Népszava – 1952. május 4.
SZTÁLINVÁROS LEGJOBB NŐI BRIGÁDJA
A KORA REGGELI NAPSÜTÉSBEN gömbvasakkal, megrakott teherautó zúg el a mozdonyszerelőműhely előtt. Lányfejeket borzol a szél, színes kendőket lobogtat, mert a kocsi tele van jókedvű lányokkal. Barnapiros arcuk messzire virít. A munkába induló férfiak nyakukat sem mozdítják arrafelé, mégis tudják: a Zója-brigád robog el mellettük. Az első szállítást mindig ők csinálják. Nem lehet megelőzni őket.
– Télen is így futkostak – jegyzi meg egy öreg betonozó. – Majd leseperte őket a hóvihar. Csaknem odafagytak a kocsihoz. Azt hiszi, törődtek vele?! Ördögök ezek, valósággal ördögök! – fejét csóválja, korholja őket, s miközben dörmög és morog, észre sem veszi, hogy morgása mögött dicsekvés bujkál. – Nem lányoknak való az ilyen munka! Ki hallott már ilyet! Női szállítóbrigád! Akkora cementzsákokat zöttyentenek le, oda se neki! Nincs az a férfi, aki ilyen gyorsan lerakná az autót. Más munkát is találhattak volna azért maguknak.
Fóti Istvánné, a Zója-brigád vezetője: tizenkilencéves mindössze. Szélesvállú, izmos, csupa erő, vidámság, két vékonyka varkocs kunkorodik füle mellett s ez még kedvesebbé teszi kicsattanó arcát.
– Nincs ebben semmi ördöngösség – neveti el magát. – Lepipáljuk férfiakat, igaz Csipiszke?
Csipiszke, azaz Koltai Erzsébet, legkisebb, legvékonyabb ebben a brigádban, a többiek mind jól megtermettek, csak úgy duzzadnak az erőtől, egészségtől. “De azért Csipiszke is bírja, mert szívós fajta s ami nem telik az erejéből, azt furfanggal pótolja, ügyességgel.”
Ezt Fótiné magyarázza meg olyan élénk taglejtéssel, beszédes arcjátékkal, hogy mindenki érzi, Koltai Erzsinek csakugyan itt a helye.
– Én még mint Czavrik Klári kerültem ide – mondja Fótiné. – Egy újpesti húsüzemben dolgoztam, aztán gondoltam, arra használom fel a négyhetes szabadságomat, hogy lejövök ide dolgozni. Mit pihenhessek, üdülgessek, amikor fúrja az oldalamat a kiváncsiság, milyen lehet ez az építkezés. Belekóstolok én is. Hát alaposan belekóstoltam! – Úgy nevet, hogy mind a harminckét foga kivillan. – De azért nem ment olyan simán, mint ahogyan elképzeltem. A városépítésnél kezdtem el kubikolni, majd meg betonozni. Igen gyenge brigádhoz kerültem, még a száz százalékot sem értük el. A cipőmet megette a sár, mindegy no, kihúzom már azt a kis időt, nem verem el cipőre a keresetemet. Hát csak küszködtem, vesződtem a sártengerrel, megcsappant a kedvem, mert nem csupán a sár nehezítette a dolgunkat, de sok volt itt még a naplopó is, akik munkaversenyben sétáltak, teljesítményben lógatták kezüket, lábukat. Nemsokára úgyis hazakerülök, vigasztaltam magam. Titokban számoltam a napokat, mennyi van még hátra. Ez még sincs így rendjén, mozdult meg bennem valami, s szóltam Tóth Jucinak – már húzza is oda fél karjával Tóth Jucit, aki szaporán bólogat. – Azt mondtam neki, valamit kéne csinálni! Hát átszerveztük a brigádot – mondják majdnem egyszerre. – Kizavartuk a lógósokat – kiáltja Juci. – Megkértük Zsebők Marit, jöjjön át hozzánk, segítsen nekünk – veszi át a szót Klári. – Zsebők Mária sztahanovista, nagy áldozat volt tőle otthagyni a biztos keresetet, a kiváló brigádot, a mi kedvünkért s mégis megtette. Később beállt közénk Vincze Mária, ugyancsak sztahanovista, meg Csipiszke, megtetszett nekik, hogy nem hagyjuk magunkat! S hogy egyre jobban belejöttünk a szervezésbe, Palatinszki Péternét is elhívtuk, aki két gyermek anyja. Gondoltuk, kell egy ilyen “komoly elem” is közénk, legyen a brigádnak mamája, aki néha megszid minket. Jó az …
Palatinszkiné, a “brigád-mama” megilletődve nevetgél. – Kedves kis bolondok ezek, igen-igen kedvesek.
