Avagy így kellett volna ígérni?


Fejér Megyei Hírlap – 1980. április 13.

Miskolczi Miklós

Avagy így kellett volna ígérni?

(Részlet a szerző hamarosan megjelenő “Város lesz csak azért is” című könyvéből)

Régen minden egyszerűnek látszott. Ez a könyv napok óta hányódik íróasztalomon. Rakosgatom ide-oda, forgatom, néha illő szeretettel, néha dühösen, tudom, hogy nincs mentség, el kell olvasni. A könyvet 1951-ben adták ki és többek között arról szól, hogy milyen egyszerű, gondtalan és probléma nélküli az élet Sztálinvárosban. Jön a szén és az érc, aztán a kohókból kiömlik a vas, abból lesz az acél és a lemez, közben házak épülnek meg iskolák… csupa-csupa vidámság és öröm itt minden.

Ötéves tervünk: Béketerv

De miért ne élvezhetné az olvasó velem együtt az “Ötéves tervünk: béketerv” című könyv nagyvonalú egyszerűsítéseit! Lássuk csak:

“Itt a beláthatatlan gyártelep kellős közepén az égbe nyúló betonoszlopok tövében kilométerszámra születik majd a hengerelt lemez és az acélszalag.
A kikötőből hatalmas, háromkilométeres drótkötélpályán jut el a vasérc és a szén a gyárba. Más anyag nem is igen kell. A Sztálinmű önműködő óriás. Ide, Sztálinvárosba vasércet, szenet és mészkövet kell hozni, minden egyéb műveletet egészen addig, amíg vonatra rakják a kész hengerelt lemezt, a Sztálin-mű végez el…
Az előkészített érc a kohóműbe kerül. Az első ötéves terv végén két nagyolvasztómű fog működni. Mindkét nagyolvasztó termelése körülbelül négyszerese bármelyik jelenlegi nagyolvasztó termelésének. A második ötéves tervben még két ilyen nagyolvasztót építünk az első kettő mellé.
A kohómű mellett épülnek az acélmű Martin-kemencéi. Ez az acélmű önellátó lesz és csak a Sztálin-mű visszatérő ócskavas hulladékára lesz szüksége. A második ötéves tervben további Martinkemencék épülnek.
Az előállított vas és acél a hengerművekbe kerül. Két hatalmas hengersor lesz ez, amely a finomlemezt és szalagot nem egyenként, hanem folytatólagosan hengerli…”
És így tovább, tovább. Ehhez a sematikus, önműködő örömgyárhoz – legalábbis a korabeli leírásokban – csupa-csupa lelkes, öntudatos, munkáját szerető, abban kielégülést találó, a munkával már új viszonyt kialakító ember tartozott. Erről tanúskodnak a további idézetek:
“Most pedig kíséreljük meg felvázolni néhány ecsetvonással, milyen emberek építik Sztálinvárost.
Fiatal harcosok hosszú sora építette bele szívét-lelkét a falakba, utakba, betonfödémekbe, alapokba. Sztálinvárosban harc folyik, Sztálinvárosban harcosok élnek.
Az első számú ellenség a természet. Nem könnyű a talicskát tolni a feneketlen sárban. Nem könnyű a cementeszsákot cipelni, amikor az ember bokáig süllyed a felázott talajban. Amikor hideg szél fúj, esik az eső, vagy éppen ha lepi be a téglarakásokat és a hideg csontig hatol az ujjakba, meg kell feszíteni az embernek minden akaraterejét…
Sztálinváros az ország kedvence. Vasárnaponként százszámra érkeznek a dolgozók csoportjai az üzemekből, hivatalokból, egyetemekről, hogy egynapos békeműszakkal járuljanak hozzá a szocialista város felépítéséhez. A nyár folyamán az ország különböző részeiből egyetemista és főiskolás DISZ-csoportok dolgoznak hatalmas lelkesedéssel az építkezésen …”

(Népművelési Minisztérium kiadványa, 1951)


A Vasmű út 1952-ben

Lássuk azonban, hogy a “harc” és a lelkesedés milyen gyors eredménnyel kecsegtetett!

