Tekintet – 1988 április

Láng György

Te szőke gyerek

(részlet)

Nehézipari Beruházási Központ. Népköztársaság útja 113 – akkor még Sztálin út. Joviális, teltarcú ember a munkaügyis. Leadom a munkaköny­vem, állományba vagyok véve. Utalványt kapok munkás jegyre, autóbuszra, vonatra. Fizu: havi kettőezer-kétszáz! A kultúrfelelős is bejön, rögtön rámbíz­za a vállalat pesti női karát, ezért külön havi háromszáz, heti egy próba. Hogy mikor próbálunk? Minden kedden félnégytől ötig. Kedden vegyem ki a szabadnapomat. Marad még bőven időm a családra meg egyebekre. Ha nem, egyszer­egyszer más napokon is feljöhetek. Csak odalent jól menjen minden, nagyon fel kell dobnom a zenei életet.
Hurrá, Baby, havi kétezeröt! Adony-Pusztaszabolcsnál kis kitérővel beugorhatom a Mámihoz is, Iváncsára. Aztán majd együtt leszünk mind – Dunapentelén! Áldott legyen a szocializmus szent neve, mindörökké, ámen!
A vonat büdös, piszkos, füstös, csikkes és beköpdösött a sötét padlója, álmo­san meredező szemek a borús hajnalban, mindenféle arcok, félénkek, sunyik, pöffeszkedők, aggodalmasak, bambán merengők, hetvenkedők, pökhendiek, alázatosak, álbátrak, beszariak, félkevélyek, félgyávák, mindenre vállalkozók, mindenhez értők, és selejtemberek, vándormadarak, határozott arcú elvtár­sak, jó szakmunkások, kemény entellektüelek. Pofakaleidoszkóp, szorongunk a telt kocsiban, szagos szappan, fokhagymás kolbász, savanyú bor szagfoszlá­nyai villódznak a kupé-bűzben. Robogunk Dunapentele felé.
Kidőlt palánk, előtte kis bódé: ez a pentelei rögtönzött állomás. Széles, feltúrt út vezet “befelé”, a sorompó nyitva. Vagy félórán át vergődöm, törtetek, amíg beérek, sok helyütt az autó-keréknyomokban világosdrapp, agyagos sár, merő ragacs, emelkedőbb buckákon hirtelenszőke, felhőző por. Féllábbal térdig cuppanok egy sárteknőbe, könnyű félcipőmet lehúzza, ott marad, bőröndöm és aktatáskám a sárba dobom, míg kihalászom, hozzám képest a vályogvető cigány bálozó főúr – így evickélek be az én Kánaánomba.
A még csak most embriózó város olyan, mint egy földhöz vágott, rapityára szétment mogyorós pite, féligfelhúzott falak, foghíjas utcák, rozsdalepett vashalmok, deszkahegyek, homok- és mészkupacok, döglött talicskák, fabódék. Sok útbaigazítás után megtalálom az N.E.B. irodaépületét, s amúgy csatakos népvándorló mivoltomban beállítok a személyzetishez. Fel sem tűnik neki, hogy sötétkék selyemballon öltönyömmel mit művelt a sár. Aszkéta külsejű, széparcú ember, körszakállával inkább apostolnak látszik, mint pentelei tiszt­viselőnek, nagy, sötét szeme rebbenéstelen. Megnézi a papírjaimat, megbízó­levelemet, valósággal megszagolja az összes betűt, aztán közömbösen szól:
– Rendben. Itt a szálláskiutalás és itt egy tömb étkezési jegy. Hat napra szól, tizenkét forintot kapok.
Leszámolom az íróasztalára.
– Most pedig menjen az elvtárs a “Bivaly”-ba.
– Hová?
– Az a nagy épület, a legnagyobb út mellett. A gondnok elvtársnő megmutat­ja a szobáját, ágyát. Mindenben eligazítja. Ha letanyázott és rendbetette ma­gát, akkor menjen át a “Csont”-ba. A patikával szemben találja. Ott van egy kultúros, Tyukos a neve.
– “Csont”?! Az mi?
– A “Csont” is egy nagy épület. Az alapzat kiásásánál őskori állat combcsont­jára bukkantak. Valahova múzeumba vitték. – Feláll, kezet nyújt. – Jó mun­kát!
