Gyűjtsük-e a vasat?


Élet és Irodalom – 1981. április 18.

MISKOLCZI MIKLÓS:

GYŰJTSÜK-E A VASAT?

Mostanában többször gondolok nosztalgiával arra, hogy csak gyűjtenem kellene a rongyot, papírt, vasat, fémet, s máris nyugodtabb lehetnék, egyszerűbb lehetne a világom. Csak összeszedném – mint diákkoromban – a földművesszövetkezet raktárából kiszórt papírokat, vagy ócskavasért végigjárnám a nyolcadik kerület ecetfás udvarait, nem kímélve az elhagyottnak látszó üzletek portáljait sem. Csak gyűjtenék és hinnék. Hinnék a versikének, amely, hogy-hogy nem, túlélte korát, sőt örökéletűnek látszik, mint minden, amihez kacsintani tudunk:

Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”

Emlékszem, kamaszos nagyokat röhögtünk a vers obszcén változatán, miszerint: csináljam csak, ahol érem, mert azzal is a békét védem. Azon, persze, csak utólag mosolygunk, hogy akkor is védtem, ha nem firkáltam össze a tankönyveket és a padot, ha édesapám nem késett el a gyárból, ha az esztergályos műszak végén tisztességesen letakarította a gépét, ha a paraszt időben vetett és aratott. Ma már természetesen nem hiszem, hogy visszafojtott firkálási mániám, vagy a levágott sertésenként beadott négy kiló (fölvizezett!) zsír csapást mért volna a háborús uszítókra. Ahogyan hirdettük. Mégis, úgy gondolom, hogy köze volt valamiféle békéhez. A belső békénkhez. Nem vagyok cinikus, tehát nem arra gondolok, hogy aki a lózungok szerint élt, azt legalább békén hagyták. A cselekvők naiv nyugalmára emlékszem.
Sok év telt el, és nekem a békével semmi dolgom nem akadt. Néha tiltakoztam, fölháborodtam, legyintettem, persze, mindig csak mértékkel. Elítéltem a vietnami háborút, nemkülönben a közel-keleti helyzetet, nyugtáztam a SALT-ot, tapsoltam Helsinkinek és nem fecsegtem ideológiai közeledésről ölelkező államférfiak láttán, így éltem. Nem hiszem, hogy hiába lettem volna, csak azért, mert sűrűn deklarált közreműködésem nélkül is előre haladtak a dolgok. Szívesen és könnyen hittem a békéről, hogy magától való. Dolgozgattam, tervezgettem, bizakodtam, nyertem, veszítettem, veszekedtem, szerettem, anélkül, hogy a világbékével több dolgom lett volna, mint az a kevés, hogy megnézzem a képernyőn vagy meghallgassam egy unalmas gyűlésen, hogyan csinálják. Néző és – ami több – fölösleges maradhattam. Jól kiszolgált fölösleges.
Mostanában viszont mintha a komfortom is, meg a fölöslegességem is veszélyben volna. Feltűnően sokat beszélgetek erről a barátaimmal, terveimben sok a “ha”, első oldalon kezdem olvasni a reggeli napilapokat, rosszkedvűen hallgatom Ipper Pált a tévéhíradóban, és tudom: ha ez így megy, előbb-utóbb nem lesz elég a fejcsóválás, a fojtott káromkodás, nyugalmam megőrzéséhez kevés lesz a fiam homlokára lehelt puha, altató puszi. Lehet, hogy ismét védenem kell majd a békét?!
De ma hogyan?
Vasgyűjtésről ne is beszéljünk, se rongyról, se papírról. Ma minden gyerek tudja, hogy a vásárlás és értékesítés a MÉH nyersanyaghasznosító tröszt feladata, de nehezen birkózik vele. A tévé is bemutatta, hogy a felvevőhelyek zárva vannak, és ahol nyitva, ott arrogáns felnőttek oktatják ki a szorgos kis úttörőket. Én viszont azt tudom a felsorolt hulladékokról, hogy konvertibilis valutát jelentő nyersanyag rejtőzik bennük, hogy általuk a szocialista népgazdaság számára fontos dollárt tudnánk megtakarítani, továbbá hogy a mérleg kisebb passzívumával közelebb kerülhetnénk a vágyott egyensúlyhoz. Ezért van jelentősége az importpótló anyagoknak, különben is, minél kevesebb hitelt kérünk a kapitalista bankoktól, annál gyorsabban tudjuk visszafizetni, figyelemmel a nyugati világot sújtó receszszióra, aminek következményeként egyre csökken a vásárlási kedv. Különösen, ha korszerűtlen termékstruktúrával jelenünk meg a világpiacon, amelynek értékítéletét egyértelműen jelzi a cserearányromlás…
Ilyen bonyolult lett néhány évtized alatt az imént idézett versike, amelynek tartalma-szelleme pedig semmit sem változott. Csak hát másként ejtjük a szót és irtózunk az egyszerűtől, mert közben elvégeztünk néhány tanfolyamot, ahol megtanultuk, hogy minden összefügg mindennel.
Ki vitatná, hogy az osztályharc fő területe ma is a gazdaság, s hogy erre épül egész békepolitikánk. Ha tehát én a tévé előtt úgy érzem, hogy a békének mihamar szüksége lehet rám (ahogy nekem változatlanul szükségem van a békére), úgy aktivitásom színtereként nem is gondolhatok másra, mint a gazdaságra. Most kellene leírnom a sablonok sablonját, hogy tehát, mint a világpolitikai szerepét keresni kényszerülő ember, csak egyet tehetek: ezentúl jobban dolgozom a munkahelyemen. (Lásd még: nem firkálni a padot, műszak végén letörölni a gépet, időben vetni és aratni.) A mai “jobban”-t, persze, körbejárhatom, színezhetem, bonyolíthatom, szorozhatom, oszthatom, részletezhetem És elnevezhetem hatékonyságnak, éppen úgy, mint vasgyűjtésnek. A lényeg nem változik. Kérdés azonban, hogy ma létezik-e olyan sajtóorgánum, amelyik tekintélyére kicsit is adva, nem ódzkodna leírni, és propagandista, aki a szemembe merné mondani a vasgyűjtés, a világbéke, a hatékonyság vagy a pontosabban kitöltött utókalkulációs ív egyszerű összefüggését? Történetesen azt, hogy erről az összefüggésről ismét lehet (kell) cifrázatlan szavakkal beszélni és komolyan gondolkodni. S talán nem is a békének, hanem nekem van nagyobb szükségem erre.

Ha volna, ha van ilyen agitátor, vajon miért néznék rá mégis gyanakodva? Alighanem azért, mert a “dolgozz jobban a munkahelyeden” cégérrel már túl sok mindent eladtak nekem, kezdve a szocialista embertípustól egészen napjaink forradalmiságáig. S mert ez a recept, ez a megoldás túl sok mindenre javallott, túlontúl mindennapos, óvakodom hozzáigazítani a legfontosabbat is: a világbékét. Pedig, ha belegondolok, nincs más választásom. Vagy önnönmagamat győzöm meg arról – nem várva másra – hogy jobb, szebb, több, pontosabb munkával hozzájárulhatok a béke megőrzéséhez, vagy… Vagy marad a parttalan aggodalmaskodás, a kiszolgáltatottság belső feszültsége, aminek tudvalevően csak kezdete a tévéhíradó utáni spleen.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros