Dunanántúli Napló – 1951. április 15.
Sándor András
FÁBIÁN GYURKA MARAD…
Dunapentelén, a Duna partján munkások ezrei és nemsokára már tízezrei építik ötéves tervünk csillagát: a Dunai Vasművet, a hatalmas acélvárat. Hetek alatt új házsorok emelkednek itt a magasba, napról-napra egymásután nőnek ki a földből, a gyár első üzemegységének szürke vasbetonoszlopai. És nemcsak az épületek növekednek ilyen hihetetlen gyorsasággal, hanem maguk az emberek is. Fiatalok ezrei dolgoznak itt, s válnak kemény, harcos emberekké, a parasztfiatalok ifjúmunkássá, gépkezelői tanfolyamra járnak a leányok, s kohómérnöknek készülnek a fiúk. A Dunai Vasmű toborzóinak szavára szinte naponta százak és százak indulnak útnak, az ország minden részéből, hogy felépítsék ezt a gyönyörű várost és gyárat. És aki ott megízlelte az alkotás igazi szépségét, maga előtt látta a magasba, emelkedő házakat, összeforrott az építkezés hatalmas közösségével, az gyökeret ver, összeforr a munkásosztállyal, hogy maga is munkássá, öntudatosabb emberré véljék. Egy ilyen paraszfiatalról, Fábián Gyurkáról szól Sándor András írása.
Énekelve vonul egy DISZ-es női brigád az építkezésre Dunapentelén /1951
fotó: MTI/Kotnyek Antal
Éppen egy hónapja, hogy Fábián Gyurka kijelentette: ő hazamegy. Ez azokban a meleg, februári napokban történt, amikor Dunapentelére beszökött a tavasz és sok mindenki számára korán elhozta a magraváró föld üzenetét. Évszázados mozdulás ez, már lassan természetévé vált a parasztnak és most, az új évszázadok küszöbén, az új életbe való belépés első pillanataiban, az épülő Vasmű falain, a téglák, vasbetongerendák, gépek és az ipar ezernyi újdonságai között sokan érzik ezt. Ereje van a rögnek, köti az embert és követeli a gondozást, amíg egy darabja is az ember sajátja. Márpedig Fábiánéknak van. Fábián Gyurka anyagkezelő a kilenc kocka építkezésén, Árvainál. Életében először van ilyen felelős állása. Szűkebb hazája alig tizennyolc kilométernyire van ide, Nagykarácsony, a zirci papok egykori pusztája. Itt töltötte gyermekségét Fábián Gyurka, apja arató volt az uradalomban, amolyan fél-rabszolga. Nagy rendeket tudott vágni az idősb Fábián, sokszor szeretett volna búza helyett úri fejeket nyiszálni a kaszával, de ez sohasem következett be, csak a búza dűlt évről-évre a Fábiánok kaszái alatt – a zirci apátság számára. Aztán egy napon megjelentek a vörös kozákok s attól kezdve új világ virradt Fábián Gyurkára. A Fábián-család 12 hold tulajdonosa lett.
Földreform Dunapentelén 1945-ben
Szerette a földet, különben is ő a legidősebb fiú, öccse kőművesnek tanult s az idősb Fábián őt, Gyurkát szánta utódnak az eke szarva mellé. Hanem olyan különös világ ez, hogy évek alatt évtizedek peregnek benne és Fábiánék egyszer csak azt vették észre, hogy nem is igen kell az “eke szarvára” gondolni, mert most már nekik is traktor szántja a nagykarácsonyi határt, mint egykor a papoknak. Gyurka azért szeretett volna a maga gazdája lenni és lassanként úgy érezte, fölösleges ő a tizenkét holdon. Először a szarvaspusztai állami gazdaságba járt el, reggel ment, este jött, majd nagy elhatározás érlelődött benne: Dunapentelére megy dolgozni.
Mert olyan meghitten súg az ember fülébe a föld, de hiába: mindenki nem maradhat ottan. Nem ám, mert itt a traktor, a kombájn, a fűkaszálógép – mind-mind munkáskezeket szabadít fel. S a fiatal képzeletet fűti ám az ilyesmi: nagy város építése, új élet, egy sor újdonsággal való ismerkedés. A munkának meg jobban van látszatja is. Azért is, mert a fal az ember szeme előtt nő magasra és úgy is marad, de azért is, mert minden héten, vagy minden hónapban, kézhez kapja az ember a munkája eredményét.