Megint Klári beszél: – Egy este a szállásomon kékkötésű könyvet fedeztem fel. Belelapoztam s nem tettem le a kezemből, amíg kétszer egymásután ki nem olvastam. Zójáról, a hős partizánlányról szólt a könyv. Máskor, ha valami meghatót olvastam, elsírtam magam. De a Zója hősi élete megkeményített. Itt maradok, s ha százszor több nehézség zúdul is a nyakamba, ha napról napra elölről kezdjük a küzdelmet időjárással, szervezetlenséggel, akkor is kitartunk.
Másnap bekopogtattam a főépítésvezetőséghez: – A gyárba akarunk kerülni. – Rövidesen át is helyeztek minket. Meg is álltuk a helyünket. Sokat köszönhetünk Marinak, tanított minket, nem sajnálta tőlünk a fáradságot.
Néhány hét múlva gépkocsira kerestek embereket. Mi jelentkeztünk. – Elment a sütnivalótok? – kérdezték dühösen. – Ez az építkezés legnehezebb munkája: építési anyagokat szállítani, lerakni.
– Ez kell nekünk! A legnehezebb munka! – Még csúfolódtak is velünk a férfiak. Kanállal kell majd benneteket összekaparni, úgy szétestek fáradtságtól.
A Zója brigád női tagjai földet lapátolnak az épülő Sztálin Vasműnél. /1953. augusztus 5.
fotó: MTI/Magyar Fotó/Zinner Erzsébet
EGY FEBRUÁRI NAPON kezdtük meg a munkát. Jeges szél vágott az arcunkba, ahogy a nyitott teherkocsi robogott velünk. Meggémberedtünk a hidegtől. Dermedt ujjakkal kezdtünk a rakodáshoz. Aznap cementzsákokat kellett lerakni. Dögsúly a cement, kegyetlenül ráfekszik az ember hátára. A férfiak körülálltak, úgy figyeltek, mikor oldunk kereket. Táncolt a lábunk a súly alatt, a szél meg úgy cibált, mintha az is ellenünk esküdött volna. Mi meg csak annyit mondtunk egymásnak: Zója…
Aznap 25 tonna anyagot mozgattunk meg. Mi magunk is alig hittük. Azontúl 200 százalék körül teljesítettünk és azóta tartjuk a sztahanovista szintet. A 25 tonna súlyt felvittük 45-re, 14 fordulót is csináltunk naponta. De miért mindig csak, én beszélek? – kérdi bősodrú kacagással Klári s rögtön tovább beszél. – Az volt az igazi ünnep, amikor a Czavrik-brigádból Zója-brigád lett s sztahanovisták lettünk valamennyien, az egész brigád, Rákosi elvtárs születésnapján! – Telipiros arca még pirosabbra gyullad, izmos termetét a boldogság majd szétfeszíti. – Férjhezmentem közben a gépkocsivezetőnkhöz, azt sem szabad elfelejteni! Addig-addig száguldozott velünk…
Tóth Júliának is bőven akad mesélnivalója. – Parasztlány vagyok, tanyán dolgoztam Debrecen környékén. Majd meg Pestre kerültem háztartási alkalmazottnak. Négy hónap szolgálat után azt mondja nekem Deák Bertalan rendőralezredes elvtárs, akinél legutóbb szolgáltam: – Nem való vagy te háztartásba, Juci.
Én nagyon megijedtem. – Rosszul csinálom a dolgomat? Sosem pirongattak meg…
Az alezredes elvtárs azt mondta erre: – Inkább nagyon is jól csinálod. Kár téged mosogatásra, sepregetésre fogni, többre futja az erődből. Menj el fiam, Dunapentelére, ott szükség van az ilyen derék lányokra, ott sokra viheted.
