Új Zenei Szemle – 1953. április
ÚJ NÉPI ZENE CSÍRÁI SZTÁLINVÁROSBAN
Idestova egy esztendeje, hogy hétről hétre Sztálinvárosba járok és figyelem az új város fokozatosan kibontakozó szocialista életének zenei érvelését, segítem a város dolgozóiban jelentkező zenei igény kifejeződését. Az utolsó hónapok során – miután számos nehézséget sikerült leküzdenünk – egyre határozottabban bontakoznak ki a sztálinvárosi új élet eljövendő zeneművészetének csírái. A Művészeti Együttesek II. Országos Versenyére való készülődés Sztálinvárosban is újabb lendületet adott a művészeti munkának és ennek a csírájában jelentkező új zenének egy-egy fiatal hajtását segítette kibomláshoz.
Azt hiszem, ez az új a zenében minket, hivatásos muzsikusokat sokszorosan érdekelhet. Nem lehet elég nagyra becsülni annak a jelentőségét, hogy megismerjük: miként jelentkezik a zenei igény első szocialista városunk dolgozóiban; miként olvad össze a magával hozott falusi művészeti hagyomány és az új, városi életből fakadó igény eredeti, új népművészetté; hogyan folyik elkeseredett harc a kulturális hegemóniáért a feudálburzsoa kultúra káros hagyatéka és a kozmopolitizmus ellen; végül, hogyan hathat ki mindez egész kultúrforradalmunk menetére, hivatásos művészetünk fejlődésére?
Ma még Sztálinvárosban nem beszélhetünk hivatásos művészeti életről. Hivatásos együttesek létrehozására, a hivatásos művészek helyi tevékenységének rendszeres megindulására csak akkor kerülhet sor, amikor már dolgozik a vasmű, amikor már nagyszámban telepednek le a városban az állandó lakosok. A hivatásos művészeti élet egyelőre a Budapestről, vagy nagyobb vidéki kulturális központokból egy-egy alkalomra odavitt előadásokra, hangversenyekre korlátozódik.
Annál jelentősebb most a szerepe a nemhivatásos művészeti együttesek munkájának. Egy év előtt mindössze egy 18-20 tagú, kezdő fokon álló fúvószenekar működött, amely körülbelül olyan színvonalon állt, mint az országban működő kisebb fúvószenekarok átlaga. Ma – nem említve néhány kislétszámú és fejlődési lehetőségében is korlátozottabb zenekart és énekkart – működik és átlagon felüli teljesítményt nyújt az Építők 24 tagú fúvószenekara, a Vasmű 75 tagú vegyeskara, az Úttörők 75 tagú kórusa, a Sztálinvárosi Népizenekar 11 taggal, a Sztálinvárosi MTH-iskola énekbrigádja. A felsorolt együttesek rendszeresen dolgoznak, mindegyik bejutott a kultúrverseny megyei döntőjébe és “a megye legjobbja” minősítést nyerte el, a fúvószenekar és az MTH-énekbrigád pedig a fesztiválon is részt vett. Sztálinváros életében ezeknek az együtteseknek fontos szerepük van, a nagy ünnepélyek művészi műsorát többnyire ezek az együttesek adják. A városban úgyszólván minden dolgozó ismeri és szereti e csoportokat és a városi pártbizottság sok gonddal és szeretettel foglalkozik munkájukkal. A mi számunkra az a legfontosabb kérdés: mi újat adnak ezek az együttesek zenei életünkhöz, miben mutatkozik meg produkcióikban az, ami igazán, mélyen, tartalmában sztálinvárosi, hogy bontakoznak ki egy új, szocialista közösség zenéjének első megnyilatkozásai?
Új népzenei hajtások
Dunapentele nem sok anyaggal gazdagította a múltban népzenei kincsünket. Bartóknak 5 pentelei lejegyzését, ismerjük, amelyek közül a legszebb egy Fehér László-variáns. Eredetit a népzene-hagyományban Dunapentele talán csak a múlt századi betyárnótákban mutat és a helybéli rácságnak maradtak fenn szép dallamai.