Azért családját is, önmagát is megnyugtatta, hogy ő nagykarácsonyi marad továbbra is, a Szőlőhegy, a kedves kis Retyegő lesz az otthona, csak éppen Pentelén dolgozik, amíg el nem jön a munka dandárja a mezőn.
S most milyen komoly állásban van…
Épül Dunapentele /Bauer Sándor képei
Úgy néz a “kilenc kockára” (kilenc háromemeletes kockaház), hogy az nélküle bizony nem állna, mert minden téglája, minden szál drótja, cserepe, cementje, az ő kezén ment keresztül, ő vette át, ő számlálta meg, ő őrizte, ő adta tovább, mintha csak a saját házának anyagát vigyázta volna.
De közben azért nem tudott elszakadni Nagykarácsonytól, féllábát otthon hagyta és biztosításképpen elvállalta a DISZ-titkárságot is Nagykarácsonyban, hogy ez jobban kösse.
Mert már ilyen kötelékekre volt szüksége. Furcsa dolog: a “kilenc kocka” néhány hónap alatt épült fel s máris van akkora ereje, mint a hazai földnek, amely születése pillanatától fogva ezer meg ezer szállal fűzte magához Fábián Gyurkát. Nagy mérkőzés ez. Hogy gyermekkorában egy barázdát sem mondhatott magáénak a négyezerholdas határból? Mégis övék volt az a föld, hiába bitorolta az apát úr s a szálak még erősebbek lettek, amikor a telekkönyvbe bekerült a Fábián-név a tizenkét hold mellé. Igen ám, de a kilenc kocka, a sok álmatlan éjszaka, a harc a sárral, a szállítási osztállyal, az alattomosokkal, azután az örömök s itt a szeme előtt a termés, mely olyan szép vagy még szebb, mint bármilyen jószág, a téglaszínű, pirostetős, szelíden ívbe hajló házsor, a kilenc kocka…
Fábián Gyurka kijelentette, hogy hazamegy, de mégis maradt.
– Mikor mész? – kérdezték tőle.
– A jövő héten – mondotta ilyenkor és zavartan elmosolyodott, vagy szeme sugarát merően túrta a távolba, a szemébe hulló barna, göndör fürtök alól.
S most, néhány napja, amikor utoljára kérdeztem tőle, mikor megy haza, azt felelte:
– Nem megyek.
Nevetett. Levette zsíros katonasapkáját és megsimogatta a haját. Aztán folytatta:
– Sokáig haza akartam menni. Mert – mégis csak vágyik haza az ember. Ott a föld, – eddig minden évben tavasszal – már amióta juttatott földünk van -, kimentem trágyát teríteni, szántani, vetni, fogasolni, most is hiányzott. De itt, – itt valahogyan más az élet. Tudom, hogy valamit csinálok, ami sokáig, talán örökké meg fog maradni. Esténként elmegyek a kultúrba, jó filmeket látok, tanulok és egyszer még mérnök is lehet belőlem… Hanem éppen egy hete határoztam el véglegesen, hogy itt maradok. Szabó Pityut tévedésből kijelentették az OTI-ból és azt mondták neki, el van bocsátva. Persze, nem hagyta magát és rendbehozták a dolgot. De abban a pillanatban eszembe jutott, hogy én ki nem bírnám, ha nem dolgozhatnék itt. Ha már ennyit éjszakáztam, meg küszködtem a sárral. A kongresszusra telő alá hoztuk… Arra gondoltam, hogy addig mondogatom: megyek, megyek, amíg egyszer csak engem is szépen kijelentenek. Dehogy is megyek. Bottal se lehetne elkergetni innen…
Aztán még hozzátette:
– Átadtam a DISZ-titkárságot is a Szőlőben.
Most már bizonyos, hogy Fábián Gyurka meggyökerezett a Dunai Vasmű testet-lelket formáló betontalajában.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