A “Bivaly”-ban a gondnoknő rokonszenves, középkorú asszony. Férje nyugdí­jas, feladták a pesti zugukat az alagsori, központi fűtéses lakásért, itt filléres kosztot kapnak, rendben tartják a “Bivaly”-t, sokat dolgoznak, de elégedettek. Az asszony készséggel kalauzol. A szoba szép, középütt óriási ebédlőasztal, hatalmas szekrények, ülőkék, csillog a politúr, hat nagyszerű ágy. A gondnoknő friss ágyat húz nekem, ropogós patyolatot, közben a szekrényóriásokra int:
– Oda valamelyikbe berakodhat az elvtárs, ahol üres helyet talál.
Kinyitom az egyik csillogó ajtót, fölémelyedő gyomorral hőkölök vissza: láb­szag, izzadás-keményítette zoknik, szúrós szagú fehérneműk, koszos cipők, bádog turistadobozban áporodó ennivalók, jegyzetfüzetek, könyvek.
– Ez mi?
– Ez a mérnök elvtársé. Megvan a bajunk vele. Próbaidő után nem véglegesítették, de azért a munkáját elfogadják. A mélyépítők egyik részlegénél dolgo­zik, állományon kívüli béralapból fizetik, a lakást megvonták tőle.
– Ezt meg hogyan lehet?
– Itt sok mindent lehet, kedves karnagy elvtárs. Azt határozták, hogy a mér­nök menjen vissza Pestre, és naponta utazzék le munkásvonaton. De ő nem akar. Hivatalosan nem lakhat itt, másutt sem. Titokban lopódzik be, éjjel ti­zenegy után, pár órát alszik, aztán hajnali ötkor észrevétlen kislisszan. Nem tudom elcsípni, kirakni. Éjszaka nem zavarhatom fel az alvó dolgozókat! És ha elkapom? Talán az urammal megverjük?
– A munkahelyén kellene keresni.
– Nem lehet. Onnan is megszökik. Távoli alapozásokhoz jár, nagyon jó szakember.
– És ha mást fektetnének az ágyába?
– Jaj, olyant én nem teszek! Hogy kiüldözzem innen?! – és sápítozik. Megpróbálom rendbehozni a ruházatomat, eredménytelenül. Sárember va­gyok, maga a Gólem. Falok pár darabol a Baba-sütötte lepényből: gubasüte­mény, radírozni lehetne vele, de az íze nem rossz. Irány: a “Csont”.
Ez is vakolatlan, félkész épület. Egy földszintes, még földes fűtőfülkében lakik Tyukos Bódi, az egyik “kultúros”. Most ott áll a még készülő lépcsőházban, és szónokol vagy egy tucatnyi közömbösnek. (Később megtudom Bódiról, erről a keszeg, csupacsont, tyúkmellű mukiról, hogy csak úgy tolta fel magát kultúrosnak, megőrizve állományát és illetményét. A központi kultúrfelelős féléves pártiskolán van, első helyettese folyton szaladgál Pest és Pentele között, a má­sodik helyettese nem függetlenített, úgyszólván sosem látni, brossurákat ma­gol, előadhatatlan jeleneteket ír, meg tervezeteket, több évre valókat, így aztán Tyukos megtette magát kultúros elvtársnak, a helyettes helyettesének pót-pót helyettesévé, ő csinált mindent, ráhagyták, mert nincs más. Eredeti mestersé­ge gépszíjmester – a gigantikus gépszíjaknak, transzmissziós szíjaknak a szakembere, de elkezdett “kultúros” lenni, amiből nyilvánvaló, hogy mindnyájan isten kezében vagyunk…)
Észrevétlen megállok a “Csont” csupasz beton keretezte kapujában, és hallgatom Tyukos elvtárs agitációs beszédét.
– Igazi szocialista ember az nem létezhet kultúra nélkül, ez most megszűnt osztálykiváltság lenni, a kommunizmusba vezető út csakis kultúrával van kikövezve, kommunizmus és kultúra édesegy testvérek. A kizsákmányolás korszakaiban nem létezhetett semmiféle kultúra, csak teljes rothadás. Évezredek óta váltig csak rothad a világ és minden műveltségi dolgot lehetetlenné tett. Plehanov elvtárs is megmondta, méghozzá igen szépen: a kapitalizmust még nem tettük sírba, itt rothad előttünk, a bűzét még be kell lehelnünk. Ezt tart­suk jól szem előtt, elvtársak!
