Örökség – 2008. július-augusztus
MEZŐS TAMÁS
Az egykori szocialista ipari városok a 21. században – Dunaújváros
Az I. Világháború után Magyarország területén három jelentős ipari zóna működött. Észak-Kelet Magyarországon Miskolc környéke, Budapesttől nyugatra Tatabánya és Budapest. A II. Világháborút követő a kommunista hatalom önellátó (autark) gazdaságpolitikát követett. Ennek következménye volt a gazdaságilag potenciális területek gyors ütemű fejlesztése. Ez nem csupán az ipari múlttal rendelkező, magyarországi viszonylatban jelentős ipari múlttal rendelkező területek fejlesztését jelentette, hanem olyan vidékeken is erőltetett ipartelepítés indult meg, ahol korábban ennek nem volt hagyománya. Így hozták létre a gyengébb minőségű barnaszén kitermelésére települt, dél-magyarországi bányászfalu várossá növesztésével Komlót, vagy Leninvárosban a Tiszai Vegyi Kombinátot a kis tiszamenti falu területének felhasználásával. Természetesen a hagyományos iparterületek fejlesztésére is nagy súlyt helyezett a kommunista rezsim, így fejlődhetett relatíve nagy ipari területté a széntermelésre települt Miskolc környéke: Diósgyőr, Ózd és Kazincbarcika települések bevonásával, vagy a nyugati országrészben Tatabánya és környéke. Közülük most csak a legismertebbet, Sztálinvárost vesszük szemügyre.
A legnagyobb fejlesztést azonban a hazai acéltermelés új központjának a megteremtésével az egykori Dunapentele területén létrejött Sztálinváros, a mai Dunaújváros felépítése jelentette.
Dózsa György út -Vasmű út sarka, a Posta-irodaházzal és az Arany Csillag Szállóval
(Weiner Tibor gyűjteménye – a Magyar Építészeti Múzeum tulajdona.)
A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége 1949 végén hozott döntést egy új, gigantikus vaskohászati kombinát és a hozzá kapcsolódó lakótelep felépítéséről, amelynek célja az volt, hogy megteremtse a hazai szocialista nehézipart.
A vízi úton szállított szovjet vasércet feldolgozó vasmű telepítésének eredeti helyszíne a déli határ közvetlen közelében lévő Mohács volt, de a Jugoszláviával kialakult konfliktus miatt nem vállalták a határ közelében a stratégiai jelentőségű ipar telepítését. Ezért esett a szintén Duna-parti településre a választás. “Magyarországon első ízben vetődött fel a kérdés, milyen legyen az új szocialista város, melyek azok a különbségek, amelyek mutatkozni fognak a kapitalista alapítású városokkal szemben. A várostervezés premisszájának tekintették, hogy:
- A szocialista városnak nincsenek kül- és belterületei, hanem a szocialista rend demokratizmusa nyilvánul meg abban, hogy a város minden része azonos minőségben épül.
- A szocialista város és a szocialista ipartelep egy szerves egységnek két pólusa, így a városcentrum és az üzem főbejárata közvetlen vonatkozásban kell, hogy álljon egymással.
- A szocialista városok szerkezeti felépítésükben és építészeti megoldásokban alkalmassá kell tegyék a várost a közélet minden megnyilvánulása részére, az egyedi családi élettől kezdve az egész társadalmat összefogó legnagyobb demonstratív megnyilvánulásokig.” 1
A város 1957-ben elfogadott rendezési terve pontosan tükrözi a fenti elképzeléseket. Nincs külön villaszerű, kertes épületekből álló tisztviselőtelep, hanem valamennyi ház előtt virágágyak, füves, fás parkok húzódnak. Az egész város lehetőleg egyöntetű stílusban épül, és a város középpontjától legtávolabb eső negyedekben ugyanolyan modern, kényelmes házak állnak, mint a város középpontjában. A főtér a vasúttól a városba vezető K-Ny-i haránttengely és a régi községet a vasművel összekötő É-D-i irányú hossz-tengely metszéspontjában helyezkedik el. A térre elképzelt Tanácsháza, a Pártház és a Kultúrpalota demonstrációs végpontja a vasmű főbejáratától induló felvonulási útvonalnak.
Milyen legyen Sztálinváros főtere
A több mint 60 m, a járdákat is beleszámítva csaknem 90 m széles, középen parkosított 2×2 sávos főutca tengelyét a tanácsháza, itáliai példákat idéző tornya jelölte ki.
