Szabad Ifjúság – 1950. november 24.
A Dunai Vasmű legjobb ifjúsági brigádja
A Dunai Vasmű építkezésén dolgozó Partizán-brigád 169 százalékos teljesítményével elnyerte “A Dunai Vasmű legjobb ifjúsági brigádja” vándorzászlót. A képen Olasz János ifjúságiművezető, Matola József brigádvezető, Takács György, Misko József, Varga György, Kőszegi József, Takács József, Vulman Pál, König Márton és Dobos István, a brigád tagjai megbeszélik a napi munkatervet.
A DUNAI VASMŰ ÉS AZ ÚJ SZÉNCSATA HÍREI
A legszebb örömök
Dunai Vasmű, november 22. (Saját tudósítónktól) Furcsa dolog: van, amikor nem lehet szebbet elképzelni egy egyszerű sárgarézből készült vízcsapnál. Pénteken délután, négy órakor így volt ez. A Dunai Vasmű első utcájának néhány lakásában a beszerelt vízcsapokból ekkor indult meg – a víz. Itt, ahol nemrég búza ringott, kukoricaszár sárgállott még, ahol ezernyi nehézség, ezernyi harc van, ahol a házak falai még nincsenek bevakolva – víz folyik a csapból, friss, átlátszó, tiszta víz.
Ugyanezen a napon más nagy esemény is történt. Két órakor, egy pillanatra megálltak az emberek. Kiegyenesedtek, kezükben megmerevedett a kőműveskanál, a talicskák csikorgása egy pillanatra elhallgatott. Csak egy pillanatig tartott az egész, aztán a dolgozók mosolyogva folytatták munkájukat. Megszólaltak az építkezésen a hangszórók. A gyárakban, városban nincs ebben semmi új. De gondoljátok el elvtársak, itt, a Dunai Vasműnél, az építkezés hatalmas területén zene szól, híreket hallanak a dolgozók munka közben.
A város első utcájában már ledöngölték a földet. Széthordták rajta a köveket, – nemsokára kezdődik a betonozás.
Az erdősáv helyén – mely a szocialista várost fogja elválasztani a gyártól – már felszántották a traktorok a földeket. Ültetik már a fiatal facsemetéket is. Épül a Dunái Vasmű.
Akiknek nem használt a figyelmeztetés
Dunai Vasmű, november 22. (Saját tudósítónktól) Még mindig vannak olyan ifjúsági vezetők, akik nem hajlandók megérteni, hogy a Dunai Vasmű építéséhez jelentkező fiataloknak meg kell mondani: nem vasárnapi sétára jönnek, hanem komoly munkára, nem gondtalan élet, hanem sok nehézség, kemény harc vár reájuk ezen a csodálatos építkezésen. Zsigovics Károly, az almáskamarási szervezet titkára (Békés megye), Koszta Anna 18 éves és Pribolyszki Veronka 16 éves leányokkal beszélgetett indulás előtt. A két fiatal leány megmondta, hogy ők nem tudnak nehéz munkát végezni. “Menjetek csak nyugodtan, könnyű munkátok lesz ott, majd valami gyárban eldolgozgattok!” – így biztatgatta őket Zsigovics, ahelyett, hogy megmagyarázta volna: a jövőt, a szocializmust nem lehet csak könnyű munkával felépíteni, azért áldozatokat is kell hozni.
Az illetékes járási DISZ-bizottság magyarázza meg Zsigovics elvtársnak hogy milyen súlyos hibát követett el s jó lenne, ha arról is felvilágosítanák őt, hogy egy öntudatos fiatal soha nem csapja be társait.
Több fiatal érkezett vasárnap Heves megyéből, így nyolcan Abasád községből is, így biztatták őket ottani vezetőik. Tanulónak mentek Budapestre, lakatosnak, öntőnek, amihez éppen kedvetek van! “Lesz fürdőszobás lakás, csizma, ruha.” A fiatalok nem készültek a kemény dunapentelei munkára, a nehézségekre – ha erre felkészítették volna őket, akkor bizonyosan becsülettel meg is állják a helyüket – valamennyien itthagyták az építkezést, hazautaztak.