Állok ott és úgy érzem, hogy teljesen kiürült a koponyám. Jóformán már csak egyedül vagyok a közönsége, néhány orrát szívó, szurtos gyereket leszámítva – a nagyok elpárologtak. Észrevesz. Mikor elmondom, ki vagyok, miért jöt­tem, széles örömmel üdvözöl.
– De jó, elvtársam, ne gatyázzunk egy percet sem! Van itt tennivaló ölég, rög­tön elviszem egy helyre, ahol megkezdhetjük az első énekkari tanulást!
– De se kotta, se szöveg…
– Ne törődjön az elvtárs sehova! Ahova viszem, van ott egy jó kis csoport, azokkal kezdheti is a tanítást csak úgy fül után! Kezdetnek az is jó lesz. Majd lesz kotta, szöveg, minden. A világot se egy nap alatt teremtették.
Mint az alvajáró, bódultan kosiatok mellette. Földhányásokon, árkokon, épü­let-alapokon vágunk át, elmegyünk megkezdett és már kész házak mellett, amott vöröslik egy meztelen téglából csaknem teljesen felhúzott kombinát vagy micsoda, közelében óriási, miniumozott vasmonstrumok, jó messzire megyünk. Azt fejtegeti, hogy kisebb csoportokból kell összeválogatni és e­lődolgozni a jó énekkari aktívákat, aztán kellő előkészítés után összedobni, egybeolvasztani egy nagy, központi énekkarrá. Jobb munkatervet képzelni sem lehetne. Lapos oldalpillantásokkal méregetem caplatás közben, s már nem is találom olyan ügyetlennek. Tyukos itthon van itt, de nagyon. Én meg csak néhány órája csöppentem ide.
A részleg, amelyhez megérkezünk, olyan tizennyolc-húsz főből áll. Földmun­kát végeznek, fenenagy épület alapjait ássák, talicskázzák. Ülnek, hevernek, vakaróznak: ebédszünetet tartanak. Egy friss földhányás tövében négy ci­gánylány – négyen szívnak egy sodrott cigarettát. Tyukos Bódi hitszónoki hangon próbálja felrázni őket:
– Itt van, elvtársak, elvtársnők a pesti énektanár! Azért jött, hogy jobban előresegítsen bennünket a kultúra nehéz, de szép országútján. Ez az elvtárs a pesti opera szopránénekese! Országos hírű!
Elámulok. Valami hangpróbát, próbaéneklést igyekszem összeütni. Félvállról vesznek, cirkusz vagyok nekik. Nagy rábeszéléssel akarom dalra fakasztani makacs szájukat, sírás görcsöli a torkomat, amikor előénekelem nekik: “Elvtársak álljunk a sorba…” De ők némák – csak a roma lányok vinnyognak, velük született muzikalitásuktól cseppet megbirizgálva.
– Kérem, kedves elvtársak, nagyon szépen kérem, csak egy kicsit próbáljanak velem, csak éppen, hogy lássam, mennyire tudnak énekelni!… “Föl vörösök, proletárok!…”
– Ne csüggedjünk, elvtársam! – bíztat visszafelé az úton Tyukos Bódi -, megcsináljuk a kultúrát, annak menni köll. Meglesz a nagy énekkar, van itt dolgozó, ezrivel, aktivizálok én közülük, összeszedek én közülük akár kétszázat is! Megebédelünk, szemben a “Csont”-tal, a tágas, tiszta, alagsori étkezőben. Az én jegyem ide szól, az övé mindenhova.