“A Dunai Vasmű, hazánk békeművének felépítéséhez és az első szocialista város építéséhez 1952-53. évben nem kevesebb, mint 30 ezer dolgozó szükséges, akinek nagy része szakmunkás kell, hogy legyen. Az építkezésre sok falusi dolgozó kerül, s velük meg kell értetni az önként vállalt munkafegyelem jelentőségét, meg kell ismertetni a párt politikáját, öntudatos dolgozókat kell belőlük nevelni… Agitációs munkánk egyik központi kérdése kell, hogy legyen az elkövetkező időszakban a kultúrmunka. A dunapentelei dolgozók szívesen fogadják a kultúrcsoportok szereplését, és ezen keresztül is komoly nevelőmunka folyik. Ugyancsak a nevelőmunkát segíti a szépirodalom is. Azsajev Távol Moszkvától című regényét nagyszámban olvassák a dolgozók és nem egy esetben felhasználják a könyv tanulságait saját munkájukkal kapcsolatban.
Kialakulóban van tehát az új munkás, a Dunai Vasmű öntudatos építője, aki szereti pártunkat, népünket és Rákosi elvtársunkat. Ezt bizonyítja Csabán Anna brigádvezető elvtársnő is, aki hősiesen, élete kockáztatásával mentette meg a brigád másik tagját…”

(Felszólalás az MDP II. kongresszusán, 1951).

Az egyszerűen elérhető nagyszerű győzelmek álomvilágába visz a következő idézet is:

“- És az emelő vas-bikát külön brigád viszi majd a Partizánbrigád után? – kérdezi Felhősi főépítésvezető.
– Nem kell nekünk dajka, visszük mi azt előre.
– Eddig egy napig tartott az emelő vas-bika átvitele egyik keretállástól a másikig.
– Most fél nap lesz belőle. Lefogadjuk? – mosolyodik el Matola József brigádvezető.
– Fogadjunk, huncut aki bánja – nyújtotta kezét Felhősi Ferenc. – Az első győzelem után 10 liter kadart fizessen a vesztes a győztesnek…”

(Sztálin Vasmű Építője c. újság 1952)

A hivatalos lelkesültség átragadt az itt dolgozó munkásokra is. Egy széplelkű mester még tollat is ragadott, hogy keresett szavakkal ábrázolja a való világot:

“Dolgozunk vidáman, jól telnek a napok
Mint földből a gombák, nőnek az alapok.
Felcsendül az ének a brigád ajakán
Versenyben dolgozik minden fiú és lány
Épülnek a házak rőtt tarlók helyére
S mosolyogva néznek a boldog építőkre
Egy akarattal ifjakkal harcol a vén brigád
Míg felépítjük a vasműt, a béke városát.”

(Fűzfapoéta verse, 1952-ből)