Heves megyei DISZ-bizottság! Lehoczki Alfréd megyei titkár elvtárs! Nagyobb felelősséget, harcosabb munkát, mert így nem segítitek elő a Dunai Vasmű idő előtti felépítését!
Csongrád megyéből újabb csoport indul a Dunai Vasműhöz
Csongrád, november 22. (Csongrád megyei tudósónktól) A megye fiataljai nagy lelkesedéssel jelentkeznek a Dunai Vasmű építkezéséhez. Eddig Hódmezővásárhelyről, Ferencszállásról, Pusztamérgesről, Tömörkényről, Csánytelekről, Magyercsanádról, Ambrózfalváról és Balástyáról indultak el fiatalok Dunapentelére. A jelentkezések tovább tartanak és nemsokára újabb csoport indul el a Dunai Vasműhöz. A fiatalok nemcsak a Dunai Vasműhöz jelentkeznek örömmel, hanem bányákba is. Eddig huszonhat csongrád megyei fiatal érkezett meg Tatabányára.
Matola József, a sztahanovista “Partizán”-brigád vezetője
Az ifjúsági építkezésnél van a brigádzászló!
Dunai Vasmű, november 22. (Saját tudósítónktól) November 17-én a magasépítő II. alapszervezeténél megtartották az első taggyűlést. A pincehelyiségben – ez egyelőre a szervezet helyisége – fapadokon ültek a fiatalok. Asztal helyett két kecskelábra egy téglabordó targoncát állítottak, ünnepi taggyűlés volt ez, most adták ki először a DISZ Központi Vezetőség vándorzászlaját, melyet a Dunai Vasmű legjobb ifjúsági brigádja számára küldött.
A brigádzászlót a “Partizán”-brigád kapta. Teljesítményük 169 százalék volt, kubikos munkán. Matola elvtárs, a brigád vezetője, amikor átvette a zászlót, megfogadta, hogy teljesítményüket 200 százalékra emelik és nem adják át a zászlót senkinek. A brigád egyik tagja, amikor már Matola elvtárs kezében volt a zászló, előre kiáltott: “Nézz oda, mi van a zászló aljára írva, többé vissza nem adjuk!”
“Ha elhagyod az építkezést, áruló vagy!”
Akikre nincs szükség a Dunai Vasműnél
Dunai Vasmű, november 22. (Saját tudósítónktól) Somogy megyéből érkezett nemrég 32 fiatal az építkezéshez. A megyei DISZ-bizottság Tóth Józsefet és Vajda Istvánt bízta meg a csoport vezetésével. Rosszul választottak, méltatlannak bizonyult ez a két fiatal a megbízatásra. Mindketten udvaroltak egy-egy leánynak, akikkel együtt jöttek. A leányokat – egészen fiatalok voltak – nem vették fel az építkezéshez, mert a nehéz munka káros lett volna egészségükre. Erre Tóth és Vajda, akiknek példát kellett volna mutatni, kijelentették: Ha a két lány nem maradhat, ők sem maradnak itt. Úgy látszik, ezeknek a fiataloknak mindössze ennyit ér a Dunai Vasmű felépítése! A vezetőik ilyen “példamutatása” azt is jelentette, hogy a fiatalok közül még néhányan elhagyták az építkezést. Szégyent hoztak a somogymegyei fiatalokra, szervezetükre, a megyei bizottságra. Horváth György – velük egy csoportban érkezett – meg is mondta a véleményét róluk: “Pipogya, gyáva emberek az ilyenek!” Bala Istvánnak is megvolt a maga véleménye: “Elhullik a férgese, de nem kár érte.” Horváthnak és Ballának igaza van: ilyen fiatalokra nincs szükség a Dunai Vasmű építésénél!
Szabad Föld – 1951. április 29.