Élnek a halottnak hitt népdalok
Ma azonban a régi pentelei fennsíkon, ahol mintegy nyolcszáz magyar község szülöttei találkoztak össze, ahol testvéri nemzetiségek dolgoznak együtt, mint nagykohóban olvadnak össze a különböző népzenei anyagok és előbb-utóbb rugalmas acéllá edződnek: szocialista életünk új népzenéjévé. Gyakran magam is tanúja voltam különböző tájak és nemzetiségek sztálinvárosi zenei találkozójának. Különösen emlékezetes egy este, amelyet az építkezés dolgozóinak nagyobb csoportja között töltöttem. Ott volt a híres “Partizán-brigád”, amelynek tagjai nemcsak nagyszerű munkateljesítményekkel tűnnek ki, hanem a munka utáni összejöveteleken előadott eredeti délszláv dalaikkal is. A brigád éneke dalolásra késztette a többieket is. Különböző tájak dalai hangzottak fel és a brigádok, csoportok új és új dalokat tanultak egymástól. Találkoztam olyan szövegvariánsokkal is, amelyek már az új életről szólnak, sztálinvárosi élményekbe kapcsolódnak, nyilvánvalóan ezeknek a munka utáni közös dalolásoknak eredményei. Az utolsó hónapok során egyre gyakrabban tapasztalom, hogy nemcsak variánsok keletkezésében bukkan fel az új, hanem az előadásmódban is. A csoportok nemcsak egymás dalait veszik át és keverik a saját magukéval, hanem a jellegzetes táji, nemzetiségi előadásmód egy-egy mozzanatát is és ebből valamit eredeti, az egészséges parasztival vegyes, öntudatos városi éneklés bontakozik ki. Megfigyelésem szerint ebben az új előadásmódban két tényező játssza a főszerepet: egyik a régi pentelei és más táji hagyományos népi éneklési mód, a másik az a körülmény, hogy akik dalolnak, már városi emberek, a városi gondolkozás, ízlés, kifejezési igény birtokában vannak (habár nagyobb részük még alig lépett ki a falusi életből).
Két példán szeretném ezt megvilágítani.
A Sztálin Vasmű Énekkarával uniszónó énekeltetem az új (nagyrészt csak új szövegű) sztálinvárosi vonatkozású népdalokat. Az énekkar tagjai túlnyomórészt vasasok, városi emberek, mintegy harminc-negyven százalékukban azonban még élénken él az eredeti paraszti ének. Néhányszor meghallgatták a pentelei parasztasszonyok énekét. Nekik nem felelt meg teljes egészében ez a falusi éneklési mód. Nem érezték elég határozottnak, elég kifejezőnek, a hangot nem találták elég “művészinek”; ugyanakkor azonban átvették egyes szótagok zamatos hangsúlyozását, megnyújtását, az apróbb melizmák iránti érzéket, a tempóvétel eredetiségét. Ebből alakult ki az énekkar műsorának egyik kedvelt uniszómó-dala a következő előadásban:
A fenti lejegyzésben az apróbb dallamhajlásokat, dinamikát, az előadás minden részletét igyekeztem pontosan visszaadni. Ez az előadásmód eredeti paraszti zamatja mellett igazi sztálinvárosi magatartást, erőt, lendületet, bátorságot fejez ki. Ma már a Vasmű Énekkara – ámbár fiatal együttes és a kórusművészetnek csak kezdeti fokán áll – nemcsak az uniszonó-népdal éneklésében valósítja meg ezt az előadásmódot, hanem sikeresen alkalmazza tömegdalok, sőt egyes klasszikus kórusművek (például Orlando Lasso: A hajnal) előadásában is. Ezt hallani, megvalósításához az énekkart hozzásegíteni: számomra egyik legszebb sztálinvárosi élmény.