Hangos nevetés, vagy tisztességgel visszafogott mosoly után, vegye tudomásul az olvasó, hogy történelmi kényszerűségen derül. A változást ugyanis néha nem szabad a változás problémáival együtt ígérni. Mert az talán magát a változást tenné kétségessé. Vagy csalogatták volna Sztálinvárosba a kunsági, békési, zalai, hevesi parasztlegényeket és lányokat a konfliktusok ígéretével, szakszerű, választékos, tudományos modorban előadott társadalmi prognosztikával, hogy az utókor elégedett legyen? Vajon állna-e Dunaújváros, ha egyoldalúan szép, és egyoldalúan igaz ígéretek helyett mondjuk így toboroztak volna:
Jól gondolják meg emberek, hogy mit tesznek! Ha elhagyják megszokott környezetüket, kilépnek tradicionális társadalmi közegükből, átlépik osztályuk küszöbét, bizony szemétre vethetik eddigi életük vezérlő normáinak és értékeinek javarészét. És kereshetnek újakat. Keservesen. Új kapcsolatokra lesz szükségük, mert a régiek elértéktelenednek, új kapcsolatokat kell kiépíteniük egymással és a munkával. Visszaút pedig nincs! Vagy megtanulják ezt és boldogulnak, vagy ha az új környezetben is a régi módon akarnak élni, akkor szembe kerülnek a társadalommal, észre sem veszik, nem is tudják miért, de életvitelük, szemléletük és viszonyaik majd elütnek a normálistól. Tudják meg, hogy potenciálisan megvan a veszélye annak, hogy maguk közül sokan lesznek alkoholisták, jó néhányan öngyilkosok, sokuk házassága tönkremegy. És ez kivethetetlenül természetes lesz, természetes áldozat azért, hogy sokan, nagyon sokan új értelmes életet kezdhetnek és felépíthetik új önmagukat. Persze az is bizonyos, hogy ez az önépítés nem megy fáradtság nélkül, máról holnapra. Emberek maguk hiába jönnek Sztálinvárosba, sem egy, sem két éven belül, de talán még öt év múlva sem lesz magukból munkás, a szó társadalmi rangja szerint. Hiába dolgoznak gyárban és gép mellett, ki-kikacsingatnak majd a tavaszi mezőre és csak nagyon lassan interiorizálják azokat a tulajdonságokat, amelyeket a mi társadalmunk joggal elvár az uralkodó osztály öntudatos tagjaitól. Az is bizonyos, hogy sokan csak az út feléig, negyedéig jutnak el, és csak fiaikban folytathatják tovább azt, amit vállaltak. A belefáradók, a hitevesztettek, az elkedvetlenedők, a lemaradók majd megállnak, és lesznek hamis próféták, akikkel együtt mondják, hogy itt van már a Kánaán. És hányan jutnak majd idő előtt a temetőbe is! Emberek, a munka és a perspektíva kétségkívül szép Sztálinvárosban. Folyni látják a vasat, acélt csapolnak, lemezt hengerelnek, gépóriásoknak parancsolnak. De! Amikor kész a lemez és vagonba teszik, senki sem mondhatja majd, hogy: én csináltam. Itt ezrek munkáját tartalmazza minden késztermék, mégpedig úgy elrejtve, hogy benne senki sem gyönyörködhet el, mint a sajátjában. Hol lesz itt az a boldogság, ami a kelő maggal kél az ember szívében? Sehol. És itt nem is a maga választotta emberekkel kell együtt dolgozniuk, hanem azokkal akik véletlenszerűen összejönnek. Belőlük kell kikovácsolni egy közösséget, közöttük kell, hogy jól érezze magát az ember, velük kell sírni-nevetni és elfáradni. Persze a munkarend sem lesz könnyű. Legtöbben váltóműszakba járnak, vagy éppen a folyamatos munkarend teremt számukra szokatlan életritmust. Lesznek álmos hajnalok, tikkadt meleg délutánok, fáradt éjszakák, amikor munkába kell indulni. Hiába az a tudat, hogy a gépnek én parancsolok, előbb-utóbb feldereng az igazság, hogy a gép, a munka is magához rendeli az embert, mégpedig szigorral. És megy a feleség is. Nem lesz naponta vidám családi reggeli, jóízű házikoszt, meghitt vacsora. Üzemi éttermek lesznek, lökdösődéssel, hideg, kihűlt levessel meg éthordóval. Az aszszony szakma nélkül kezdi, betanított munkásként morzsolja óráit és életét varrógépek, fonógépek, tűzőgépek, futószalagok mellett. És el-elfogy majd az ereje, a gyerekre gondol, akit el kell hozni az óvodából, a kamaszlányra, aki otthon hétről hétre egyedül van éjszakánként, meg a mosnivalóra. A férjre gondol, akivel ezen a héten csak levelezni tud, mert ellentétes műszakban van, aki esti iskolába jár, mert tudja, hogy pótolni valója van, társadalmi munkába jár, mert ha nem teszi megszólják, szakszervezeti tisztséget vállal, mert úgy érzi, itt mindenhez köze van. Van is. Csak aztán, ha érvényesíteni akarja véleményét, időnként felébresztik, hogy ne vegye készpénznek azt amit álmodott. Sokan ismerkednek majd meg a bukással, a belebukással és saját korlátaikkal is, hogy aztán megmaradt önbizalmukat óva visszakeressék magukban őseiket és kapálni járjanak a kulcsi meg a baracsi vikkend telkekre, s kiábrándultan legyintsenek, ha arról hallanak, amiért egyszer lelkesedtek. Bizony, ez is magukra vár emberek. Ez a sors is. Hát tessék, csak folyvást, csak sorba! Mert ez a sors nem valami elfuserált szerencsétlenség következménye, hanem természetes velejárója lesz mindannak, amit most vállalnak, amit vállalniok kell, mert a történelem most ezt parancsolja. Lehet jelentkezni Sztálinvárosba!