Ebéd után Tyukos elvisz a központi zeneterembe. Nagy hodály, szimpla téglasorból ideiglenesen felhúzva. Kályha nincs. Itt a téli fagyban tönkremegy a kis ablak alatt álló pianino – “Musica” márkájú, kitűnő hangszer -, és mind a többi hangszerek, mert rengeteg van a falak melletti gyalulatlan deszkapolco­kon, asztalokon. Még összecsukható fém kottatartók is vannak! Most még jók a hangszerek – később megvizsgálom valamennyit -, csak egy nyakaszegett bőgő fekszik holtan a földön. Legnagyobb a készlet a rezekből, ámbár elavult, régi katonazenekarokban használatosak is akadnak köztük, a fafúvósok kis számban és hiányosan vannak képviselve, de a “battéria”, az ütők komplettek. A réz-állományban látok baszettkürtöket, tenortubákat, szárnykürtöket, he­likonokat, “F” vadászkürtöket, a trombiták háromféle hangolásúak: “C-B”, “A” és a kicsi “D” trombiták. Csak egy fuvola van, kicsit repedt, de azért használható, klarinét csak kettő, egyik “B”, másik “A”, a bőrözésük kicsit szá­radt, hangszerolajat szomjazik, más bajuk nincs. Oboa nuku, fagott nuku, úgy­szintén pikkoló. A sarokban a nagy asztalon vagy féltucat pozan – “ventil”-pozanok és “húzósak”. A két karmester – beosztottjaim – meg­ölelnek. Már nagyon vártak. Kell ide az összefogó, erős kéz, a szakképzett, ügyes irányító. A rézfúvósokkal a már nem egészen fiatal Dobrik karmester foglal­kozik, ritkás, barna haja gondosan, üvegsimára hátrafésülve. Minden rezet ta­nít, ebédszünetben, szabad időben, fájrant után, este összpróbát tart az összeverbuvált fúvószenekar – féltizenegy-tizenegyig is harsognak, recseg­nek, lármáznak, szerencse, hogy a zeneterem messze esik a lakóépületektől. Dobrik panaszkodik, hogy írni-olvasni alig tudó páciensekkel kell kínlódnia. Ő is hangszerel rézre, nézem a szép kézírású partitúra-oldalakat, jó, rutinos munka. Dobrik szorgalmas, rengeteget dolgozik: itt akar meggyökeresedni. A másik karmester jóképű fiatalember, jó humorú, képzett zenész. Neki van a legkönnyebb dolga, mivel munkája egyelőre semmi. Az ő feladata lesz a nagy esztrád-zenekar megszervezése és vezénylése.

 Rezesbanda? Hangversenyzenekar!

Aztán nyakamba vettem Dunapentelét. A mai napig sem értem, hogyan bír­tam a rettentő strapát, vergődést és fáradságot. Soha az életemben nem lohol­tam, rohantam és dolgoztam annyit, mint ott. Tyukos Bódit lassan megkedveltem, sőt, megtanultam becsülni is mindazért, amit művelt. Fanati­kusa, megszállottja volt Pentele kulturális felemelésének. Kár, hogy nem ta­nult hat eleminél többet.
Egyszer Dobrik egy kubikus brigádhoz vitt el. Épp ebédidőre érkeztünk. Nap­tól pattogóra hevült deszkabódé, hosszú, kecskelábú deszkaasztal, gyalulatlan, ingatag padok. Az emberek csajkával járultak a kocsin kihozott ételes bodellákhoz. Épp akkor tört ki a ribillió. Egy fehér borostás ábrázatú idősebb paraszt a deszkafalhoz vagdosta a keménytojásokat: “Büdös tojást adni a dolgozóknak?! A kurva istenit az anyjuknak! Két ilyen büdös tojáson kubikoljon ki az ember ennyi földet?!” Egy másik, fiatalabb, harcsa bajszú, az ajtófélfának vágta a csajkáját: “És ilyen karalábéfőzeléket hozzá?!” Megvadultak a többiek is – Dobrikkal sápadtan menekültünk. A központban a mi részlegünk – túl­nyomó részt értelmiségiek, vezető beosztásúak – más kosztot kapott, lénye­gesen jobbat és untig elegendőt. Az alagsorban viaszosvászonnal gusztusosan letakart asztaloknál ültünk tonett-székeken.
Az anyaméhből még ki nem bújt város közepén nyers deszkából összetákolva a nagy büfé. Ormótlan hodály, földes, kezdetleges, kerek büféasztalok, a fal mentén ivópolcok. És mindig zsibong, zsivajog reggeltől az esti záróráig. Mindenféle finomságokat lehet itt kapni, olyasmiket, amiknek Pesten hírük sincs. Príma téliszalámi, öt dekás darabokra felaprózva – egy embernek egyet ad­nak. Vásárolok itt olyan finom csemegesajtot, ami Pesten nincs, csabai kol­bászt, valódi dán szardíniát, csokiféléket.
