Magyarország – 1957. május 8.
Szükség volt-e a Dunai Vasműre?
Annyi ellentétes véleményt talán egyetlen létesítményünkről sem hallani, mint a Dunai Vasműről. Egyesek “nagyzási hóbortot”, mások “gazdasági szükségszerűséget” emlegettek a szemünk láttára néhány esztendő alatt kibontakozó hatalmas vasműről szólván. A “kényes kérdések” tömegével jól felvértezve indultunk el, hogy ezekre választ kérjünk Herceg Ferenctől, a kohó- és gépipari miniszter helyettesétől, aki tervrajzokkal, gazdasági számításokkal körülbástyázva várta a “támadást”.
Kinek az ötlete volt a Dunai Vasmű építése?
– Új, hatalmas vasmű építésének a gondolata – mondotta Herceg Ferenc -, már 1937-ben megszületett. Az akkori Iparügyi Minisztérium – a fent maradt iratok szerint – a vasmű terveit is elkészítette. A tervdokumentáció 1942-43-ban készült el. A mi számunkra érdekes az indokolás, ami annak idején az ipar szakembereit a vasmű építésének gondolatára vezette. Az ország gazdasági szüksége – mondották – megköveteli, hogy a nagyon alacsony szinten álló vas-, és acélellátást fokozzák és a gyárak korszerűtlen berendezését sürgősen felfrissítsék. A legnagyobb probléma már annak idején is a lemezanyag-ellátás volt. A Horthy-korszak Iparügyi Minisztériumának eltökélt szándéka volt az új vasmű megépítése, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Győr mellett meg is kezdték az új vasmű építését.
A tőkéseknek ezt a helyes gondolatát mi átvettük és népgazdaságunk szükségleteinek figyelembevételével – az eredeti elképzelésnél, sokkal korszerűbb formában – megvalósítottuk, illetve hozzákezdtünk a megvalósításhoz.
Az ipar további korszerűsítését vas- és acéltermelés, gépipar nélkül nehéz volna elképzelni. Mezőgazdaságunk fejlesztését sem oldhatjuk meg gépek nélkül. Első ötéves tervünk gépiparunk termelését megháromszorozta, ehhez ismét csak vasra és acélra volt szükség. Senki sem állítja, hogy 1950 óta iparfejlesztési politikánk helyes volt. Magam is túlzásnak tartottam – ismerve nyersanyag ellátási lehetőségeinket -, hogy “vas és acél országáról” beszéltünk. Azonban a nehézipar legádázabb ellensége sem mondhatja, hogy mezőgazdaságot, élelmiszeripart lehet fejleszteni, közszükségleti és közellátási cikkeket lehet gyártani fejlett gépipar nélkül. A kohászat, a gépipar ésszerű fejlesztése alapfeltétele az életszínvonal emelésének.
Külföldön nem vehetnénk vasat és acélt?
Nemegyszer hallottam: miért nem követtük Svájc példáját? – fűzte tovább szavait a miniszterhelyettes. – Svájcnak világviszonylatban számottevő gépipara van. Ezzel szemben akkora nagyolvasztója sincs, mint egy zsebbéli öngyújtó. Ez így mind igaz. Azonban mi mégsem követhettük Svájc példáját. Két okból. A népi demokratikus államok, élükön a ma már kommunizmust építő Szovjetunióval, azonos iparfejlesztési irányban haladnak. Ebből következik, hogy – a miénkhez hasonlóan – gépiparuk gyorsabban fejlődik, mint acélgyártásuk. Természetszerűleg a baráti országoktól csak igen kevés acélt kérhettünk volna, mert egyetlen ország – legyen tőkés vagy szocialista – sem ad el szívesen acélnyersárut.
Igen helyesen mindenütt arra törekszenek, hogy az acélt feldolgozva, gépek alakjában vagy más készáru formájában hozzák forgalomba. Ha átnézzük a világpiaci árakat, láthatjuk, hogy az acél a föld bármelyik részén lényegesen drágább, mint az előállításához szükséges nyersanyagok.
A másik ok, amiért nem vásárolhatunk külföldről acélt, hogy a kapitalista országok felénk irányuló kereskedelmében embargó tárgya az acéláru. Végzetes könnyelműség lett volna iparunk acél-ellátását a kapitalisták kénye-kedvére kiszolgáltatni. Téved, aki azt gondolja, hogy a legfejlettebb ipari államoknál nem jelent gondot az acéltermelés. A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok is hallatlan erőfeszítéseket tesz acéltermelésük növelésére. Ma világszerte a legnagyobb probléma a lemezellátás. Nálunk is sokezer munkás foglalkoztatottsága függ attól, hogy tudunk-e megfelelő mennyiségű lemezt iparunk rendelkezésére bocsátani. Jelenleg sok ezer tonna finom lemezt szerzünk be import útján. Ha nem kezdtük volna meg a Dunai Vasmű építését, mai helyzetünk kényszerítene bennünket arra, hogy hozzálássunk a nagy mű létrehozásához.
Sztálinváros, 1953. március 5.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Így pedig, ha sok verejték árán is, a nehezén túl vagyunk.
Jobb lett volna az ózdi és diósgyőri kohászatot továbbfejleszteni?
A két borsodi kohászati bázis berendezése 40-50 éves. Az első ötéves tervben jelentős beruházással igyekeztünk ezt a két nagyüzemet korszerűsíteni. A diósgyőri középhengersor építése – amire a nehézipar ellenfelei nem kevés rágalmat szórtak – ma már számottevően érezteti hatását iparunk anyagellátásában. Amikor építettük, sokan hangoztatták: erre nincs szükség.