Sztahanovista jelvény /saját gyűjtés
Takács Jóska sztahanovista lett Dunapentelén
Dunapentelén szemlátomást növekedő házfalak, piros háztetők közt fújdogál a tavaszi szél. Az épülő házakról messzire látni. Takács Jóska, a “Partizán”-brigád tagja innen még a jövőbe is ellát. Néhány esztendő múlva majd az új gyárban dolgozik és talán éppen ebben a házban kap lakást… Hogy milyen szép ez a jövendő, csak akkor érzi igazán, ha összehasonlítja a múlttal.
Takács Jóska 22 esztendővel ezelőtt Tótszerdahelyen született. Szülei napszámba jártak, abból nevelték a hét gyermeket. Volt ugyan egy hold földjük, de nem volt benne köszönet, mert a Mura minden évben kiáradt és megölte a gyenge növényeket. Takács Jóska édesapja nem sokáig bírta a hiábavaló harcot. Meghalt fiatalon. Hét árváját és a feleségét csak a felszabadulás mentette ki a nyomorúságból. Az új élet faragott embert Jóskából is.
Két esztendeig a csókapusztai állami gazdaságban dolgozott. Egyszer valami ügyes-bajos dolog elintézésére Budapestre utazott. Falubélijénél szállt meg, akiből ipari munkás lett a fővárosban és Jóskát is biztatgatta: – Gyere fel te is. Meglátod mennyit tanulhatsz.
Jóska megfogadta a tanácsot. Két barátja is vele tartott és hamarosan még 14 fiú indult el Tótszerdahelyről. Építkezéseken dolgoztak és hogy jobban menjen a munka, brigádot alakítottak.
– Nevezzük el “Partizán”-brigádnak – javasolta Jóska -, mert a partizánok nem ismernek semilyen akadályt. – És valóban olyan bátrak, kitartóak lettek, mint a partizánok. Jóska élete szétszakíthatatlanul összeforrt a brigádéval.
1950. október 27-e örökké emlékezetes marad a “Partizán”-brigád életében. Ezen a napon érkeztek Dunapentelére hogy részt vegyenek a Vasmű és az új város építésében. Akkor még csak puszta szántóföldek terpeszkedtek a város helyén. A DISZ-tagokból álló ifi-brigádra 220 köbméter föld kiemelését bízták. Három hónapot kaptak a munka elvégzésére, de ők egy hónap és egy hét alatt teljesítették. Ettől kezdve túlszárnyalták minden vállalásukat és április 4-én valamennyien megkapták a sztahanovista oklevelet.
A békealáírásgyűjtés első napjaiban a “Partizán”-brigád tagjai levett sapkával léptek az ív elé és úgy írták alá, mint az esküt. Ekkor született meg május 1-i felajánlásuk: “Megfogadjuk, hogy május 1-re befejezzük ezen az épületen a reánk bízott munkát.” Gyorsan elterjedt a híre vállalásuknak. Jóskát megkérdezte egyik szaktársa:
– Nem lesz ez sok?
– Álljuk a szavunkat! – Válaszolta Jóska és hamarosan kiderült, hogy már egy héttel május elseje előtt be tudják fejezni a vállalást.
Takács Jóskát a napokban nagy kitüntetés érte. Jó munkája jutalmául Pártunk tagjelöltje lett. Büszke reá az egész brigád s a most születő ifjú város minden építője.
Zalai Hírlap – 1970. május 20.
Hárman a “Partizán” brigádból
ORSZÁGOS HÍRNÉVRE tettek szert. Munkasikereikkel, áldozatvállalásukkal a rádió és a sajtó riportjai, közlései útján az egész ország lakossága megismerkedett. A “Partizán” brigád zalaiakból, tótszerdahelyiekből verbuválódott. Sok társukkal együtt építették Dunaújvárost, első szocialista városunkat. Kőnig Márton, Stricz István, Kuzma József is ott dolgoztak, s a brigád sikereinek részesei voltak. Most itthon, mint termelőszövetkezeti tagok, vagy alkalmazottak állják meg helyüket. A múlt emlékeit idézik, s a jelenről beszélnek.
