Népszava 1981. április 4.

MUNKÁSÉLET 1981-BEN

Gyárkapu út, háttérben a Vasmű /1981
fotó: Fortepan/Kriss Géza

A VASVÁROS SZÜLÖTTE

Vörhenyes füst száll a vasváros felett. Jelzi, hogyan birkózik a láng az anyaggal, s mindkettő közös vörös színét a füst évtizedek makacs kitartásával, mikroszkopikus ecsetvonásokkal mázolja át a régi épületekre, műhelycsarnokokra. Amelyik régibb, vörösebb. Az épülő konverteracélmű szaporodó építménydarabjai még saját színüket viselik a Dunai Vasmű “utcáin”, újdonságuk így is megkülönböztethető. A kemenceüzem azonban egyidős a hatalmas kohóművel. És egyidős Dunaújvárossal is. Akárcsak Kuharcsik József.
Kuharcsik József, aki köldökig nyitott ingben és zubbonyban még visszaszól, hogy “mikor csapol az a kemence?”, s csak az időpont hallatán simítja végig sovány, markáns arcán a rövidre vágott bajuszt és szakállt, s csak akkor indíja gyorsan pattogó, de szépen és pontosan fogalmazott mondatait. Amelyek emlékeket, töprengéseket hordoznak, s olykor vallomásossá melegednek:
– Nem választhattam meg, hogy dunaújvárosi legyek, itt születtem, és együtt születtünk.
– ?
– Ötvenháromban én is, ő is. A családban én vagyok az egyetlen “bennszülött”: apám, anyám a két nővéremmel, vargabetűkkel Tolnából érkezett, akkor, amikor összeszaladt itt az egész ország, amikor ez volt az ígéret földje… Nekik is, nagyon lebontásra ítélt nyomortelepről jöttek, a letelepedést remélték a születő várostól. Semmijük se volt, csak az optimizmusuk.
(S meglelték ennek a hitnek az igazolását. Hamar lakást kaptak, az első házakban, az Erkel-kertben, s mire várossá lett Dunapentele, megszületett a Jóska gyerek is.)
– Az én szüleim itt találkoztak először az iparral. Méghozzá egyből olyannal, amilyen Magyarországon addig alig-alig volt… A szerencsét próbálókból akkor, ha bírták, alapítókká kellett válni. Édesapám kezdettől és ma is: öntő. Igen, ugyanitt. Édesanyám az energia-gyárrészlegnél gépkezelő. Igen, ma is. Azóta. Lassan már nyugdíjba mennek.
Akkor azonban kezdtek. Az apa minden túlmunkát vállalt, hogy a család a három gyerekkel az akkori fogalmak szerint jól éljen. A várossal egyidős fiatalember megfogalmazza: “a lakás nekik akkor mindent jelentett, most is a legfontosabbat jelenti, csakhogy más a mérték; mi rendezett körülmények közt tartjuk tarthatatlannak a lakáshelyzetet, ha külön családunkkal külön kell költöznünk, s ideig-óráig nem lehet…”)
– Emlékszem a vaságyas korszakra. Azt meg csak a mesékből tudom, hogy édesanyám, aki három műszakban dolgozott, a munkából szaladt haza egy-egy órára, ahogy elengedték: engem szoptatni, tisztába tenni. Bizony, meseszámba megy már, de így volt. Úgyhogy én már csecsemőkorban is a vasmű munkarendje szerint éltem.
(Mire az eszét tudni kezdte, igazán várossá kezdett válni a város. Ezt nem így fogalmazza, csak az életrajzán érzékelteti.)
– Cseperedtem, és számomra úgy változtak az iskolák, ahogy itt szaporodtak. Újabb városrészek, újabb iskolák, újabb körzetek: három suliban jártam ki az általánost.
(Már tudom, hogy “a közösségi munkához mindig volt ambíciója”, hogy az úttörőrajával még Csillebércre is eljutott, nagy szó volt, hogy a KISZ-ben is elég sokat produkált itthon is, a katonaság idején is. Megkockáztatom a tapasztalataim birtokában: ezeket a dolgokat ebben a munkásvárosban mindig komolyabban vették, mint bárhol másutt. S erre váratlan kitérő következik.)
– Nézze, ennek a városnak sok hibáját is fel lehet róni biztosan, sokan fenntartással vannak ebben az országban, hogy milyen közeg ez… Hát igaz: a városalapítók generációja nem ért rá nagyon kikupálódni. De mi, a következő nemzedék, a fiatalok, kibírjuk a kritikát, sőt, szerintem mi nagyon nekilódultunk.
(Visszakanyarodunk az önéletrajzhoz.)
– A pályaválasztásom? Önálló gyerek voltam én, a körülmények folytán… A tv-ből, majd egy iskolai gyárlátogatás révén megtetszett a dolog, hát eldöntöttem: acélolvasztár leszek. Varázsos volt nekem akkor, de azóta is így maradt valahogy. A kemence, az acélmű a maga kormosságával, néha utálatos körülményeivel együtt is jó vagy szép nekem. Ma is. Amikor a lapáté volt a főszerep, akkor is. Amióta ez a főszerep megszűnt, s többet idegeskedünk, mint amennyit lapátolunk, akkor is. Lám, én acélolvasztár, vagyis inkább ma már “acélgyártó” vagyok: én határozom meg, hogy milyen, mekkora a tűz, hogy miből mennyit adok a nyersvashoz, milyen lesz az az acél…
(Valójában tehát tűzzel-vassal s hozzáértése kényszerítő erejével birkózik az anyaggal naponta.)