A Sztálinvárosi MTH-iskolában hosszú ideig nem volt kulturális élet, de az otthon fiatal lakóiban élt a közös szórakozás, főleg a dalolás vágya. Hét MTH-s leány (különböző vidékekről származnak, mint vasbetonszerelő-tanulók dolgoznak együtt) már ebben az időben énekbrigádot alakított, előbb csak önmaga szórakozására, később az otthon lakóinak gyönyörködtetésére. Uniszonó-népdalokat énekeltek. Később a dalok szövegét és – az új szöveg kedvéért – gyakran dallamát is kezdték átkölteni. Ebből a munkájukból olyan egészséges, eredeti ritmusköltési stílus fejlődött ki, amely országos szempontból is figyelemreméltó. A kis csoportnak számos hibája van, ami részint a teljes tanulatlanságból ered, részint abból, hogy Sztálinvárosban aratott nagy sikereiktől nagyon elbizakodtak. Az eredeti paraszti éneklési módot (gutturális éneklés) sokszor túlzásba viszik, erőltetik; nem ismerik és egyelőre nem akarják elismerni az együtténeklés fegyelmének követelményeit (egyszerre indítás és, zárás, lélekzés egyöntetűsége); verssoraik gyakran sántítanak és így tovább. Hogy e hibák ellenére kirobbanó sikert aratnak, énekük rendkívüli életerejével, frisseségével és eredetiségével minden hallgatót megnyernek, az csak még jobban aláhúzza kezdeményezésük jelentőségét. Éneklésükben megtaláljuk a paraszti éneklés minden derűs momentumát, mégis azonnal érezzük azt is, hogy az ő énekük több, újabb, maibb, mint a hagyományos paraszti ének. Az MTH-egyenruha, öntudatos, a tartásuk, mozdulataik munkásifjakra valló volta tökéletes összhangban van ezzel az énekléssel. Nemcsak azt fejezik ki, hogy menynyire szívesen dalolnak, hanem azt is, hogy büszkék munkájukra, arra, hogy éppen Sztálinvárosban dolgozhatnak, arra, hogy fiatalok, és mindazt, ami ott épül, ők veszik birtokukba. Előadásuk konkrét zenei eredményei: eredeti paraszti technikával énekelnek; szöveg és dallam egységet képez előadásukban, s mindkettő a kifejezés szolgálatában áll; dalaikat jól válogatják, sok szép dallamot tudnak, műsorukat sok dalból fonják össze; előadásuk mentes minden mesterkéltségtől, ezért határozottak, nem bizonytalankodnak, egyszerű érzelmeiket hűen, egyszerű eszközökkel fejezik ki. Népdalaikat mint élő hagyományt kezelik: tudatosan alkalmazzák új mondanivalóikhoz, egyes részeket elhagynak és újjal, mai mondanivalójuknak megfelelővel pótolják, más részeket változatlanul hagynak. Énekükben nyoma sincs annak a fásult, élménytelen “csasztuskázásnak”, ami még annyira jellemző e műfaj legtöbb művelőjére.
Sztálin Vasmű Énekkara a szabadtéri színpadon /1953
Nem vagyok bizonyos abban, hogy a továbbfejlődést épp ez a csoport fogja elérni: nem mindegyik tagja egyaránt muzikális, többet tartanak magukról a kelleténél. De amit eddig nyújtottak, az gyökeresen új és biztos, hogy jó követőkre, továbbfejlesztőkre fog találni. A további fejlődés útját nemcsak az új verssorok költői megfogalmazásában és éneklési fegyelem megteremtésében látom, hanem az egyszerű többszólamúsággal való megismerkedésben, felelgetős dalok műsorravételében, általában a játékosság fokozásában is.
A Dunaújvárosi Központi Énekkar története
A kultúrforradalom tűzvonalában
Nem túlzás azt állítani, hogy a legjobb sztálinvárosi művészeti együttesek a kultúrforradalom tűzvonalában harcolnak. A fúvós- és népizenekar, az énekkarok nap mint nap megütköznek a kozmopolita, jampec-kultúra és a dzsentri-maradványok képviselőivel. Ez a harc Sztálinvárosban sokkal élesebb, nyíltabb eszközökkel folyik, mint máshol, többek között azért is, mert a dolgozók soraiban nagy a fluktuáció, továbbá a sokezer falusi származású dolgozó rohamlépésekben szeretne városi emberré válni és nem nagyon tud eligazodni: mit vegyen át a városi kultúrából és mit dobjon el. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél jobban fejezi ki a művészi együttes műsora mindazt, amit “sztálinvárosinak” érezünk, annál nagyobb sikerre számíthat és így annál alkalmasabb fegyver a selejtes, ellenséges kultúra termékeinek végleges kiszorítására. Sajnos, a szakszervezeti kultúrnevelési felelősök nem mindig értik meg a művészi színvonalnak ilyen harci jelentőségét. Ezért még előfordul, hogy a kozmopolita és kispolgári álkultúra elnyomja a tisztességes szándékú, de gyenge kivitelű produkció sikerét. Így történhetett meg, hogy például az egyik építőszakszervezeti területi verseny műsorában “csasztuska” címén előadásra kerülhetett az “Apu, hogy megy be” című dal és a dalkettősnek, a Gerard-kalapos “Apunak”, meg egy iskolás kisleánynak sokkal nagyobb volt a sikere, mint az előtte és utána elhangzott két jószándékú, de hosszadalmas, primitív, drámai erő nélküli színjátszó produkciónak.