Igazságosan elosztottam a finomságokat anyám és Baby között. Baby is leruccant olykor-olykor anyámhoz Iváncsára, leginkább vasárnap. Vittünk neki lekötözött befőttes üvegben aranysárga húslevest cérnametélttel, zsíros krumplit, egyebet. Egyszer átsétáltunk feleségemmel a szomszédos falvacskába, a “görög faluba”. Rengeteg menekült – gyönyörű, villogó-fekete kisgye­rek, szakállas pópa kopott, fekete talárban -, a szívünk facsarodott, hogy nem hoztunk nekik ennivalót.
Pesten a szomszéd úriszabót fenemód érdekelte, hogy hova tűnhetett az anyám. Kérdezte is a házmestert, de az csak annyit mondott, hogy vidékre ment, kijelentkezett. Szegény Mámi… mikor hozhatlak haza, a te régi otthonodba, a megszokott ágyadba? Tart a kitelepítés, nem lehel látni a végét, és nem mutatkozik semmi enyhülés. Nem hozlak még haza, Mámi. Legfeljebb csak készülődni, pakolni. Mindenképpen oda kell tendálni: Dunapentelére. Ott majd jó lesz neked.
Dobrik karmester szervezte be Csekő Emil kántortanítót. Az Építőipari Tröszt betonozó részlegénél dolgozott – naphosszat rohant a félmázsás “tróg”-gal, másodmagával a hajladozó pallón sietni kellett, hogy a massza meg ne kössön (egy köbméter homokba harmadrész cement és négy uncia kavics). Nem tudom, hogyan és miért vágta ide a történelem szele Somogyországból. Nem is kutattuk. Itt senki sem kutatott semmit. A lényeg az, hogy Csekő kántor, iz­mos, vidéki gyerek, és Dobrik ráhatására az egyik betonos ügyvéddel összeverbuvált nyolc férfiénekest. Mind képzett, muzikális. Ez már jó kis mag volt, ezzel lehetett valamit kezdeni. Esténként le-lejártam Dobrik fúvós összpróbáira. Elképesztő, mint vergődött a tagokkal! Szegény Dobrik, olykor csak fül után tudott beléjük sujkolni egy-egy frázist, gyakran illesztette a “ventil”-ekre az ujjukat, és én nem tudtam segíteni neki semmiben. Hogyan akar ő ezekkel Sztálin-kantátát játszani? (Jól meghangszerelte nekik, könnyű letétben – s úgy sem megy.) S én hogyan dirigáljam ezeket, amikor kísérik a százhúsz ta­gú énekkart? De hol az az énekkar? Úgy szólt a rezesbanda, mint a kajdácsok rikácsolása…
Teljesen belémszívódott Dunapentele, mint szivacsba a víz. Úgy kirajzolódott előttem társadalmi szerkezete, a dolgozók összetétele és rétegződése, akárha szociográfiai feltárást végeztem volna. Három, élesen elkülönülő csoportra tagolódott a sokezres tömeg. Az első volt az igazi, meggyőződéses pártmunkások csoportja. Ők fanatizmusból, a harc, a munka kedvéért jöttek ide, építeni akar­tak, keményen kiállni és dolgozni a rendszerért, a jövőért, és semmi áldozat­tól, nehézségtől nem riadtak vissza. Igen rendes emberek voltak. A második kategóriába tartoztak a Pestről kikopottak, politikai vagy más okok miatt kegyvesztettek – állásukat vesztettek -, akiket “bűntetésül” helyeztek ide. Ők félénkek, bizonytalanok, szervilisek voltak, remegtek mindentől, amiben veszélyt sejtettek, és remegtek azért, hogy innen is ki ne tegyék őket, mert ak­kor már nincs sehova máshova menniük. De leginkább azért remegtek, hogy mikor nyernek amnesztiát, mikor mehetnek vissza Pestre. És a harmadik cso­port. Selejt-emberek, sehonnai csavargók, ha voltak is köztük jó szakmunká­sok, komisz természetük miatt soknak menekülni kellett a fővárosból, és rejtekeznie. Akadtak köztük körözöttek, priuszosak, bűnözők, köztörvényes munkakerülők. Itt mindenkit felvettek, kellett a munkáskéz. Volt velük baj elég. Sehol az országban nem lehetett olyan jól dekkolni, mint itt. És sehol az országban nem tenyésztek ki olyan vándormadarak, mint itt. Ezek beálltak tíz helyre egymás után, de a munkát sehol nem vették fel – csak az előleget, a munkaruhát, a gumicsizmát, a kajajegyet. (Csak 1950-ben vezették be az ál­talánosan kötelező munkakönyvet!) És árulták a nagybüfében a még fel sem próbált munkaruhát, a vadonatúj gumicsizmát, az új bakancsot. A saját sze­memmel láttam, hogy egy kölyök egy doboz új, százas “Tungsram”-égőt árult, azonmód szépen berakva a fagyapotba. A raktárból szajrézta. Máskor láttam valódi aranyhegyű “Caveco” töltőtollat árulni, meg “Montblanc”-t. És árultak női selyemharisnyát, férfi inget, karórát. Nem bírt ezzel a harmadik kategóri­ával senki, sem isten, sem ember, sem hatóság, sem hivatali szervek, vállalatok, munkaadók.