– Rég volt, olyan rég, hogy nehéz a visszaemlékezés, de azért megpróbálom – szól Kőnig Márton. – Igen, 1949 végén kerültem a brigádhoz. Tizenketten voltunk. Szép idők voltak. Fiatalok voltunk, s jól kerestünk, igaz meg is dolgoztunk a pénzért.
Munkájukról, sikereik titkáról kérdezem.
– NEM ISMERTÜNK fáradságot, ha kellett éjjel-nappal dolgoztunk. Elismerték munkánkat. Én is sztahanovista lettem. A mi brigádunk ásta a mozi alapjait – akkor még kevésbé volt e munka gépesítve -, de a Május 1. utca lakóházai közül is nagyon sokat mi építettünk.
– Azóta sok év telt el. Megnősültem. Most itthon vagyok, s mindennap a családommal lehetek. Aztán a jó dolgos embert, most már idehaza is megbecsülik, itt a tsz betonáru üzemében is jól lehet keresni, ha van cement, s tudunk dolgozni. Sajnos ez most hiánycikk. Ha emlékeimben vissza-visszatérnek is a dunaújvárosi évek, a fiatalság, azért itthon is jól érzem magam.
– És Stricz István?
– Én később, az 50-es évek elején kerültem Dunaújvárosba és a brigádhoz. Akkor már lehettünk 35-40-en a brigádban, s szinte valamennyien, tótszerdahelyiek. A vasmű, a tűzálló téglagyár és nagyon sok lakás építésében vettünk részt. Én azóta is minden évben ellátogatok a városba, rokonaim vannnak ott, akik mint a város hajdani építői, ott telepedtek le, s most a vasműben dolgoznak.
– Milyen érzés vissza-viszszatérni a hajdani munkahelyre?
– Mindig valami szorongás fog el. Olyankor eszembe jut, hogy én is részese voltam e gyönyörű város építésének. Nem is egyszer mondtam Kőnig Marcinak, hogy nem ismerne rá most a városra. Amióta elkerültünk onnan, nagyon sokat fejlődött, épült. Talán magam is ott maradtam volna, ha nem hívnak be katonának.
Leszerelésem után Komlóra mentem, ott is egy szocialista várost építettünk, majd Kanizsára jöttem az építőiparhoz. Aztán annyi évi vándorélet után végül is hűséges lettem a falumhoz. Most itt dolgozom a termelőszövetkezetben és itt sincs panaszra okom. Becsületes munkával meg lehetett élni Dunaújvárosban, Komlón, s most itt a termelőszövetkezetben is.
KUZMA JÓZSEF 4 éven át dolgozott Dunaújvárosban, s 4 éve a termelőszövetkezet traktorosa.
– Emlékeim? A munka. Mert annak éltünk, s talán azért is lett a mi brigádunk híres. Újat alkotni mindig nemes cselekedet, s mi egy egészen új várost alkottunk az ott dolgozó sok ezer társunkkal együtt. Egy mezőn kezdtük az építést, aztán gombamódra szaporodtak az épületek. Sajnos azóta sem voltam Dunaújvárosban, csak a tévé jóvoltából láthattam, hogy végül mivé fejlődött. Mint kitüntetett dolgozó váltam el az épülő várostól, s aztán sok barangolás után négy esztendeje kerültem haza a termelőszövetkezetbe.
– És itt?
– NYOMBAN TRAKTOROS lettem. Azóta is ezzel az öreg Utos-sal dolgozom. Itt sem rosszabb, sőt, annyival jobb, hogy itthon vagyok, s a havi 2800-3000 forint havi keresetemből nem megy el annyi pénz, mint a vándorláskor. Nem a keresettel van a baj. Az én koromban nehéz már órákat, napokat a gépen ülni és szántani, tárcsázni.
– Ha újra kezdené?
– Talán akkor is ezt tenném. Járni az országot, megismerkedni más városokkal, emberekkel, új barátokat, emlékeket szerezni, s végül a nyugodtabb életet választva hazatérni.
Így emlékeznek a múltra, s így beszélnek a jelenről ők hárman, a “Partizán” brigád hajdani tagjai.
Nemecz Ferenc