Női kőműves a városépítkezésen

Hányan jelentkeztek volna, az igazság ilyen részleteinek hallatán? És ki vette volna a bátorságot elmondani ezt az igazságot? Senki, senki. Akkor hát nem volt-e célravezetőbb azt hinni és hitetni, hogy csak vonatra ülni nehéz? – aztán pedig már minden megy magától. Kellett hinni, hogy holnapra köztünk lesznek azok a szocialista típusú munkások, akik a technika vívmányait uralva, már kilépnek a termelés folyamatából és irányítóként mellé állnak – ahogyan ezt Karl Marx jövendölte.
Az extenzív iparfejlesztés számait, az ötvenes évtized első felének emlékeit idézve lépten-nyomon hallani a véleményt, ami szerint: a Dunai Vasmű a faluról betódult parasztok gyára. Van amikor méltósággal, van amikor pejorative, van amikor tárgyilagos magyarázatként emlegetik ezt a történelmi tényt. A hangvétel attól függ, hogy hol, ki és mit akar bizonyítani. Ha Dunaújvárosnak a társadalmi átrétegződésben viselt szerepét méltatják, akkor ez a tény egyszersmint rang is. Ha viszont az itt kialakult társadalmi viszonyokhoz, szellemi, kulturális nívóhoz, a munka és az ember kapcsolatához fűz valaki bíráló megjegyzést, akkor ugyanez a valóság gyakran mindent magyarázó tehertételként esik latba. Ez a – minimum kettősség is – indokolja a szándékot: áttekinteni, mekkora és milyen jelentőséggel bíró munkásréteg ma a sokat emlegetett hőskor nemzedéke.
Közhelyszerű igazság, hogy az ötvenes évek elején tízezer számra érkeztek ide azok a munkavállalók, akik jobbára itt találkoztak először a szervezett nagyiparral, tehát formailag itt lépték át a munkásosztály küszöbét. Az út eleinte az építőiparon át vezetett, és ez bizonyos szűrőt is jelentett. Aki valamiféle okból nem bírta a jobban szervezett, nagyobb fegyelmet, több ismeretet kívánó kohó- és gépipar kötöttségeit, az – meg ne sértődjenek az építőmunkások! – megmaradt az ipar előszobájában. A tendencia azonban mindenképpen az átlépés volt. Erre ösztönzött a társadalom és ezt célozták az egyéni elképzelések is.
Mitagadás néha-néha még számonkérik Dunaújvárostól azokat az ígéreteket, amelyeket nevében mások ígértek. Hogy oktalanul? Sokaknak ez még nem is annyira nyilvánvaló. A tisztességes kérdésnek azonban helye van. Nevezetesen, hogy: annyi kedvező és kedvezőtlen sajátos társadalmi körülmény között, ennyire sajátos politikai-, és ilyen egyedi iparigazdasági közegben hogyan alakult, változott az ember, mindenek előtt milyen munkás- és milyen munkásmagatartás született meg és lett honos Sztálinváros-Dunaújvárosban.

Szaki voltam Sztálinvárosban

Dunaujvaros
Previous
Dunai Vasmű