Művelt Nép – 1955. február 20.
Sötét este, kilenc óra után értem Sztálinvárosba. Csak úgy találomra mentem a kultúrházba. Eléggé sivárnak látszott a helyzet: az előcsarnok tátongott az ürességtől. Az emeletről azonban hangok hallatszottak. Ott három teremben is folytak a próbák. Az egyikben a Vasmű központi művészeti együttese színjátszói éppen Sándor András “A pentelei csizmadia” című háromfelvonásos drámáját próbálják. A dráma hőse a száz évvel ezelőtt élt, tragikus sorsú Szárad Márton, akinek nevét utca is hirdeti szülővárosában. A címszerepet Tóth Károly iskolaigazgató játssza, Prétzsényi szerepét Garamvölgyi István gépgyári műszerész, a földbirtokos leányát a magas, karcsú Soós Rózsa, a Kohászati Technikum adminisztrátora tanulja. A dráma többi szereplője között egyaránt találhatunk villanyszerelőket, valamint értelmiségi és adminisztratív dolgozókat. Ezt a helyi hagyományokon alapuló drámát a lelkes színjátszócsoport hazánk felszabadulásának tizedik évfordulóján mutatja be.
A szomszédos teremben a legfiatalabb sztálinvárosi együttes, ideiglenes nevén a Sztálinvárosi Tüske szatirikus együttes zenés részlege próbál, míg a szemben lévő szobában a prózai részleg készülődik. Szatirikus jeleneteik, dalaik legtöbbjét maguk írták, s ezek jórészt időszerű, helyi vonatkozásúak, mint a “Sztálinvárosi szív küldi”, “Egy ácskapocs története”, “Gulliver Sztálinvárosban” és paródia a rádió reggeli műsoráról. Bemutatkozásukat március első felére tervezik, műsoruk nem végleges címe: “Mellékzörej”. Rendezői, írói és szereplői ugyanazok, van közöttük kórházi főorvos, sebészorvos, elektromérnök, újságíró és gimnáziumi tanárnő. Számaik ügyesek és szellemesek, még ha érezni is rajtuk a kezdeti bizonytalankodást. Viszont eléggé furcsa, hogy az együttes tagjai túlságosan is hangsúlyozzák teljes önállóságukat, sehová sem tartozásukat. Egyik vezetőjüknek azt tanácsoltam, hogy helyes lenne, ha a tanács népművelési osztálya hatáskörébe, ellenőrzése alá tartoznának. Az illető elvtárs ezt viszszautasította. Másnap újból találkoztam vele s ekkor tudtam meg, hogy ő – a tanács népművelési előadója. (Azóta Tamás István – nem tévesztendő össsze az együttes másik Tamás Istvánjával, a “Sztálinváros” szerkesztőségi tagjával – mint népművelési előadó bizonyára meggyőzte önmagát, hogy a szatirikus együttes tagjaként is köze van a népművelési osztályhoz!)
A Bartók Béla kultúrotthon
Bartók Béla kerületi kultúrotthon
Készülnek a “Vidám vásárba”
Tornamezbe öltözött kislányok kukucskálnak ki a Bartók Béla Kultúrház egyik emeleti szobájának ablakán: a baletiskola növendékei. Igen, Sztálinvárosban már egy esztendeje működik a balett-iskola s a hatvankét, jórészt úttörő korú növendéke között bizonyára olyanok is akadnak, akik majd idővel Operaházunk, vagy más színházunk színpadán is megállják helyüket.
Napközben eléggé üres a kívül-belül szép kultúrház, csak a kis balett-táncos jelöltek visznek élénkséget falai közé. Az esték viszont annál zsúfoltabbak, egyidőben és egymást váltva is állandóan két-háromnégy teremben folyik a munka. Különböző szakkörök működnek itt s ugyancsak itt tanyázik a Pedagógus Szakszervezet színjátszócsoportja, a Kohászati Technikum ének- és táncegyüttese és az Általános gimnázium leánykórusa.
Hűvös szél fúj a Duna felől, jólesik a meleg. A szomszédban, a Városi Tanács szürke, komor épületének tanácstermében kellemes az idő s a hosszú asztalt körülülik a város vezetői. Tapolcai Jenő VB elnök az előadó s jelentős dologról beszél: Vidám vásárt rendeznek májusban!