Dunai Vasmű – Képeslap sorozat a Dunai Vasműről

– Sokszor voltak és vannak nehéz pillanataim, biztos, hogy én is mondtam: a fene egye meg, itthagyom. De ez mindig csak pillanatnyi bosszúság… Hiszen van itt sikertelenség is. Inkább a szakma iránti szeretetem a tartós. A végleges. Hogy mit lehet szeretni? Azt, hogy emberpróbáló, hogy az ember minden képességét próbáratevő munkahely ez, így aztán fogva tartja az embert. Itt nincsenek olyan sikerek, amelyek után ülhet a babérain. Itt állandó edzésben kell lenni, folyton bizonyítani kell. Ez feszültség, ez jó. Vannak emberek, akik naponta szeretik megmérni, hogy mire képesek. Aztán: jó érzés azt is tudni, megdolgoztam én azért a pénzért, amit hazaviszek. Tudom, hogy ez sokaknak furcsán hangzik, talán sokan meg is mosolyognak, de nekem fontos.
(Beszélünk aztán arról, hogy közben leérettségizett a munka mellett “csak úgy”. Hogy továbbtanulni is készül: vagy a kohászat felsőfokú intézményében, vagy a marxista esti egyetemen. Van még ideje eldönteni, huszonhét éves, mint a város.)
– Család? Hatéves a kislányom, feleségem a “huszonhatosoknál” anyagkönyvelő. Eredetileg szabó volt, de aztán, ugyancsak munka mellett, elvégezte a közgazdasági technikumot, most meg a mérlegképes könyvelésre jár.
(Hogy is mondta? Nekik, a következő generációnak a kikupálódásra nagyobb a lehetőségük?)
– Igen, lakást kaptunk hamar, a feleségem csak félévig volt gyesen, aztán bölcsőde, óvoda, s már föl is vették a gyereket az iskola úszóosztályába. Tudom miért kérdezte: kontraszt, mi? Az édesanyámmal, aki három műszak közben járt haza szoptatni… De kontraszt ez másként is. Ebben a városban csakugyan törődnek a gyerekekkel: matematikai, nyelvi, zenei, sporttagozat, minden megtalálható ebben az iskolarendszerben. Tehát a következő, a harmadik dunaújvárosi nemzedék megint más lesz: ők már készen viszik magukkal, s besétálnak az életbe azzal az ismeretanyaggal, amelyet nekünk még a munka mellett, egy másik műszakban kellett szerezgetnünk… S amit apáink megse szerezhettek…
(Tudom már: az acélgyártónak másra is volt ideje az elmúlt években. Katonaideje után szakszervezeti bizalminak választották, majd üzemi gyárrészlegi, vállalati küldöttként a vasaskongresszus után a SZOT-kongresszuson a Szakszervezetek Országos Tanácsának tagjává választották. S ezen a nemrég megtartott kongresszuson megint.)

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.