egy kemence egy csapolásnál általában 120-130 tonna acélt ad. Naponként háromszor csapolnak a kemencéknél. A legkorszerűbbek a kemencék, automatikus vezérlésűek, alkalmazzák náluk a jelenkori technika vívmányait. Érdekes, hogy egy kemence egy órában mintegy 200-250 köbméter vizet fogyaszt. Dehát van elég víz a Dunában.
Kérdezem, hogy mennyit keresnek az olvasztárok.
– A múlt hónapban – feleli az üzemvezető -, mint igencsak mindig – háromezer forint volt az olvasztárok keresete.
Nagyon megérdemelték!
Cigarettaszünet a Sztálin Vasműben. /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
Közben próbát vesznek a kemencében izzó, sistergő anyagból, a minőséget vizsgálják. Persze, kobaltüveg van az olvasztárok szeme előtt. Az üzemvezető kölcsön adja a kobalt üvegét, hogy belenézhessek a kemence gyomrába. Komolyan és határozottan hozzáteszi:
– Nagyon vigyázzon rá, mert nincs kobalt-üveg.
Érdeklődöm. Jogosan felháborodik: alig van szemüvegük az embereknek. A kobalt-üveget külföldről kellene behozni, de ez ügyben kérem, nem ügyesek ami kereskedelmi szervetünk. Nézze meg – mutat saját kobalt-üvegére – ezt a kapitalizmusból örököltem.
Az üzemvezető mérgelődve mondja el azt is, hogy a martinászok néha igen késve, vagy igen melegen kapják a szódavizet, mert messze van a szódagyár. “Egyáltalán nem kerülne sokba itt egy szódagyár, hisz’ miből áll az. A Szovjetunióban ez másképpen van”.
Feltétlenül el kell intézni a kobalt-üveg és a szódavíz-ügyet. Talán kicsiség? Nem, mert dolgozó emberekről van szó, s viszonylag igen könnyen lehet segíteni a panaszon. Nem árt, ha figyelemmel kíséri ezt a Kohó- és Gépipari Minisztérium.
A Sztálin Vasmű rendezőpályaudvara /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
Csapoláshoz közeledik az idő. Feszülten figyel az öt ember, aki egy-egy kemencénél dolgozik. A vezető olvasztár jelt ad. Csapolnak. Fehéren izzva ömlik az acél, millió szikrát szórva. Áttüzesedik a levegő, a vasmennyezetig nyújtva nyelvét a vörös láng. Egyre ömlik az acél az üstbe. Közben mangánt dobnak az üstbe folyó acél közé és így is növelik szilárdságát, rugalmasságát. A lecsapolt acél 1630-1650 Celsius-fokos.
A kemencéből belefolyik az acél az üstbe. A mennyezeti futó daru viszi az üstöt, s öntik az acélt a kokillákba. Érdekes, hogy a kokillák belseje kátrányozott, hogy tisztább, szebb legyen az öntés.
Megtelnek a kokillák.Egy kemence 125 tonna acélt adott. A kokillákból, amelyeket mozdony húz ki a Martinból, aztán kikerül az acéltuskó és megy a hengerdékbe.
Dolgozik a Martin. Nincs megállás. Műszakváltás után pedig de jól is esik a martinászoknak egy-két korsósör.
Morvay Sándor
(Folytatjuk)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