Elfutotta szememet a könny. Egyik földim a szomszédban szolgált s amikor említette az asszonyának, hogy gyárba szeretne menni, az felverte a házat a jajgatásával, hogy milyen hálátlan, ezt érdemelte meg tőle?! Deák elvtárs meg maga küld engemet, még írt is az MNDSZ-nek, hogy vigyázzanak rám, kísérjenek figyelemmel. Azóta is levelezünk, ha Pesten vagyok, náluk ebédelek, beszámolok a munkámról. Amikor sztahanovista lettem, úgy örült az egész család, mintha a tulajdon lányuk lennék. Március 9-én táviratban köszöntötték a brigádunkat, amiért három zászlót nyertünk. Sztálinváros legjobb női brigádjának vándorzászlaját (“de nem adjuk többé vissza, nálunk marad örökre!” – kiáltoznak a többiek), a Tröszttől az élenjáró női brigádnak járó zászlót (“és ezer forintot!” – szól közbe Csipiszke) és a Vasmű harmadik legjobb segédmunkás brigádjának zászlaját. Ez nagy szó! Mert a két leghíresebb brigáddal osztozkodtunk: a Partizán brigáddal és a Turi-brigáddal.
Dunapentele legjobb leánybrigádja
Zsebők Mária arca mint a szedett alma, melyet kötényszélével dörzsölnek fényesre. A szeme meg tiszta kék, megbízható, felhőtlen. – Én is földmunkás voltam azelőtt, mint Tóth Juci. Vincze Mari meg Palatinszkiné, kulákok cselédje. Falujáróktól hallottam, hogy milyen építkezés folyik itt. Többször is elmondattam magamnak, még akkor sem hittem. Már megnézem saját szememmel, ha addig élek is! Férfi-brigádba kerültem, én voltam az egyetlen nő közöttük, de nem mertek cicázni velem, rögtön tekintélyt tudtam tartani.
– Becsületesen, kitartóan dolgozott s a jó munkája egyre feljebb vitte! Úgy viselkedett mindig, ahogyan egy öntudatos ifjúmunkás lányhoz illik – jegyzi meg Palatinszkiné, a “brigádmama”. Nálunk is ő vetette fel elsőnek, hogy patronáljuk a Lehóczky női brigádot. Nyolcadik hőnapja patronáljuk őket s az eredmény…
– Lehóczky Etel fényképe kint van az Erőmű dicsőségtábláján – mondja ujjongva Zsebők Mária.
– Versenyben állunk az összes női brigádokkal – fűzi tovább a szót Csipiszke, aki ilyenkor nem is olyan csipisz. Megnő, kinyúlik a lelkesedéstől.
– Van azért egy kis bánatunk – mondja Klári – ezen akarunk most segíteni. Szétszórtan lakik a brigád. Még jobb munkát tudnánk végezni, ha egy szállásra helyeznének el. Még jobban összeforrnánk, együtt olvasnánk, tanulnánk. Zsebők Mária esténként foglalkozhatna velünk. Ő a nőfelelős a gyárépítkezésen, a gyári üzemi bizottság tagja, mennyi mindent tanulhatnánk tőle! Közös olvasást rendeznénk, közösen hallgatnánk rádióelőadásokat. Rengeteg előnye van az együttlakásnak. Az ifjú gárdát, meg az ifjú várost együtt olvastuk el s akkor erősödött meg még jobban bennünk, hogy milyen jó lenne együtt lakni.
AZT IS JEGYEZD FEL ELVTÁRSNŐ – mondja Tóth Juci -, hogy valamennyien megtaláltuk itt a jövőnket, boldogságunkat. – Összenéznek, meghitt mosoly fénylik a szemükben. – A gépgyárba kerülünk majd, ott tanulunk ki szakmunkásnak. Mi leszünk az első női kohászok!
– S azt is jegyezd fel – pillanatnyi csend, majd zavart, boldog nevetés -, hogy mind megtaláltuk a párunkat. Valamennyien gyűrűs menyasszonyok vagyunk. Feljegyeztem. Íme itt áll: Jucinak vőlegénye ellenőr az anyagellátóknál, Csipiszkének a jövendőbelije gépész, Zsebők Mária párja sztahanovista állványozó. Hiába, szép város ez a Sztálinváros! Álmokat valóraváltó, reményeket teljesítő, boldog város.
Palotai Boris
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