Kertészet és valóság: a szocialista realista kertépítészet Sztálinvárosban
Az 1951-ben készített terven a jellegtelen háromszintes városházához, ferde nyaktaggal egy zömök ötszög alaprajzú torony csatlakozik, aránytalanul magas, nyújtott sisakkal, csúcsán a vörös csillag. A tervvariánsok nem csak eszmei értelemben utalnak a középkori olasz városok városházaira, hanem különösen a második tervet szemlélve, óhatatlanul a ’20-as, ’30-as évek itáliai racionalista építészete kapcsolódik a látottakhoz. A középkor városi demokráciáját idéző gondolat mellett kiemelt figyelem fordult a városi pártbizottság székházának az elhelyezésére. A Pártház kisebb épület, mint a tanácsháza, vagy a szintén a főtérre tervezett Kultúrpalota. Az épület jelentőségét, eszmei tartalmát elhelyezésével kívánta hangsúlyozni a tervező. “A Pártház melletti épületek L betűt formáló tömegével szemben a városháza bejáratának tengelyébe állított MDP székház önálló, centrális, önmagában zárt kompozíció. Rálátását, a görög templomok térbe helyezéséhez hasonlóan”2 oldotta meg Weiner Tibor. A monumentális főút, valóban a szocialista város központját és az ipartelepet összekapcsoló gigantikus tengely. Nyugati oldalán lapos tetős, keleti szegélyén magastetős lakóépületek övezik, földszintjükön üzletekkel. A hatalmas promenád a jelentős városi ünnepségek helyszíne, itt rendezték a május 1-jei és a november 7-ei felvonulásokat.
Felvonulás a város főútján
Az új város középületeinek építészeti karaktere meglehetősen vegyes képet mutat. A falusias jelleget mutató óvodaépülettől a modernista gondolatokat megfogalmazó mozi épületig, a klasszicizáló hatást kereső szocreál gondolatok megfogalmazásán át (postaépület, vagy a pártház főhomlokzatának különböző tervvariánsai) a kiegyensúlyozott építészeti arculatot felmutató épületek (pl. a 20 tantermes iskola) a jellegtelen, kifejezetten elhibázott koncepciót tükröző megoldásig terjed (Tanácsháza). A tömegformálásban és a homlokzatképzésben talán a bölcsődéket és óvodaépületeket kivéve – egyaránt a monumentalitás megjelenítésére való törekvés érvényesül.
Az új város területén tervezett korai lakóházakról, a lakásépítés korai történetét bemutató Hámor István elmondja, hogy: “Az állami tervezés első éve (ti. 1948. MT) ezen a téren csupán a kísérletek periódusának tekinthető. Abban az időben nem voltak sem konkrét tervezési irányelvek, sem tervezési normák és ezek hiányában a térszükségletek és gazdaságossági követelmények meglehetős ötletszerűek és a tervező egyéni képességétől függőek voltak. Ezek a tervek már úgyszólván elkészültük időpontjában magukban hordták elmúlásuk csíráit és első felhasználásuk után többé már nem is kerültek kivitelre.”3 Az 1950-től elkészült lakóházaknál a lakásegységek variálhatóságára helyezték a hangsúlyt, illetve az időközben kidolgozott tervezési normatívák alapján meghatározták azokat az irányelveket, amelyek egyértelművé tették, hogy a lakószobák külön bejáratát biztosíthatták, a mellékhelyiségek világítását és szellőzését légaknák beépítésével oldották meg, a WC-k nem a fürdőszobába, hanem önálló helyiségbe kerültek. A zömében két, esetleg háromszobás lakások alapterülete alig érte el a 45-50 m2-t.
“Szomszédsági egység” az óvoda épülete, mögötte a lakóházakkal
(Weiner Tibor gyűjteménye – a Magyar Építészeti Múzeum tulajdona.)
A korai épületek homlokzatképzését már az 1951-ben megjelent publikáció sem fogadja el: “… ma már a tervek szerzői sem tartják helyesnek a párkány nélküli tömbszerű silhouettet, a dísztelen, keretezés nélküli ablakokat, a formalista megszokásból fogalmazott erkélyeket és nem utolsósorban a lépcsőházaknál alkalmazott – megvilágítás és szellőzés szempontjából egyaránt használhatatlan – körablak mezőt.”4 Az építészetelmélet állandóan felszínen tartott vitáinak eredményének értékelik Weiner Tibornak, Vasmű u. 1-5. szám alatti 17 tengelyes, csaknem 75 m hosszú ötemeletes épületét, melyből négy adja a főutca Ny-i tér falát. Az eredeti elképzelésektől eltérően a nagy kiülésű erkélyek kerámialapokkal burkolt, tömör mellvédeit bábos korlátokkal építették meg.
1 Weiner Tibor (1), Sztálinváros, szocialista város. A városépítés módszere. Építés Építészet 1951. 11-12. p. 589.
2 Weiner Tibor (1) i. m. p. 591.
3 Hámor István, Lakóház típusok fejlődése a Sztálin Vasmű tükrében. Építés Építészet 1951. 11-12. p. 620.
4 Hámori i. m. p. 622.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