Sztálinvárosi vásár és kiállítás
Nagy a lelkesedés, az osztályvezetők és a “kültagok” egy órát elmondják észrevételeiket, javaslataikat. A megbeszélés eredményeként kialakul a sztálinvárosi első vidám vásár jellege: megmutatni Sztálinvárost a maga valóságában, megmutatni iparát, gazdasági és kulturális életét. Az elkövetkező három hónap alatt felépül a Lenin téren a szabadtéri színpad, ott zajlik le a Vidám vásár egyik nagy eseménye: épülő, új szocialista városaink, Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika és Várpalota legjobb művészegyütteseinek versenye. S hogy a vásár kulturális részét jól fogják csinálni, arra biztosíték az a népművelési állandó bizottság, melynek tagjai között ott találjuk Bondor Józsefet, a 26. Építőipari Tröszt igazgatóját, Haver Nándort, a Vasmű főmérnökét, Selmeczi Ernő kohómérnököt és a helyőrség parancsnokát, s akiket támogat munkájuk közben a többi között Bontha József Kossuth-díjas főmérnök, a Hazafias Népfront bizottság elnöke.
A Sztálinvárosi Vasmű Központi Tánccsoportja
Már búcsúzik a nap, mire véget ér a megbeszélés. A szomszédos kultúrház ablakaiban már nem látni a kis balettiskolásokat – mindannyian hazamentek. Mégsem üres a kultúrház: a Vasmű színjátszóinak és népi táncosainak egy-egy brigádja gyülekezik a termekben. Útra készülnek, a távolabbi helyőrségen mutatják be tudásukat.
Műsoruk egy kis zavarral kezdődik, egyik főszereplőjük otthon felejtette a kellékeket s motorbiciklivel kell érte mennie. A zsúfolásig megtelt teremben addig sem unatkozik a közönség, a helyőrség tánczenekara szórakoztatja őket. Végül is megkezdődik az előadás.
Későre jár, amikor a helyőrségből visszaérünk a kultúrházba. Az ablakok világosak, a büffében késői vendégek beszélgetnek, az emeleti próbateremben pedig az énekkart vezényli Székely Endre zeneszerző. Olykor megállítja az éneket, magyaráz, – hibátlannak kell lenniök, hiszen február 27-én Budapesten a Zeneakadémia nagytermében az ő két kórusuk adja a Népművészeti Intézet kórushangversenyének majd kétharmad részét.
A Dunaújvárosi Központi Énekkar története
Házasemberek bálja
Nem messze, a keskeny Görbe utcában az Állami Zeneiskola termei már üresek s lejjebb, az erdőövezet facsemetéi mögött vöröslik az ég, csapolnak a nagykohóban. Kevesen járnak az utcákon, az ablakok is sötétek, a fiatalok bizonyára a szombatonként ismétlődő farsangi bálokról is álmodoznak – azért fiatalok. Egy bálról azonban hiába álmodtak: szombaton, az Óvárosban, az MNDSZ rendezte, régi hagyományokon alapuló “Házasemberek báljá”- ra legény és hajadon nem tehette be a lábát. Még a meghívókon is ez állt: “Belépőjegy ára páronkint 10 forint” s ez csak a házaspárokra vonatkozott. A rendezők árgius szemekkel őrködtek, nehogy “illetéktelen” megzavarja ezt a széleskörű családi mulatságot. Persze a még nőtlenek és hajadlanok is megtalálták a maguk szórakozási lehetőségét, nemcsak egy bál van a világon, azaz Sztálinvárosban.
Ha már a báloknál tartunk, egy hagyományosnak induló bálról is meg kell emlékezni. Február 26-án rendezik meg a Bartók Béla kórházban az első Kohászbált s ezentúl évről évre minden február utolsó szombatján megismétlik, annak az emlékére, hogy az 1. számú nagyolvasztó 1954 február 28-án kezdte meg munkáját.
Sztálinváros a végletek városa, nemcsak abban a tekintetben, hogy az Óváros apró vályogházaitól nem messze új, korszerű város és hatalmas gyártelep épült. Az Újvárosban még állnak az építkezés kezdetére emlékeztető barakkházak, s két mozija közül az egyik ilyen barakkban működik, míg a másik egy kacsalábon forgó várszerű tüneményes épületkolosszus. S végezetül: ma még egyetlen szobra sincs a városnak. A jelek szerint rövidesen lesz!
Sztálinváros – 1955. október 4.
Ahol valóra vált Szórád Márton álma
Nagy Bélának (helyesen: Sándornak! – szerk.), a Képzőművészeti Főiskola végzett növendékének diplomamunkája Szórád Márton szobránakgipszmodellje. Most folynak a tárgyalások a fiatal szobrásszal, hogy április negyedikére készítse el Dunapentele száz évvel ezelőtti hősének szobrát, amelyet vagy a Béke téren, a két római határkő mellett, vagy a Petőfi ligetben állítanak fel.
Közeledik a tavasz, pezsdül az életi földeken s folytatódnak a sztálinvárosi építkezések is. Úgy láttuk, a tavaszi pezsdülés Sztálinváros kulturális életében máris megindult.
Lukács Imre
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