Mi lenne ma például bányászatunkkal, ha a középsor nem látná el a bányákat a biztosításhoz használt TH gyűrűkkel?
A diósgyőri középsor azonban már úgy meg van terhelve, hogy több munkát nem lehetne rá rakni. A középsoron például Csehszlovákiának végzünk számunkra igen előnyös bérmunkát. Ilyen, és hasonló eredmények mutatják, hogy nem volt hiábavaló fáradság, költség a borsodi kohászat fejlesztése. A Lenin Kohászati Művek és az Ózdi Kohászati Üzemek azonban földrajzilag olyan helyen fekszenek, hogy lehetetlen további bővítésükre gondolni.
Nemegyszer hangoztatják a Dunai Vasművel szemben azt is, hogy a hatalmas létesítmény távol fekszik a nyersanyag bázisoktól. A revizionisták, ellenforradalmárok s népünk hasonszőrű ellenségei – minden tárgyi ismeret nélkül – hangzatos, tudálékos frázisokkal igyekeztek és igyekeznek országunk fejlődését akadályozni. Sajnos, sokan akadtak, akik az efféle megállapításokat kritika nélkül fogadták. A nyersanyag-bázis messzeségére vonatkozóan csak annyit szeretnék mondani: a kohászat őshazájában, Angliában is úgy csináltak nehézipart, hogy a vasércszükségletnek több mint felét, a szénszükséglet egyharmadát import útján szerzik be.
Mi, akik ezt a kérdést alaposan tanulmányoztuk, tudja, hogy például az amerikai acélművek között nem egyet találni, amely a szenet sok ezer kilométerről, a vasércet pedig Brazíliából, Venezuelából, vagy Új-Foundlandból vásárolja. Ha az amerikai, vagy az angol kohászati művekkel nyersanyagbázis szempontjából összehasonlítjuk a Dunai Vasművet, kiderül, hogy a mi vasművünk viszonylag előnyös helyzetben van.
Indul az érccel megrakott szerelvény az új kikötőből a kohó felé
A komlói szén évtizedekre biztosítja a vasmű szénszükségletét.
A vasércet már távolabbról, a Szovjetunióból, Jugoszláviából, Bulgáriából kell szállítanunk. Ezt a kétségtelen hátrányt azonban nagymértékben enyhíti, hogy a Dunán, olcsó vízi úton oldhatjuk meg vasércszállítási problémánkat.
Kifizetődő-e jelenleg a Dunai Vasmű termelése?
Erre a kérdésre, sajnos, azt kell válaszolnom, jelenleg a Vasmű jelentős ráfizetéssel dolgozik. Az államnak évente 275 millió forint dotációval kell segítenie az üzem munkáját. A Vasmű – a mai helyzetet figyelembe véve – 100 forint termelési értéket 150 forint költséggel állít elő. Miből adódik ez a kedvezőtlen arány? A nagyolvasztómű, az acélmű és a kokszolómű – hála korszerű berendezésének – igen kedvező gazdasági mutatókkal dolgozik. De ha az egész Dunai Vasmű gazdaságosságát vizsgáljuk, már sokkal kedvezőtlenebb a kép, minthogy – az Erőmű és a karbantartó-üzem kivételével – a hatalmas komplexum nagy része mégnem érte el a tervezett mértéket. A meglevő nagy rezsi tehát nem oszlik meg a gazdaságos termelés követelményeinek megfelelő arányban.
Ha a vasmű első lépcsőjének építését befejezzük, 100 forint termelési értéket 92-95 forint költséggel fogunk előállítani.
Mi a teendő?
Józan számítások tükrében vizsgálva a fontos kérdést, megállapíthatjuk: az ország, a lakosság érdeke megköveteli, hogy a Dunai Vasmű tervezett első lépcsőjét befejezzük.
Ehhez szükséges, hogy befejezzük a második nagyolvasztómű építését, megépítsük a meleg- és hideghengerművet, elkészítsük a második kokszoló blokkot, felállítsuk a negyedik Martin-kemencét és ellássuk a vasművet 350 tonnás oxigénes konverterrel. Ezeknek a munkáknak az elvégzéséhez másfélmilliárd forint további beruházásra lenne szükség. Figyelembe véve mai nehéz gazdasági helyzetünket, ezt a feladatot úgy kellene megoldani, hogy ne jelentsen további megterhelést a lakosságnak.
Kilátás van rá, hogy kormányzatunk ezt a problémát a Szovjetunió segítségével a legmesszebbmenőkig népünk javára oldja meg.
A Dunai Vasmű első lépcsőjének munkálatait – ha rövidesen nekifoghatunk a további építésnek – 1961-re befejezhetjük. Mit jelentene népgazdaságunknak az első lépcső elkészítése? Elsősorban megszűnne a nagyarányú lemezimport. A különleges lemezeket (a dinamó- és a pácolt-lemezt, transzformátor-lemezt, hidegen hengerelt lemezeket) magunk állíthatnánk elő. Már az első lépcső kapacitása is olyan nagyfokú lenne, hogy a gyártott lemezekből számottevő exportra is gondolhatnánk. Az első lépcső kiépítése után – a legszerényebb számítás szerint is, figyelembevéve a jelenleg felhasznált devizát – évente több mint 5 millió 928 ezer dollárt takaríthatnánk meg.
Vasmű /1957
fotó: Fortepan/Kurutz Márton
Nagy tétről van szó. Herceg miniszterhelyettes szavaihoz, a tényekhez aligha kell kommentárt fűzni. Bizonyosnak látszik, hogy midőn új hároméves tervünket nyilvános vitára bocsátják, a hozzászólók többsége, a magyar nép a Dunai Vasmű továbbépítése mellett dönt.
TOKÁR PÉTER
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