Fiatal tehetségek /50-es évek
Az alkotóművészeket, amikor sztálinvárosi témához nyúlnak, hassa át az a tudat, hogy alkotásukat a művészeti együttesek megkísérlik alkalmazni az első fronton folyó harcukba. Ha elég eredeti erő, igazi tartalmasság van az alkotásban, akkor ezzel közvetlen csapást lehet mérni a kulturális ellenségre. Ezt a belső erőt mind a zenekarok, mind az énekkarok számos esetben fel is használták. A fúvószenekar igen nagy sikereket arat kitűnő szovjet indulók mellett, Farkas Ferenc: “Régi magyar táncok” című művével. Az énekkar tagjai és közönsége nagyon szeretik a klasszikus kórusműveket, Bach egy-egy korálját, D. Lasso már említett művét. Muragyeli és más szovjet szerzők tömegdalai rendkívüli sikert aratnak és valóban kiszorítják a selejtes fércműveket. A Sztálinvárosban vendégszereplő nagy művészegyüttesek legszebb számai hosszú ideig felejthetetlenül élnek a közönség körében (Kállai kettős, Széki-muzsika stb.).
Az eddig nyilvánosságra került sztálinvárosi tárgyú zeneművek a sztálinvárosiak körében nem értek el átütő sikert. Általában azt kifogásolják, hogy ezek a művek nem adnak igaz és méltó kifejezést Sztálinvárosról. Kerekes János: Pentelei Toborzója nem keltett komoly visszhangot. Kadosa: Meredek a Duna partja című tömegdalának dallamát szeretik, de nem érzik elég természetesnek a feldolgozást, a kíséretet, élesen szemben állnak a szöveggel, amelyről az öntöde egyik dolgozója ezeket mondta: “Biztos vagyok benne, hogy a szöveg írója nem járt közöttünk, legföljebb a Béke-éttermet látta Sztálinvárosból.”
Bánhalmi: Sztálinváros című kórusát a gyerekkar szívesen tanulta egész addig, amíg a végén lévő imitációs részhez nem értünk. Ezt feleslegesen komplikáltnak tartják. Kifogásolták az ambitus nagyságát is. Elég erősen visszautasító nyilatkozatokat hallottam az “Asszonyok háza” című rádiójátékról, főleg annak szövegéről.
Nem vigasztalhat bennünket az, hogy talán a sztálinvárosiak az elfogultságig túlzottak, ha sztálinvárosi témáról van szó. Hogy milyen lelkesedéssel fogadnak mindent, amiben megérzik az igazi sztálinvárosi tartalmat, azt többször tapasztaltam; többek között mennyire szereti a közönség is a sztálinvárosi népdalokat. Olyan zeneműveket várnak, amelyeket valóságos sztálinvárosi élmények fűtenek, amelyben önmagukra ismernek. Azt várják, hogy a művek ne csak címükben legyenek sztálinvárosiak. Nem lehet kétséges, hogy ha annak a gazdag új életnek, ami ott kialakulóban van, a nem hivatásos művészeti együttesek munkájára már van hatása, úgy ennek tanulmányozása, az ottani dolgozókkal kötött személyes és bensőséges barátság kihatna egész zenei munkásságunkra. Sztálinvárosnak adni és Sztálinvárostól kapni – ez csak párhuzamosan történhet.
SZÉKELY ENDRE
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