Dunapentele erkölcsi arculatára is részben ez a harmadik csoport nyomta rá a bélyegét. Ha ugyan erkölcsről lehet beszélni – a legátvittebb értelemben is. A nőkről lefoszlott minden hám – volt olyan, aki egy korsó sörért meg egy bécsis zsemléért odafeküdt. A porhalmazat út mentén két kezdetleges fabudi állt, egybeépítve. Az elválasztó deszkába akkora lyukat faragtak, mint egy fej. Ha bement egy nő, a másikba gyorsan egy férfi. Egyszer egy lány lekapta a bu­gyiját és azzal takarta el a nyílást. A másik fülkéből a férfi elkapta és nem ad­ta vissza. Lengette, mutogatta úton-útfélen. A lány hiába kérte. A férfi csak akkor adta vissza, amikor a művezetője megpofozta. A rendőrjárőr az egyik hajnalon két fabarakk között találta meg a művezetőt, bezúzott fejjel, alvadt vérben. A megpofozolt bugyi tolvajnak többé a színét sem látták.
Találkoztam a mérnök úrral. Egyik délután, akadván egy üres órám, a szállásomra mentem. Vacsoráig még szét akartam vagdosni zsebkésemmel pár száz mozgalmi dalszöveget, amit Bódi gépeltetett stencilbe és lehuzatott kövön. De úgy húzták le, hogy – takarékosság érdekében – egy oldalra háromszor is rákerült ugyanaz a szöveg. Megyek a szobába – és ott fekszik az ágyán ruhástul, agyagos félcipőben a mérnök elvtárs. Hosszú, csontos ember, beesett, barnára cserzett arcából meredezik fekete, stuccolt bajsza, nyiratlan hollóhaja a nya­kába nőtt, úgy alszik, mint egy ledőlt oszlop. Csendben a fényes politúros nagy­asztalhoz ülök, és nesztelenül hajtogatom, szabdalom a szövegeket, hogy fel ne ébresszem. Később megtudtam: állományba vették, véglegesítették. Küldönc­ként. Felényi fizetéssel. Vajon miért ragaszkodott olyan görcsösen ehhez a helyhez? Miért kellett neki mindenáron maradnia?
– Hé, elvtársak, várjanak! Nem vinnének engem is magukkal Pestre?
– Ha az elvtársnak jó ott hátul, a szennyes ruhán, jöhet – vigyorog az atlétatrikós sofőr. – Mert a fülkében ketten vagyunk!
Már kapaszkodom is fel hátul a teherautóra. Pestre hordták Penteléről a Patyolatba a mosnivalót. Gyakran hozták-vitték. Mindig ropogós ágyneműben, tisztaságtól szagzó lepedőn aludtunk. Ez a szennyes is viszonylag tiszta volt, lepedőkbe, hatalmas batyukba kötve. Tele volt vele az egész böhömnagy teherautó. Nem viszolyogtatott, elhevertem a tetején, nagyon jó fekvés esett rajta.

Folytatás hamarosan!

Csont és bivaly